A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-08 / 10. szám
A MARXISTA KRITIKA ÚJ SZEMPONTJAI Moszkvai művészek a szocialista realizmusról Január végén össz-szövetségi értekezlet volt Moszkvában az irodalmi kritikáról, sikereiről és fogyatékosságairól. A kritikáról mint az ideológiai tevékenység részéről esett szó az SZKP XXIV. kongresszusán, s mint ilyennel foglalkozott a kongresszusnak az irodalmi és művészeti kritikára vonatkozó határozata. A moszkvai tanácskozás résztvevői figyelmesen meghallgatták L. Novicsenkónak, a Szovjet (rók Szövetsége titkárának referátumát a jelenlegi irodalmi kritika időszerű problémáiról, valamint A. M. Gorkijnak, a Világirodalmi Intézet igazgatójának és B. Szucskovnak, a Szovjet Tudományos Akadémia levelező tagjának beszámolóját a szocialista realizmus elméletének és a jelenlegi irodalmi folyamatnak kérdéseiről. — A szocialista realizmus művészete egész esztétikai rendszerére — mondotta B. Szucskov — sok mindenben meghatározó, sőt feltételező jellege van a szovjet Irodalom tapasztalatainak. Mivel azok az alapvető kérdések, amelyek nyugtalanították és mozgásba hozták a szovjet irodalmat, századunk történetének lényeges kérdései, s ezek az egész emberi társadalmat és minden egyént személyesen érintenek. A század ilyen alapvető kérdése mindenekelőtt az ember és a forradalom problémája mint a világ irodalmi folyamatának központi motívuma. A szovjet irodalom ez irányú tapasztalatainak a nyugati irodalom számára is nagy jelentősége van . .. A szocialista realizmus esztétikai rendszerének lényeges vonása humanisztikus irányzata, s éppen ez jogosítja fel, hogy jelentős helyet foglaljon el a jelenlegi irodalmi folyamatban. A kapitalista országok irodalma, a nem realista irányzatok nyomására, gyakran áthatva a nihilizmus szellemétől, általánosságban eltér az ember átfogó szemléletétől, megmutatkozik benne a tanácstalanság századunk forradalmi, osztálymozgásának reális ténye iránt. Szucskov a továbbiakban elemzi a szocialista realizmus fejlődésének új szakaszait, amely szerinte összefügg a szocializmus szüntelen erősödésével a Szovjetunióban. Ebből kiindulva nem túl eredményesek egyes kritikusoknak és irodalomtudósoknak azok a kísérletei, hogy jelenlegi irodalmunkat mint valamiféle „átmeneti* szakaszt ítéljék meg a szocialista realizmus fejlődésében, mint valamiféle átmeneti fázist ennek „klasszikus" korszaka és egy új klasszicizmus kialakulása között a távoli jövőben. Ezt a rövidlátó szemléletet' maga a művészi gyakorlat cáfolja meg napjaink prózájával és költészetével. A jelenlegi viszonyok között a szocialista realizmus alapvető esztétikai kategóriáit dinamikájukban, mozgásukban, kölcsönös összefüggéseikben kell szemlélni. Ezeket azelőtt az esztétikában, a nemzetiség és a pártosság kategóriájában egymástól túlságosan elszigetelten szemlélték. Ennek megvoltak az okai, mivel ezek a kategóriák kifejezték a társadalmi-esztétikai tudat minőségileg eltérő szintjeit. Most, amikor lényegesen emelkedett a népek kulturális színvonala, amikor a tömegtájékoztatási és propagációs eszközök a széles tömegek tulajdonává lettek, a nemzeti sajátosságokat, a művészetek nemzeti hagyományait mint a művészetnek és esztétikai útkeresésének szerves egészét lehet tiszteletben tartani. SIMON ISTVÁN Várok rád Várok rád tereken, utcán, a megbeszélt helyeken. Kezemben szál cigarettám ragyog és ég melegen, elhamvad, s újra kinyílik, mint éven át a virágok. A megbeszélt helyeken mindig állok és várok. Tudom, hogy vár minden a földön: rétek esőt, fényt a kalászok, őzek a nyárt; sárga bőröndöm álma a szép utazások; a gyerek várja, hogy felnő, a felnőtt a holnapokat, öreg a sírt, nép a derengő új századokat. Dusza István felvétele Mégis — legyen példa akármi — haragszom, hogyha te késel; bosszant, hogy állni kell, várni, s fogadkozom persze elégszer, így harcban a zajjal, a csenddel, szivemben mély zene zúg: „Mire képes néha az ember, hogy várni így tud. Elhúznak a felhők; a percek futnak csattos karomon. De jössz — a sétány, hallom, mint perceg, jössz a kavicsos sárga úton. Tündér... már itt vagy, a vállam érinti kezed szelíden, s megtöltöd, mint fémet az áram, egyszerre szivem. MÁTÉ IDA Pironkodsz, mentegetőzöl: fodrász, szabó közlekedés ... Most kellene teljes erőmből szólni, hogy bánt az egész. De oly szép vagy s szép ez a reggel, a város és benne ez út, hogy én csodálnám, ha fenne még ember, ki ennyi szépért, jóért türelemmel várni se tud. Köszönt a tavasz A tavasz veled halkan köszön. Rügyeivel nyújtózik a kín, az öröm. Gyötörni kellene, büntetni keményen. Hinni, hogy elvesztél a sok téli éjen. A pártosság — hangsúlyozza Szucskov — a legfontosabb kategóriája a szocialista realizmusnak és nem véletlenül leggyakoribb céltáblája ideológiai ellenfeleink legélesebb támadásainak. Ezzel kapcsolatban sok vita folyik; van egy tendencia, amely szerint a művészet és az irodalom pártosságának kategóriáját minden korra ki kell terjeszteni. V. I. Lenin azonban azt mondotta, hogy a pártosság a magasan fejlett osztályharc gyermeke, s ez egyike az alapvető tájékozódási pontoknak, ami a szocialista realizmus szellemében fogant Irodalom és művészet pártosságának meghatározását illeti. Az Irodalomtudósok egy bizonyos része meg van győződve róla, hogy egyáltalán a realizmusnak s különösen a szocialista realizmusnak csak egyfajta művészi kifejezési forma a sajátja, éspedig a valóság változatlan visszatükrözésének a formája. Más kifejezési formákat, a művészi útkeresést úgy ítélik meg, mint eltérést a realizmustól. Közben nem veszik tekintetbe a kísérletező útkeresésnek magát a jellegét, mely útkeresés csak erősítheti a szocialista realizmus módszerét. Végezetül B. Szucskov még hangsúlyozta, hogy a szocialista realizmus művészete oz a művészet, amely fejlődik és erősödik. És a szocialista kritikának, elméletnek és magának az irodalomnak feladata — alkotó módon megvilágítani azt az újat, amit maga az élet hoz Irodalmunkba. (A Lityeraturnaja Gazeta nyomán) Nem létezel márl Kezdeni büszkén? De nem tudok hozzád hazug verset írni, mert sziszegve széjjelkúszna minden sora és fullasztana tömény álnokságom, az önítélet: milyen ostoba pincebogár lettem, csak szedegetem a fölényérveket, hogy arcodba dobva büszkén jelentsem lásd, rég nem létezel I Volt — nincs — volt a szárnyalás, amelytől bánatunk örömlángba borult. A feszes fenyő földindulást sejtve barna nyugalmából tövestől kifordult, és minden nagyság törpe manóvá dermedt; az apróságok óriássá nőttek, a sötétséget villámkezek űzték, mágneses volt az út köztem és közted, átlényegült minden, ami lényegtelen: voltál te, te és a pillanat — pillanat sem volt, csak fáradt öröm, és tüzes űrként sajgó hiányoddal küzdve. lásd, nem tudok hozzád hazug verset írni, mert konok, fájó szívembe ütközöm...
