A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-08 / 10. szám
Ha beszélni tudnának a hegyek... Az út Banská Bystricából a Garam felől Liptóba Staré Hory községen keresztül vezet. A községből s a hozzája tartozó tanyasi településekről több mint ötszáz férfi vett részt a Szlovák Nemzeti Felkelésben. A Turecká nevű pusztán volt 1944 októberében a Jegorov őrnagy vezette partizánosztag törzskara, Staré Horyban pedig a politikai csoportfőnöksége. A község lakói 1944—1945 telén segítették a partizánokat élelemmel, ruházattal, orvossággal, kötszerekkel s ellátták őket hírekkel a fasiszta alakulatok mozgásáról. Ebben különösen nagy szolgálatokat tettek az ottani lányok, asszonyok. Legtöbbjük akkori tevékenységét a legtermészetesebb dolognak tartja, s nem szívesen hallja, ha hősiességről beszélnek. Ezek közé tartozik Anna Cillíková is. — Hát bizony nehéz is lenne nem emlékezni az akkori időkre — mondja, ahogy kilép takaros, új házuknak ajtaján. — Hiszen minden kő, minden fa ezen az úton az akkori szörnyűségekre emlékeztet. Ezerkilencszáznegyvennégy októ-A felkelés svermovói emlékműve ■ŐSÖKRE Motto: A Szlovák Nemzeti Felkelés nemcsak váratlan meglepetést, hanem nagy politikai és katonai bonyodalmat is jelentett a náci Németország számára. Politikai szempontból a Szlovák Nemzeti Felkelés felforgatta Tisónak Hitlertől függő államát. Frankót állandó félelemben és idegességben tartotta a protektorátus sorsát illetően, végül Magyarországon meggyorsította azokat a tendenciákat, amelyek képviselői hátat akartak fordítani a náci szövetségesnek: egyszóval összekuszálta a nácik közép-európai helyzetét. Gustáv Húsúk Tanúságtétel a Szlovák Nemzeti Felkelésről című könyvéből. bér negyedikén olyan mozgás volt itt, amit még nem látott a falu. Szekér- és gépkocsioszlopok húzódtak végeláthatatlan sorokban a völgyön át: hadianyagot, készleteket vittek a hegyekbe, mögöttük a veszélyeztetett helyekről kitelepített polgári lakosság, de katonai alakulatok és partizánok is, akik a felkelés elfojtása után visszavonultak a hegyekbe. S éppen akkor, amikor minden olyan nyugodtnak és ígéretesnek látszott, német repülőgépek támadták meg a menetoszlopot. Bizony, jobb lenne nem emlékezni arra a napra. A hegyek között vezető út pillanatok alatt temetővé változott: a sebesültek jajgatásától volt hangos az egész völgy, emberi s állati tetemek mindenfelé, szétszórt hadianyag, élelem, kötszer, orvosság, amire oly nagy szükség volt, de akkor hiába vártak rá a mieink a hegyekben . . . Anna közben elvezet a magas hóban föl a Szarvas-sziklához, ahol egy földkunyhóban 1945-ben januártól márciusig a „Mór ho" nevű partizánújságok nyomták. — Férjem ki tudja honnan, szerzett egy sokszorosító gépet s aztán a lovakkal felvitte a Szarvas-sziklához, és ugyanúgy lehordta a kész újságpéldányokat. Ezeket aztán én vittem el azokhoz, akiknek íródott, főképp be Besztercebányára. Szerencsém volt, sohasem fogtak el. Látszik, hogy Anna nem szívesen beszél saját magáról. Nem büszkélkedik azzal, hogy neki is része volt a kivívott győzelemben. Harmincéves volt akkor, két gyermeknek anyja, s nem túl fiatal ahhoz, hogy anyja legyen azoknak is, akiknek oly nagy szükségük volt a segítségére. Azoknak, akiknek éjszakánként katonai szövetből partizánegyenruhát varrt régi Singer-gépén, s aztán férjével felküldte a hegyekbe. Azoknak is, akiknek mázsaszám sütötte az illatos házi kenyeret otthon a kemencében. Azoknak is, akik éjszakánként lejöttek a hegyekből, hogy jóllakjanak nála galuskával, bablevessel, kolbásszal s mindazzal, amit be tudtak szerezni ő és társai a faluban s a környéken. Jegorov őrnagy s később Jurij Nyekrutyenko partizánparancsnokok nem egy fontos megbízatással látták el mint összekötőt. — Ott a kanyarban — mondja elgondolkozva — éltem át a legszomorúbb napot életemben. Kézikocsit húztam, rajta kétéves kisfiámmal s a lábánál elrejtve húsz kiló liszttel. Egy cédulán üzenetet kaptam a férjemtől, hogy odakünn a hegyekben fogytán a kenyerük, szerezzek lisztet és süssek nekik kenyeret. Mentem hát a szomszéd faluba a sógorékhoz sütni. De sem akkor, de még jó sokáig azután sem sütöttem én kenyeret. . . Ott a kanyarban akaratlanul elütött egy katonai autó, amely biztonságba akart jutni egy géppuskával támadó fasiszta repülőgép elől. A fiam messzire kirepült a kocsiból, ott találták meg az útszéli erdőben, szerencsére nem történt komolyabb baja, de annál inkább nekem. A béke első napjai is még betegen találták Annát. De béke volt, tavasz. Nem kellett már a hegyekbe menekülni. Visszajöttek a kiürítéskor máshová vitt gyerekei is: Dita meg Iván. S hazajöttek a férfiak, mesélve arról, amit átéltek, s azokról, akik már nem jönnek többé vissza, akik ott nyugszanak valahol a hegyekben friss sírhantok alatt. Nem beszéltünk még arról, hogy Anna megmentette két elfogott falubeli férfinak az életét. . . hogy az utolsó fillérig odaadta az új ház építésére félretett pénzüket élelmiszer vásárlására a partizánok számára. „Hiszen mások is adtak — és szívesen“ mondja. Nem beszéltünk arról, hogy kiszabadította Hermándon fogva tartott férjét, akit a fasiszták rajtaTelgárt, a hős község Amikor kitört a Szlovák Nemzeti Felkelés, Telgárt lakossága a felső Garam vidékén elsőként ragadott fegyvert. Egy kétszáz fő erősségű csoport visszaverte a németek támadását, akik bosszút akartak állni a felkelőktől elszenvedett veszteségekért. 1944. szeptember 5-én hajnali öt órakor partizánok, géppuskákkal is felszerelt katonák támadást indítottak a németek állása ellen. A gyalogságot és a partizánokat a hadirepülő iskola egy százada és egy tüzérüteg is támogatta. Az ellenségnek egy tüzérséggel megerősített SS-zászlóalj és egy század tábori csendőr állt rendelkezésre. A felkelő egységek néhány órás harc után visszavonulásra kényszerítették a fasisztákat Telgártról. Visszavonulás közben legyilkoltak több falubeli lakost: hét férfit, tizenkét nőt és két gyereket. Ugyancsak legyilkoltak a falu keleti kijáratánál tizennégy felkelő katonát is, akiket a korábbi harcokban ejtettek foglyul. Szeptember 5-én és 6-án a felkelők negyvenhét embert és két tankot vesztettek. Az ellenség hégyszáz katonát, rengeteg fegyvert, lőszert és egyéb hadianyagot vesztett. A Szlovák Nemzeti Felkelés harcaira és az elesett hősökre emlékeztet J. Hucko szobrászművész szoborcsoportja. Az emlékművet a községben 1945. január 27-én leplezték le. Telgártot (mai nevén Svermovót) a Szlovák Nemzeti Felkelés Érdemrend I. fokozatával és a Duklai Emlékéremmel tüntették ki. kaptak, hogy élelmet és egyéb szükséges dolgokat szállít a partizánoknak. őrzi az emlékeket, a régi megsárgult fényképeket s a kitüntetéseket, amelyeket ő, meg férje, Stefan kapott. Es mindig újra meg újra, tavaszszal és ősszel, nyáron és télen, felkapaszkodik a régi partizánösvényen a Szarvas-sziklához. Meg-megáll, mert már bizony ki-kifullad a lélegzete, végigjártatja tekintetét a csendes erdőn, a harcosok sírján. Mindig van nála egy-két szál friss virág, vagy télen legalább fenyőlomb, amivel megtiszteli a felkelésben elesett partizánok emlékét. Végül sóhajtva mondja: — Ha beszélni tudnának ezek a hegyek . . . különösen a mai fiatalokhoz, hogy tudják s ne felejtsék, hogy mai napfényes életük nem született csak úgy magától. Marta Svöteníková
