A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-04 / 1. szám
KONSZTANTYIN SZIMONOV Polinyin ezredes 4. szerelme Henniger csak beszélt, csak beszélt, a pilóták meg álltak mögötte, bólogatva, és angolul helyeselve, hogy ezzel is kimutassák: mindaz, amit Henniger mond, helyes, hogy ők valóban nagyon örülnek annak, hogy a Vörös téren díszszemle volt, és hogy Joe bácsi beszédet mondott a díszszemlén, és hogy mindent egybevetve, most már mindennek jobban kell mennie, mint eddig. Polinyin leolvasta az arcukról, hogy valóban örülnek, de bosszantotta, hogy nem tud velük közvetlenül beszélni, csak Henniger őrnagy közvetítésével. A két Bruce — az egyik csak egyszerűen langaléta, a másik viszont elképesztő égimeszelő, mindkettő egyformán fiatal, és egyforma vékony csíkban növesztett fekete bajuszt közvetlenül a felső ajka fölé — kipirulva és átfázva a fagyos hidegben, zöld posztókabátban és szőrmemellényben, vidáman mosolygott Polinyinra, az alacsony Henniger feje fölött. Mosolygott a második kötelék parancsnoka, a vörös, kerek arcú Koller őrnagy is; napbarnította kopasz, fedetlen fővel állt ott, a kerek angol tányérsapka a derékszíjára volt akasztva. Csak egyedül az alacsony mackó, Clark százados nem mosolygott. Szomorkás, hosszú arcával hivatalnokember benyomását keltette, aki egész életét a papírok fölött töltötte el. Fejét kissé félrehajtva, és szemét összehunyorítva, szó nélkül nézett Polinyinra, mintha azt mondaná: „Beszéljenek, amit akarnak, mi ketten, ha arra kerül a sor, úgyis több gépet lövünk le, mint ők együtt“. Polinyin, miután végighallgatta Henniger gratulációit, és sorra kezet szorított a pilótákkal, nem ment viszsza a klubba, hanem a repülőszemélyzet éttermébe vezette az angolokat. Nemcsak hogy talált okot az ivásra, de kívánta is. Minden összejött: a magánügyei, a díszszemle, a visszatérés a kórházból és az angolok érkezése. Feltétlenül inni kellett velük ma, a Vörös téren rendezett díszszemle napján, hadd érezzék minél jobban, mi a helyzet! Polinyint a lelke mélyén bántotta, hogy itt északon megjelentek ezek az angolok, mintha mi magunk nem boldogulnánk a dolgokkal. Tudta azonban, hogy ittéltüket elsősorban az indokolja, hogy majdnem minden nap új szállítmány érkezik a „Hurricane“-ékből, és ezeken a gépeken az ő segítségükkel kell megtanulni a repülést. ö maga is, az ezred fele is ezzel foglalkozott a harci repülések között, és e téren semmit sem vethetett az angolok szemére. Nagyon lelkiismeretesen, sőt talán eltúlzott részletességgel ismertették meg pilótáinkat a „Hurricane“-ekkel, hiszen ezek egyáltalán nem olyan bonyolult gépek. Egy értelmes vadászrepülő, aki tudja, hogyan kell fogni a botkormányt, egykettőre kiismeri őket. Amikor nem volt ilyen gyakorlat, az angolok a mieinkkel együtt felszálltak Murmanszk védelmére és bombázóink kísérésére. Az angolok elég jól repülnek, sőt a teljes igazság az, hogy nem maradtak el a mi pilótáink mögött. Polinyin eleinte szívből örült a sikereiknek, de egyszer lefordítottak neki egy cikket egy angol újságból, ami valamiképpen eljutott Murmanszkba, és abból azt érezte, hogy Angliában szeretnének a bolhából elefántot csinálni. Az itt állomásozó harminc angol vadászgépről az újság úgy írt, mintha csak rajtuk nyugodna Murmanszk légiterének védelme. És ez sokáig bosszantotta Polinyint. Ez, természetesen, ném az angol pilóták bűne volt, hiszen ők megtették a magukét, és eltemették már négy társukat. Bruce őrnagy zászlóalja lelőtt tizenegy „Messerschmidt“et, és az, hogy Koller őrnagy köteléke csak hármat lőtt le. ugyancsak nem az ő bűnük: a kötelék főként a tapasztalat-átadással volt elfoglalva. Az. hogy mindössze három hanzit lőttek le, Koller őrnagynak kellemetlenebb volt, mint a fogfájás, sőt helyettesének. Clark századosnak is, és Polinyin égyüttérzett velük. Ezért, amikor most leültek az asztalhoz, az első pohár vodkát Clark kapitány egészségére és szülővárosára, Londonra emelte, amit Clark minden bizonnyal ugyanolyan hősiesen védelmezett, a levegőben, mint a mi pilótáink Moszkvát. Az alacsony Clark százados tömzsi kezével fölemelte a vodkával teletöltött csiszolt üvegpoharat, koccintott Polinyinnal, és kihúzta magát, az utolsó cseppig kiitta. Azután hátradőlt, és némán bámulta a mennyezetet. Ki tudja, mi járt az eszében, talán a felesége meg a három gyermeke, talán London, talán még valami más, amiről Polinyinnak fogalma sem volt. A két Bruce — az őrnagy és a százados —. aki Henniger szavai szerint, nagyon jó angol családból származott. kicsi, lassú kortyokban itta a vodkát, és mosolyogva, piros arccal mondott valamit. Henniger őrnagy azonban olyan röviden és leegyszerűsítve fordított, hogy Polinyinnak állandóan az járt az eszében: hazudik, nem is azt fordítja, amit valójában mondanak. A vörös, kopasz Koller őrnagy egyenletesen ivott, negyed pohárral egy-egy kortyra, és minden alkalommal jócskán falatozott hozzá, a vörös bajuszát törülgetve. Polinyinnak, aki már egy kissé becsípett, úgy tűnt, hogy Koller őrnagy sorsa sokban hasonlít az övéhez, hogy ők mindketten legalább annyit dolgoznak, mint más, ha nem többet, de ezt senki sem veszi észre. Polinyin oda is kacsintott Rollernek, tudtára adva, hogy együtt érez vele a három német gépet illetően, hogy tudniillik az ő köteléke csak annyit lőtt le, és hogy úgy gondolja: valójában Koller őrnagy ettől függetlenül semmivel sem értéktelenebb Bruce őrnagynál, noha ők már tizenegy német gépet lelőttek. És a vörös Koller őrnagy ugyancsak odakacsintott Polinyinnak. Hogy értette-é Polinyin pillantását, vagy sem, azt nehéz lenne eldönteni, de valószínűleg megérezte Polinyin rokonszenvét. Levikin, Gricko és a többi pilóta néhányszor megkísérelte Henniger őrnagy segítségével megmagyarázni az angoloknak, hogy mit jelent számukra a Vörös téren rendezett díszszemle. A pilóták büszkék voltak arra, ami ma Moszkvában történt, és szerették volna, ha az angolok megértik ezt. Bár az angolok bólogattak, Polinyin mégis úgy érezte, hogy Henniger valahogy nem úgy fordítja a beszélgetést, ahogyan kellene, és az angolokhoz nem minden jut el abból, amit a mieink mondani akarnak nekik. Polinyint ez egyre jobban bosszantotta, és nagy megkönnyebbüléssel vette észre, hogy belépett az étterembe Gavrjusin százados, aki az angolok mellett teljesített szolgálatot, és tudott angolul. — Ide figyelj Gavrjusin, fordítsd le nekik, amit kérek — szólt hozzá Polinyin. nem zavartatva magát Henniger jelenlététől. — Fordítsd le nekik, hogy nagyszerű gyerekek... — Ennyi 1 az egész? — kérdezte Gavrjusin, akinek arra sem jutott ideje, hogy felhajtson egy pohárral, és ezért nem tudott egyszeriben bekapcsolódni a beszélgetésbe. — Mást ne, először csak fordítsd le nekik, hogy nagyszerű gyerekek — mondta Polinyin. Gavrjusin lefordította, és várta, hogy Polinyin majd mond valamit, olyasmit, amit jókedvükben szeretnek mondogatni a spicces emberek. De Polinyin maga is érezte az ital hatását, és tudta, hogy most nincs értelme belemenni ebbe. Megfeszítette erejét és ökölbe szorította a kezét. Az arca elsápadt. — Fordítsd le nekik, százados — mondta Polinyin, és ha még nem is józanodott ki egészen, de már teljesen józannak látszott —, mondd meg nekik, hogy nagyszerű gyerekek. Ismételd nekik ezt! „Na most!“ — gondolta magában Gavrjusin, és fordított. — De né higgyék — fordítsd le nekik: — azt ne higgyék... Gavrjusin engedélmesen lefordította, hogy az angolok azt ne higgyék... — Nem, nem ők — mondta Polinyin —, ő ne higgye... Polinyin Henniger őrnagyra mutatott — ő ne higygye, hogy mi nem tudnánk letáborozni valahol London környékén, és ne tudnánk ugyanazt tenni ott, náluk amit ők tesznek itt, sőt, nem is rosszabbul, mint ők. Fordítsd le, ne félj a bonyodalmaktól, ők megértik. Gavrjusin ezt is lefordította. (Folytatjuk) Nagy József rajza 50 évvel ezelőtt 1924. január 3-án hunyt el Jirt Wolker a cseh proletárköltészet kimagasló alakja. Mély, realista tartalmú balladáiban megrázó módon ábrázolja a munkások életét. Több versét József Attila fordította magyarra. JlftI WOLKER: Arc az üveg mögött A „Bellevue" kávéház tánc, zene, bársonyok, lágy meleg édene, határa ölmagas, átlátszó ablakok, kizárják az utcát, hol a fagy csikorog. Ma úgy, mint máskor, az urak asztalhoz ültek, disztingvólt urak és gyönyörű hölgyek, arcukon mosoly, a nyakkendő-tűjükben ékkő, zeneszó, bársonyok, lágy meleg, szemükre újságot illesztenek, hogy elnézzék e papír-pópaszemen át, mily vidám a világ, mert maguk vígak és vidám a „Bellevue". Amint ott ülnek a melegen, kivasalt méltóságteljesen, megesett az eset — nem egész véletlen — odakünn az utcán az ablak vékonyka lapjára egy ember az arcát rányomta, félig még siheder, félig már férfi volt és szeme, mely hideg és éles volt, akár a kés, átvágta a határt s beleszúrt a fénybe, pompába, szeretők tükrébe', táncba és pohárba, frakkokba, a degesz zsebekbe, az urak hasába, s pengéje bennük állt akkor is remegve, mikor az utca a szempárt mór elnyelte. S a fényes asztalok márvány sírkövekké váltak, az eltemetett gazdagok arcán halottas mosoly sápadt, gyászruhás pincérek szürke füstkoszorúkkal jórtak-keltek, ott künn élt az utca hóba és nyomorba merülve, az ablakon túl sírkövek meredeztek a „Bellevue" kávéházban. 12
