A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)

1974-03-01 / 9. szám

Erzsi tekintett* asszony-ót stb.). Amikor két éve a bratlslaval Hvlezdoslav Színház bemutatta Az ember tragédiáját, ő fogta magát, felutazott a fővárosba és megnézte: ma Is nagy lelkesedéssel beszél róla. S a budapesti tévében is látta a művet. De járt Csesztvén is, az ottani Madách-múzeumban. Azt mondja, a sztregoval szebb, gazdagabb anyaggal rendelkezik. Marci bácsi még Ismerte Madách Aladárt, Imre fiát, Lolát is, Aladár lányát, aki most valahol Bra­zíliában vagy Argentínában él — ha él még. Arra Is emlékszik, hogy Aladár Idejében nagy mulatozá­sokra is sor került az öreg kastélyban, amelynek pincéjében kitűnő borok voltak s a parádéskocsis gyakran „kerített" belőle a sztregovai legényeknek.. Percnyi elnézésünket kéri és átmegy az egyik szo­bába. Aztán egy fényképet tesz elénk: az öreg kas­tély képét. Ez a kastély már nem létezik. Marci bá­csi a fotót nekünk ajándékozza, neki van még belő­le — mondja. Aztán az új kastélyra, a Madách Múzeumra tere­lődik a szó. El ne mulasszuk megtekinteni, figyel­meztet, ha még nem láttuk, de ha jártunk ott, ak­kor se. ű szinte minden vasárnap elsétál a kastély­ba és órákat tölt egyedül a képek és egyéb doku­mentumok társaságában. Csupa szellemi frlsseség ez a szlovák parasztem­ber. Alighanem ettől van, hogy legfeljebb hatvan­évesnek néznénk őt, ha nem mondaná, hogy már hetvennyolc. Félárván nőtt fel, megjárta az első világháború poklait, aztán néhány hold földön gürcölt, mint min­denki, aki itt Sztregován nem a kastélyban szüle­tett. A felszabadulás után az elsők között lépett be a szövetkezetbe, ezért van, hogy elég alacsony a nyug­díja, de hát a kezdeti nehézségek a közösben Itt éppúgy megvoltak, mint egyebütt. Mégsem panasz­kodik. Nem panaszkodó fajta, meg aztán Itt, a gyö­nyörű új házban nem is nagyon lenne stllszerű és hiteles. Jól élnek — mondja —, a fia gépkocsiveze­tő, a losonci gép- és traktorállomáson 2500—3000 koronát is megkeres havonta. A menye a szövetke­zetben állatgondozó (2000 koronáig keres), tizenhét éves lányunokája, Anka, „irodista" ugyancsak a szö­vetkezetben (1000 korona)... A szövetkezet? Mint volt tag, figyelemmel kíséri. Hol vannak már azok az idők, amikor örült, ha ha­vonta kétszáz koronát keresett a szövetkezetben. Ma, ha még dolgoznak, a nyugdíjasok is hazahoznak leg­alább 1500 koronát. S véleménye szerint még jobb is lehetne ez a ha­talmas, tizenhárom szövetkezetből egyesült mezőgaz­dasági üzem — a Pramen, azaz Forrás szövetkezet, — ha takarékosabbak lennének, csakhogy például nyáron a széna felét kint hagyják a réteken, télen meg vásárolni kénytelenek a takarmányt — mondja Marci bácsi. Szeret utazgatni. „Mennyi gyönyörű dolog van ná­lunk — mondja —, s a legtöbb ember nem Is tud róla". Sőt még őrá is furcsán néznek, amikor nya­ranta felkerekedik és bejárja az ország egy-egy vi­dékét. (Tavaly a Vrátna-völgyben volt). Az utcáig kísér bennünket. Ott még megmutat egy piros cserepes nagy házat: annak a helyén ál­lott a régi Madách-kastély, amelynek a fényképe Itt lapul a táskámban. A múzeumban A Madách Múzeum. Megnyitásának napját 1964. október 4-ét „életünk jelentős eseményeként tartjuk számon — olvasom Balázs Béla nemrégiben megje­lent tanulmánykötetében. — A Madách-kastély rend­behozásának gondolatát az író halálának 100. év­fordulója alkalmából a losonci Irodalmi Kör néhány tagja, majd az Új Szó szorgalmazta". A tanulmánykötetből még azt is megtudom, hogy a Közép-szlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottság a kez­detben kért 60 000 korona helyett a Szlovák Nem­zeti Tanács javaslatára 300 000 koronát utalt ki a Madách Múzeum megteremtésére. Nem először járok Itt, s remélem, nem Is utoljá­ra. .. Hétköznap, pocsék Idő, tél dereka, akár ősz Is lehetne, esik az eső, félek be se engednek a mú­zeumba. Szerencsémre tévedtem. Az ajtó nyitva, s mire a hatalmas sarut lábunkra kötözzük, a múzeum Igaz­gatónője is előkerül és kedvesen végigvezet bennün­ket az öt helyiségen. Megkérdem tőle, nem szokat­lan-e Ilyenkor télidőben a múzeumlátogató? — A múzeum mindennap nyitva van — válaszolja Éva Mározová igazgató —, ml mindenkor szívesen látjuk az érdeklődőket. Mard bácsi Zsélyi tollfosztó Az igazgatónő — A tavalyi év volt a legjobb a múzeum megnyi­tása óta: 2159 látogatónk volt. — Dehát van-e elég érdeklődő? Nem tartja ezt kevésnek az igazgató? Tűnődik. — Ha más, városi múzeumok látogatottságához hasonlítjuk, talán kevés, de ha tekintetbe vesszük, hogy Alsósztregova a főútvonalaktól meglehetősen félreesik, akkor talán nem is olyan kevés. Egyéb­ként — folytatja — a közeljövőben a múzeum ki­bővül két helyiséggel, ezekben a járás munkásmoz­galmi hagyományait mutatják be. Az anyag már szinte teljesen összegyűlt, csak a szobákat kell rend­behozni és berendezni. Mondanom sem kell, örülünk ennek, hiszen tud­­tunkkal a nagykürtösi járásban még nincs munkás­mozgalmi múzeum, tehát hiányt pótol majd, jelentő­sége kétségtelen. Jómagam mégis kevésnek érzem a Tátogaták szá­mát, még a múlt évi eredményt tekintetbe véve is Hiszen ez mindössze napi öt látogató, s közülük Is a vendégkönyv tanúsága szerint nagyon sok a ma­gyarországi (ami nem baj), sőt még osztrákok, né­metek is akadnak (ez se baj). Azt tartom csak, ha nem Is bajnak, de legalábbis elszomorítónak, hogy Ilyen kevés a múzeum hazai látogatója. Mindenekelőtt iskoláinkra gondolok, magyar tan­nyelvű Iskoláinkra. Ezek szerintem, Igen kevés láto­gatóval járnak Ide. Mondjam azt, hogy Madách Imre tananyag? Hogy minden diáknak illenék...? Dehogyis mondom I Csak annyit jegyzek meg, hogy nem is olyan nagy ez a kitérő a Magas-Tátrába és Szlovákia egyéb nevezetességei felé igyekvő autóbú­­szoknak a főútvonalról. Semmi esetre sem akkora, hogy lelkllsmeretfurda­­lás nélkül elkerülhető lenne az a kastély, amelyben a magyar és a világirodalom egyik legnagyobb szel­leme élt és alkotott. Magyar Iskoláink tanítóinak szíves figyelmébe: ZS. NAGY LAJOS Kontár Gyula felvételei hét a pihenés. Már akinek! Mert akinek a fako­­rítást kell végeznie fél nyolctól, annak bizony kevés ideje marad a szórakozásra, főként, ha az ügyeletes rendkívüli tisztaságot követel meg. Egyébként tisztaság van mindig a körletben, cfehát valamivel neki is szórakoznia kell, ha már egyszer szolgálatos. Nem könnyű a szolgá­latos élete, hiszen huszonnégy órán át ül a kis asztalnál és irányítja a század életét. A többiek, főleg az idősebb katonák, akiket nem szemelt ki munkára az ügyeletes, szétszé­lednek. Ki-ki a maga szórakozását keresi. Egyesek beszélgetéssel töltik el az egész estét. Közben zenét hallgatnak, leggyakrabban beatet. Beszélgetésük témája sokrétű. A nap­közben történt eseményeknél kezdik, politikával folytatják, s végül az otthon hagyott kedvesről álmodoznak. Kikerekedik jónéhány pikáns tör­ténet is, persze nem a kedvesről, meri a kedves, az más . . . A nagy többség természetesen a televíziót helyezi előtérbe, föltéve persze, ha a moziterem­ben nem vetítenek valami figyelemre méltó fil­met. Sokszor előfordul, hogy az első és második műsorban egyidöben valami érdekeset közvetít a televízió. Nem ritka az összezördülés és a veszekedés, ami azonban nem tart sokáig. Sza­vazásra kerül sor, így döntenek, hogy melyik műsort nézzék meg. A többségbe kerültek gu­­nycros megjegyzéseire a címzettek mérgükben sértődött hallgatásba burkolóznak. Azok, akiket a beszélgetés, a televízió és a mozi sem vonz, sok más, igen érdekes és hasz­nos szórakozási lehetőségek között válogathat­nak. A sakk például fejleszti a logikus gondol­kozást. Az olvasást kedvelők számára több ezer kötetes könyvtár áll rendelkezésre. Ott nyugal­mat és csendet találnak, kikapcsolódnak a napi fáradságos munka után, azonkívül szélesedik a látókörük. A sportolni vágyók függetlenül az időjá­rástól szintén kielégíthetik igényeiket. Nyári időszakban a labdarúgás, röplabda és az atlé­tika hódít, télen a kulturisztika és az asztali­tenisz. De sok szakkör is működik. Ide tömörülnek a fotósok, modellezők, a világ térképe fölött vitázók, s nem utolsósorban a munkásmozgal­munk múltjával és jelenével foglalkozók. Néhány perc múlva háromnegyed tiz. Gyüle­keznek a folyosón. Létszámellenőrzés után fel kell készülni a takaródéra. Benépesedik a mos­dó, nagy a zsivaly, kapkodás, futkározás. Min­denki igyekszik, hogy tíz órára ágyba kerül­hessen. Sípszó harson, majd rekedtes hang kiáltja: Takarodó! A szobák ajtajai becsukódnak, a folyosó üresen, árván hallgat. Csak a szolgálatos - asztala fölött világit egy villanyégö. Távoli vonatfütty lopakszik bele a nagy csendesség­be .. . SZILASI L. BÉLA

Next

/
Thumbnails
Contents