A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-01 / 9. szám
... és januárban fogságban portréját, újévi üdvözlettel látta el, s Démeron a szíriai parancsnok jóváhagyásával megígérte, hogy Sarar felesége megkapja az üzenetet — a Paris Match hasábjain. Démeron leírta, hogyan élnek a sebesült izraeli hadifoglyok, a szíriai katonai kórházban: amerikai cigarettát szívnak, amerikai gyártmányú, Kleenex papírszalvétát használnak stb. Végül Démeron idézte dr. Iszráel Charac izraeli orvos vallomását szíriai hadifoglyok lemészárlásáról — megjelent a londoni Times-ban december 18-án: „Október hetedikén izraeli katonák legyilkoltak mintegy 50 szíriai katonát, akik megpróbáltak kiugrani egy lelőtt helikopterből. A szíriaiaknak égett a ruhája.“ Dr. Charac ezután beszámolt más esetekről is, amikor izraeli katonák szíriai hadifoglyokat kínoztak meg és mészárolták le. Szögesdrót-sövénnyel védik a bankokat és középületeket Belfastban jogkörrel ruháztak fel, William Whitelaw, sem utóda, Francis Pym tevékenysége nem járt jelentősebb sikerekkel. A nagy hangon beharangozott sunningdale-i konferencia, amelyen az angol és az ír köztársasági kormány képviselői mellett az észak-írországi protestáns és katolikus szervezetek képviselői is részt vettek, új szerveket hozott létre, köztük mint legfontosabbat az ún. Ír Tanácsot. Ebben helyet foglalnak Írország mindkét részének képviselői. Megalakult ugyanakkor egy angol-ír vegyes bizottság a két országrész törvényhozásának egyesítésére. Az Ír Tanács azonban csak tanácsadó joggal rendelkezik, s a két ország törvényhozásának egyesítésére főképp azért kerül sor, hogy törvényesen üldözni lehessen az IRÁ-nak az Ír Köztársaságba szökött tagjait. Tovább tart az angol katonai megszállás, s a belfas-. ti Maze börtönben bírósági ítélet nélkül továbbra is 500 személyt tartanak fogva. Az észak-ír kérdés továbbra is megoldatlan s Nagy-Britannia számára. Felfogadjuk Mityát Számunkra Dargavszk nem különleges építészeti emlékei miatt volt érdekes, hanem azért, mert még Szanyibálban vadászatunk bázisául szemelte ki Amukhán, aki ismerős volt ebben az aulban. Többek között itt szándékoztunk még felfogadni a környező hegyeket tökéletesen ismerő egy-két kísérőt, és itt málhás-, valamint hátaslovakat is akartunk beszerezni. Az úton játszó gyerekek útbaigazítása nyomán nem volt nehéz megtalálni a Mitya néven emlegetett vadász házát. Mityát otthon találtuk, felesége társaságában éppen krumplit válogatott. A magas, napbarnított, kiálló pofacsontú ember, akinek övén hatalmas kés fityegett, szemlátomást kíváncsian, de mégis kimérten, szinte hűvösen fogadott bennünket. A kölcsönös üdvözlések után Amurkhén bőbeszédűen előadta kérésünket, amely Mityánál figyelmes fülekre talált, s a válasz is hasonlóan bő lére eresztett volt. Hosszas tárgyalás kezdődött közöttük őszét nyelven. Engem pillanatnyilag a tanácskozásnál jobban érdekelt, milyen közelről egy jellegzetes őszét falusi ház. Ezért lassan eloldalogtam a két hevesen gesztikuláló embertől és mindent alaposan szemügyre vettem. Mitya háza földszintes patkó alakú építmény, teteje lapos, kövekkel van fedve, mint az aul valamennyi háza. Az utca felőli falak vakolatlanok, míg az udvarra nézők fehérre vannak meszelve. A patkó két nyitott szárát magas, erős kapu zárja le. A lakóhelyiségek a két párhuzamos szárban vannak, míg az épület hátsó oldalát egy újabb széles kapu alkotja, amelyen keresztül a magas kőfallal körülvett nem nagy kertbe lehet jutni. A kőfal egyébként a lakóházat is körülveszi, s így, bár Mitya otthonának nincsen tornya, háza mégis valóságos erődítmény. Az udvar felől ereszes tornác fut körbe a falak mentén. Az eresz alatt rúdra akasztva kukorica szárad: nem itt termelték, messzi földről importálták és nem a jószágnak szánták. Belőle készül az oszétok nemzeti itala, a méregerős arak. A tornácon dikót látok, ez délutáni pihenésre szolgál, s fahéjbarna állatbőrrel van letakarva. Mindjárt gyanítom és Kolja rögtön meg is erősíti, hogy tényleg a dagesztáni túr kikészített bőréből készült a takaró. Kíváncsian simítok végig rajta, és a következő pillanatban megállapítom, hogy tapintása selymes, szaga viszont orrfacsaró, kellemetlen. Derék állat lehetett, amely ezt viselte. Egy ekkora baknak a szarva sem, lehetett kicsi. A kíváncsiságomtól hajtva mindjárt nógatni kezdtem Kolját, menjen csak megkérdezni a házigazdától, hol van ennek a vadkecskének a szarva, hozza csak elő, hadd gusztáljam meg egy kicsit közelebbről. — A szarvak? — kérdezte vissza Mitya. — Ugyan kinek van kedve ilyen haszontalanságokat lehurcolni a hegyekből. Elég munkát ad a húst hazacipelni. A hasznavehetetlen fejet szarvastól a helyszínen levágtuk és ott is hagytuk valahol a sziklák között, ahol a bak elesett. Közben Amurghán és Mitya megegyeztek. Mitya velünk tart és két lovat is kölcsönöz. Azt tanácsolja, hogy amire még szükségünk van, azt béreljük a barátjától, akit egyúttal melegen ajánl: szerződtessem expedícióm utolsó tagjaként. A vadászatot illetőleg Mityának megvan a saját elképzelése. Most nem akarja részletezni a tervét, az1 mondja, nyugodtan bízzunk rá mindent, ő garantálja, szavát adja rá. Most, miután a vadásztársam lett, vagy mi az övéi — ahogy tetszik — Mitya teljesen megváltozott. MarcoGYIMESI GYÖRGY AKAUKÁZUS ORMAIN na képéről eltűnt a mordság és jókedvű mosolygós rózsái virítottak kiálló pofacsontjain. Készségben, kedvességben, minden megnyilvánulásában Mitya önmagát igyekezett felülmúlni: előbb arakkal kínál meg bennünket, aztán kenyérrel, ami igen jólesett az erős, kaparós ital után. Házát is felajánlotta ideiglenes szállásul. Ajánlatát örömmel fogadtam. A hír gyorsan terjedt. Egy gyéren lakott hegyi falucskában, ahol ritkán történik valami, villámgyorsan. Dargavszkban is egyszeriben mindenki kíváncsi lett ránk, parolázni akart velünk, jó tanáccsal akart ellátni bennünket. Egymásnak adogatták Mitya házának kilincsét a fekete bajszú látogatók, ismeretlen jóakarók. Eljött a hét szomszédos aul községi tanácsának az elnöke is, hogy teljes támogatásáról biztosítson bennünket. Nem is hittem volna, hogy milyen hamar szükségünk lesz a felajánlott támogatásra a lovak bérbevételénél. Ha az elnök nem segít, bizony a hátunkon cipelhettük volna a motyónkat. Persze lószerzési nehézségeinket nem úgy kell értelmezni, hogy a kaukázusiak jellegzetes háziállata már kiveszőben van. Van még ló errefelé elég, csak éppen ezekben a napokban nincs annyi, amennyi kellene. Filmesek jelentik a nemkívánatos konkurrenciát, ők vették igénybe a messzi környék minden maszek és kolhoz-paripáját egy oszétok nemzeti hőséről, Csermenyről készülő film csatajeleneteihez. Hadkötelezettség alól lovat kivonni sosem volt egyszerű dolog, manapság sem az, még ha csak békés filmrendezők szólítják is csatarendbe őket. Urtajev Murzabek tekintélyére és szavára volt szükség, hogy Mitya barátja lovait nem filmsztári, hanem a sokkal fárasztóbb és kevésbé látványos málhaszállítási szerepre rendelkezésünkre bocsássa. A hívatlan vendégek jövése-menése este sem ért véget. Kíváncsiskodásuk egy cseppet sem volt terhemre, mert én is legalább olyan érdekDargavszk falu lődést tanúsítottam a vendégek iránt, mint azok énirántam. Számomra határozottan érdekes és tanulságos volt közeli ismeretséget kötni az iráni eredetű lovas-nomád alánok kései ivadékaival. Az alánokat a hunok szorították ki a Kaukázusból valamikor a negyedik században. Ezek a népvándorlás során fokozatosan germanizálódtak s germán törzsekkel keveredve 409- ben már az Ibér félszigeten telepedtek le. A Kaukázus bevehetetlen szurdokvölgyeiben visszamaradt alán néptöredék lett az őse a mai oszétoknak, akik saját nyelvükön ironoknak nevezik magukat. Az oszétok származásuk vázolt elméletének „köszönhették“ hogy egyes faji teoretikusok őket kiáltották ki az árja embertípus legtisztább elemének, az indogermánság ősének. Nem hiszem, hogy bármelyik őszét örülne az ilyesfajta „megtiszteltetésnek“, sőt meggyőződésem, hogy a legtöbben nem is tudnak „előkelő származásukról“. Egy biztos, kevés ilyen őszinte, közvetlen, kedves vendégszerető néppel találkoztam idáig. Viszont vitathatatlan az is, hogy a tagauri, digori és tuali dialektusra oszló nyelvük a mai napig is a nyelvészek érdeklődésére tart számot. Ez helyénvaló és természetes is, mert a ritka jelenségeknek mindig fokozott érdeklődés és figyelem jár ki. Márpedig az őszét nyelv valóban ritka jelenség: az indoeurópai nyelvcsaládiráni ágához tartozó kihalt alán nyelv egy dialektusának maradványa. Bármennyire is érdekes lenne tovább fejtegetni, ez már nem a vadászember feladata. Annál kevésbé, mert kiadós pihenésre van szüksége a holnapi hegymászás előtt. Kénytelen-kelletlen belátták ezt újdonsült ismerőseim is, és lassan cihelődni kezdtek hazafelé. De csak akkor mentek el végleg, amikor már egyetlen csepp sem maradt az arakos bütykös fenekén. Akkor aztán felálltak, nyugodalmas jóéjszakát, sikeres dzabirt, vadászatot kívántak és az „őszét Hubertusz“-nak szent Ovszatyinak, a vadászok védelmezőjének a pártfogásába ajánlottak.
