A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-01 / 9. szám
GYÖNGYE kockákra vágta, a hagymát vékonyan felszeletelte, s mikor a szalonna megpirult, a hagymát és az útközben szedett császárgombát szeletekre vágva beledobta a zsírba és megpárolta. A jó zamatú gombára pedig friss juhtúrót szórt. Ebédjét megosztotta hűséges kutyájával, majd illatos, erdei málnával enyhítette szomját. A csöndes erdei zugban szörnyű meleg volt. A hatalmas, lombdús fákkal övezett erdőn a szellő egyetlen fuvalma sem hatolt ót, a leszáradt levelek zizegtek a forró csöndben. Jakab levette bocskorát, összecsomagolta s mezítláb indult útra. Az erdei pázsit olyan volt, mint a legpuhább keleti szőnyeg. Élvezettel lépkedett, még arról is megfeledkezett, hogy gyötri a szomjúság. Már késő délutánra járt, amikor ismét egy tisztásra értek. A juhok nyugtalanok voltak, érezték, hogy valamilyen veszély fenyegeti őket. Kondor is idegesen futkosott, szaglászott, majd amikor megpillantotta az erdő peremén leselkedő rókát, szélsebesen a nyomába szegődött. Pillanatok alatt utolérte a meglepett ragadozót. Az ádáz harcból Kondor került ki győztesen, gazdája segítségével, aki a megsebzett rókát, amikor újra támadni akart éles fokosával leterítette. Csak akkor vette észre, hogy a viaskodás közben talpába hatalmas tüske fúródott, amikor visszaért juhaihoz. A tüskét kihúzta, a sebét pálinkával kimosta s felvette bocskorát. Kegyetlenül fájt a lába, de nem sokat törődött vele. Beesteledett. Ügy döntött, hogy a tisztáson tölti az éjszakát. Kényelmes fekvőhelyet készített, ködmönét az összehordott száraz szénára tette, lefeküdt. Már pirkadt, amikor felébredt. A juhok egy csoportba verődve még bóbiskoltak. Felállt. Megsebzett lóba nagyon fájt. Levetette bocskorát, a sebet még egyszer pálinkával kimosta, s elindult. Nehezen botorkált, útközben gyógyfüveket rakott a sebre, de az sem segített. Már késő estére járt, amikor juhaival a Klepácsvölgybe érkezett. Fáradtan, az egyik lombos fa alatt töltötte az éjszakát. A fájdalomtól már aludni sem tudott. Végre reggel lett. Ismét gyógyfüveket szedett s a gennyesedé sebre tette. Már magasan járt a nap, amikor juhai idegesen tipródni kezdtek, majd egyszerre szétfutottak, a szélrózsa minden irányába. Kondor hiába kergette, terelte a juhokat, azok lóhalálban a túlsó hegyoldal felé rohantak. Jakab felállt, cammogva juhai után indult. De nem jutott messzire. A völgyben, egy sziklán megpihent. Nem bírt már járni. Tehetetlenül bámult a juhai után. Egyszerre csak azt vette észre, hogy a közeli bokrok között vékony, ezüstszínű füst száll az ég felé. Valaki tüzet rakott és távozása előtt nem oltotta el. Ebben a szárazságban még leéghet az erdő, el kell oltani a tüzet — gondolta —, s a füst irányába indult. A bokrok között azonban nem tűz égett, egy kis forrásból, melynek vize forró volt, gőz párolgott. — Ilyet még nem láttam! Mi lehet ez? Forró víz bugyog a földből? Jakab elbámészkodott a nagy csodán, s közben észre sem vette, hogy bocskora átnedvesedett. Érezte, hogy a meleg víz jót tesz fájó lábának. Levetette bocskorát, és sokáig áztatta a lábát. A fájdalom megszűnt, a daganat is láthatóan apadt. Letelepedett a forrás mellé. Kondor végre mégis összeterelte a nyájat, s odaheveredett az ura mellé. Jakab jó sokáig áztatta a lábát s aztán megszárítóttá a napon. Estére majdnem teljesen leapadt a daganat, a gyulladás és a fájdalom megszűnt. Reggelre egészen jól tudott mór járni. Még két napig fürdette a csodaforrós vizében beteg lábát, s csodák csodájára a forró víz legyőzte a betegséget, nagyobb csodát művelt, mint a gyógyfüvek vagy a kuruzslók gyógyírja. A fehér szakállú vak herceg megbetegedett. őszre, amikor Jakab visszatért juhaival, már állni sem tudott a lábán. A köszvény kínozta, sanyargatta. Állandóan rosszkedvű volt, kapzsiságáról azonban ekkor sem mondott le. Még több aranyat, ezüstöt akart, mint azelőtt. Jakab juhász elszámolásával is elégedetlen volt. Magához hívatta. — A gyapjú kevés és rossz minőségű! És a túró sem olyan, mint amilyennek lennie kell! — fogadta morcosán Jakabot. — Jövőre tíz bála gyapjút adsz majd le, ezzel számolj! És ha nem, vérebekkel tépetlek szét! Jakab nem válaszolt. Csöndben, nyugodtan állt, a kínoktól szenvedő várurat figyelte. — Hol vagy? Miért nem vála- A PAX gyógyszálló előcsarnoka A Hattyúk tava szólsz? Nem hallottad a parancsomat? — kérdezte dühösen a vak várúr. — Megértettem, de nem tudom teljesíteni. Kevés juhom van, a nagy szárazság megtizedelte a nyájat. De mást tudok adni! Igazi kincset! Olyat, ami mindennél többet ér. — Nagyobb kincset tudsz adni? Az erdő mélyén kincsre bukkantál? Drágaköveket találtál? — Csodaforrásra bukkantam. Meleg vize visszaadja a beteg egészségét. — Jakab, velem ne tréfálkozz! Beteg ember vagyok, tudom, rajtam mór semmi sem segít. — Engem kigyógyított a csodaforrás meleg vize, s tudom másnak is visszaadja az egészségét. A zsugori öregember egy ideig töprengett. Látszott rajta, hogy kegyetlenül kínozza köszvény. — Elvezetsz a csodaforráshoz. Most, azonnal indulunk. Fogassátok be a leggyorsabb lovakat — parancsolta szolgáinak, s Jakabhoz fordulva megkérdezte: — Hol van az a csodaforrás, mikorra érünk oda? — A Klepács-völgyben. Gyors lovakkal délutánra ott lehetünk. Kisvártatva útra keltek. Az őszi napsütésben előbb hosszú ideig a lábát áztatta az öreg vórúr, majd nekivetkezett s nyakig beleült a meleg forrás vizébe. Egyszeriben olyan jókedve támadt, hogy énekelni kezdett, látszott rajta, hogy megszűntek a fájdalmai. — Addig maradok itt — mondotta —, míg teljesen meggyógyulok. Nagyszerű ez a víz, ha benne vagyok, semmim sem fáj. Jakab — fordult a pásztor hangjának irányába —, igazad volt. Ajándékba neked adom a nyájat, de a csodaíorróst megtartom. Az az enyém marad .... A fehér szakállú kapzsi várúr néhány nap alatt teljesen felépült. Messzi vidékre eljutott á csodaforrás híre. Betegek százai, ezrei találtak ott gyógyulást. A források körül faházak, majd kőházak épültek, a gyógyfürdő híre pedig egyre meszszibbre szállt, távoli országok betegei is felkeresték, hogy gyógyulást találjanak.
