A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-02-22 / 8. szám
Felesegem letaszított az ágyról. Látod babám, milyen is a mai menyecske: Szép az ura, de még szebbet szeretne. A dalok után tánc következett: — Anna néni, a táncot előre kell tenni — mondja valaki —, mert az énekesek kiverték a lábamból a táncot. — Varga néni, a legényt ráncba kell szedni; pattogjon ... A „legény“ ■ lehet úgy hatvanéves ... — Mondtam ugye, hogy csak keményen. Táncolnak kedvvel, lendülettel. — Mutassunk többet, mint ahányan vagyunk ... Hajlást bele ... A szomszédom oldalba lök. — Hetvenéves, nézd, milyen könynyű a lába. Oj tánc következik, új pár mutatja a többieknek, hogyan járják. Egymás felé fordulnak, elkezdik, majd megállnak. A többiek utánuk próbálják. — Egy lépés hiányzik belőle. Azt mutassátok újra. — Ez itt megint más, álljatok meg. Lépésről, lépésre mutassátok. — Valaki legyen a tanító — hallatszik egy javaslat. Majd egy részletkérdés: — A sarkamat hogyan tegyem? Nem tudok úgy fordulni. — Dehogynem. Nézd: kettőt lépek — megkettőzöm ... — Mutasd újra. összeállnak a párok, felcsendül a dal. — Maga is tudja ezt, János bátyám? — Persze hogy tudom. Valami nem megy. Zaj támad. — Na, de ilyen zajt! — Ha mindenki beszél, nem haladunk. Végre megegyeznek, s az első pár megmutatja a lépéseket. Előbb bizonytalanul mozdulnak a lábak, de csakhamar rátalálnak az egykor ismert mozdulatokra. Bizonyság rá ez a szép mondat: — Ma már megindult a lábam, pedig tegnap még semmire sem emlékezett. Az est elfelejtett dallamokat, mozdulatokat röppentett fel az emlékezet 'fészkéből. Mintha valóban a fonó elevenedett volna meg. Pedig ezen az estén csak egyetlen rokka termett, az is csak mutatóban, de a hangulat, az már olyan volt, mint az igazi fonóban lehetett egykor. GÁL SÁNDOR ESTE A FONÓBAN Édesanyám, minek adott férjhez'/ Minek adott ilyen vén legényhez? Azért járok haza minden este, Nem nézhetek az uram szemébe. Ha lefekszek, elfordulok tőle, Itt a kontyom beszélgessen véle. Ezután Káplár Bertalan a „mindenkori“ menyecskékről enged meg pár strófát. Esik a hó a káposztalevélre, Feleségem nem ereszt be estére. Ha nem ereszt, berúgom az üvegajtaját. Megmutatom, hogy én járok tehozzűd. Kirúgott a heréit ló az istrángból Ebben a mi műanyagba öltözött világunkban egy vég vászon már rég anakronizmusnak számit. S azok a szerszámok, amelyekkel a vásznat előállították, lassan a múzeumok tárlóiban egy kor tárgyi emlékeivé porosodnak. Eltűnnek, s eltűnik velük egy sor fogalmunk is. Magamnak is a legtávolabbi gyermekkorba kell visszakalandoznom, hogy megidézzem őket. A kendernyűvés, a kenderáztatás, a tilolás, a gerebenezés, a tilolóval, gerebennel együtt (amely mindig sündisznóra emlékeztetett) kihull az emlékezetből, nyelvből. U- gyanúgy elfelejtődik a rokka, a guzsaly, az orsó, a motolla, a kenderkóc, a fonó s a végterméket előállító szövőszék, szövés ... S mindezzel együtt kihull tudatunkból egy szép szokás is, a fonó. Az a fonó, amely a téli estéken nemcsak hasznos időtöltést — fonást — jelentett, de amely melegágyra termő humusza volt a népdalnak, mesének, balladának ... De termett ott szerelem, egy életre szóló, s tragédia is, éppen emiatt. Dalaink, balladáink bizonyítják ezt legigazabb hűséggel. S elhangzottak ott olyan rémtörténetek — magam is emlékszem néhányra —, hogy a lányok nem mertek hazamenni a fonó után. De mindez igen-igen távoli emlék, s felidézésének az az oka, hogy ma este fonóba megyek. A CSEMADOK zatíni (zétényi) helyi szervezete ugyanis fonót „rendez.“ — Jó estét. — Jó estét. Kézfogások, nevek, újra jó esték. Az iskolapadokban idős emberek, nagymamák, nagypapák ülnek, öt óra van, de kint már sűrű sötétség honol. — Jó estét — köszönök újra. — Jó estét — szorítja a tenyeremet egy vidám arcú férfi. — Pokol vagyok — mondja —, de tényleg Pokol — s mosolyog hozzá. Szűrös Imre iskolaigazgató szolgál magyarázattal, mikor látja zavaromat. — Pokol Gyula, a helyi pártszervezet elnöke. — Ügy jött az ötlet — mondja Gyula bácsi a fonóval kapcsolatban —, hogy az utóbbi időben a CSEMADOK helyi szervezete alig tett valamit. Az utolsó taggyűlésen határoztuk el, hogy felelevenítjük a fonót. Az igazgató tovább mondja: — Szeretnénk feléleszteni a hagyományokat, hogy a fiatalok lássák, hogyan éltek, hogyan dolgoztak, szórakoztak apáik, nagyapáik ... Lassan megtelnek a padok. Szigorú a rend. Nem tudom, régen is ilyen volt-e a fonóban. Talán igen, talán nem. — Rend volt — mondja az egyik néni — s olyan szokások, amiket mindenkinek meg kellett tartani. Aki nem tartotta meg, az fizetett. — Mondana rá egy példát? — Ilyen volt a kimotollálás. Ha a legényeket jól fogadták, ott maradtak a fonóban. Ha a leány leejtette az orsóját, s valamelyik a legények közül felkapta, a lánynak ki kellett váltania — csókkal, persze. Ha nem váltotta ki, akkor a legény a lány kapujára kimotollálta a megfont kendert. Ez volt a büntetés. Amíg a kimotollálás felett töprengek, elcsendesednek a padsorok. Ügy menjünk, ahogy tegnap? — hallom Szűrös Imre kérdését. — Ügy — jön rá kórusban a felelet. — Rudas néni megkezdi? — Meg. Először a dalokat próbálják végig. Ez eltart vagy másfél órát. Hallgatom a sok ismerős dallamot, szöveget, de akad köztük olyan is, amire, úgy hiszem, a népdalgyűjtők is felkapnák a fejüket. Valahogy úgy tűnik, ez már nem is amolyan „fonópróba“, hanem igazi fonó. Haminda néni énekel. Ha kiülök búsulni az udvarra. Ne szólj hozzám, nem hajlok a szavadra. Egy szer-másszor gyönge voltam irántad, Gyöngeségem csalfasággal kijátsztad. Aztán Blóga Sándor dala következik: Nem akar a vezérürü legelni, Rézkolompját nem akarja csörgetni. Idegen szagot érez a pusztába, Hátranézek, két zsandár jön utána. Hová való születés vagy, te bojtár, Kezed-lábad vasra verem, de mindjár. Szabolcs megye, Nyírbátony az én hazám, Ott születtem, árván nevelt az anyám, A 82 éves Kekes Józsi bácsi lassan velük dúdol, ö itt a legidősebb, s mint a legidősebbhez illik, a többiekkel szemben ül, s dalol, olyanokat kanyarítva a dallamon, hogy szinte követni sem lehet. Komor és vidám dalok követik egymást. Hallgassuk csak Bohács Róza nénit.
