A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)

1974-01-04 / 1. szám

KONSZTANTYIN SZIMONOV Polinyin ezredes 4. szerelme Henniger csak beszélt, csak be­szélt, a pilóták meg álltak mögötte, bólogatva, és angolul helyeselve, hogy ezzel is kimutassák: mindaz, amit Henniger mond, helyes, hogy ők valóban nagyon örülnek annak, hogy a Vörös téren díszszemle volt, és hogy Joe bácsi beszédet mondott a díszszemlén, és hogy mindent egybe­vetve, most már mindennek jobban kell mennie, mint eddig. Polinyin leolvasta az arcukról, hogy valóban örülnek, de bosszan­totta, hogy nem tud velük közvetle­nül beszélni, csak Henniger őrnagy közvetítésével. A két Bruce — az egyik csak egy­szerűen langaléta, a másik viszont el­képesztő égimeszelő, mindkettő egy­formán fiatal, és egyforma vékony csíkban növesztett fekete bajuszt közvetlenül a felső ajka fölé — ki­pirulva és átfázva a fagyos hideg­ben, zöld posztókabátban és szőrme­mellényben, vidáman mosolygott Po­­linyinra, az alacsony Henniger feje fölött. Mosolygott a második kötelék pa­rancsnoka, a vörös, kerek arcú Kol­ler őrnagy is; napbarnította kopasz, fedetlen fővel állt ott, a kerek angol tányérsapka a derékszíjára volt a­­kasztva. Csak egyedül az alacsony mackó, Clark százados nem mosolygott. Szo­morkás, hosszú arcával hivatalnok­ember benyomását keltette, aki egész életét a papírok fölött töltötte el. Fe­jét kissé félrehajtva, és szemét össze­hunyorítva, szó nélkül nézett Poli­­nyinra, mintha azt mondaná: „Be­széljenek, amit akarnak, mi ketten, ha arra kerül a sor, úgyis több gépet lövünk le, mint ők együtt“. Polinyin, miután végighallgatta Henniger gratulációit, és sorra kezet szorított a pilótákkal, nem ment visz­­sza a klubba, hanem a repülősze­mélyzet éttermébe vezette az angolo­kat. Nemcsak hogy talált okot az ivásra, de kívánta is. Minden össze­jött: a magánügyei, a díszszemle, a visszatérés a kórházból és az ango­lok érkezése. Feltétlenül inni kellett velük ma, a Vörös téren rendezett díszszemle napján, hadd érezzék mi­nél jobban, mi a helyzet! Polinyint a lelke mélyén bántotta, hogy itt északon megjelentek ezek az angolok, mintha mi magunk nem boldogulnánk a dolgokkal. Tudta azonban, hogy ittéltüket elsősorban az indokolja, hogy majdnem minden nap új szállítmány érkezik a „Hurri­cane“-ékből, és ezeken a gépeken az ő segítségükkel kell megtanulni a re­pülést. ö maga is, az ezred fele is ezzel foglalkozott a harci repülések között, és e téren semmit sem vethe­tett az angolok szemére. Nagyon lel­kiismeretesen, sőt talán eltúlzott részletességgel ismertették meg piló­táinkat a „Hurricane“-ekkel, hiszen ezek egyáltalán nem olyan bonyolult gépek. Egy értelmes vadászrepülő, aki tudja, hogyan kell fogni a bot­kormányt, egykettőre kiismeri őket. Amikor nem volt ilyen gyakorlat, az angolok a mieinkkel együtt fel­szálltak Murmanszk védelmére és bombázóink kísérésére. Az angolok elég jól repülnek, sőt a teljes igazság az, hogy nem maradtak el a mi piló­táink mögött. Polinyin eleinte szív­ből örült a sikereiknek, de egyszer lefordítottak neki egy cikket egy an­gol újságból, ami valamiképpen el­jutott Murmanszkba, és abból azt érezte, hogy Angliában szeretnének a bolhából elefántot csinálni. Az itt állomásozó harminc angol vadász­gépről az újság úgy írt, mintha csak rajtuk nyugodna Murmanszk légite­rének védelme. És ez sokáig bosszan­totta Polinyint. Ez, természetesen, ném az angol pilóták bűne volt, hiszen ők megtet­ték a magukét, és eltemették már négy társukat. Bruce őrnagy zászló­­alja lelőtt tizenegy „Messerschmidt“­­et, és az, hogy Koller őrnagy kötelé­ke csak hármat lőtt le. ugyancsak nem az ő bűnük: a kötelék főként a tapasztalat-átadással volt elfoglalva. Az. hogy mindössze három hanzit lőttek le, Koller őrnagynak kellemet­lenebb volt, mint a fogfájás, sőt he­lyettesének. Clark századosnak is, és Polinyin égyüttérzett velük. Ezért, amikor most leültek az asztalhoz, az első pohár vodkát Clark kapitány egészségére és szülővárosára, Lon­donra emelte, amit Clark minden bi­zonnyal ugyanolyan hősiesen védel­mezett, a levegőben, mint a mi piló­táink Moszkvát. Az alacsony Clark százados tömzsi kezével fölemelte a vodkával tele­töltött csiszolt üvegpoharat, koccin­tott Polinyinnal, és kihúzta magát, az utolsó cseppig kiitta. Azután hátradőlt, és némán bá­multa a mennyezetet. Ki tudja, mi járt az eszében, talán a felesége meg a három gyermeke, talán London, talán még valami más, amiről Poli­­nyinnak fogalma sem volt. A két Bruce — az őrnagy és a szá­zados —. aki Henniger szavai szerint, nagyon jó angol családból szárma­zott. kicsi, lassú kortyokban itta a vodkát, és mosolyogva, piros arccal mondott valamit. Henniger őrnagy azonban olyan röviden és leegysze­rűsítve fordított, hogy Polinyinnak állandóan az járt az eszében: hazu­dik, nem is azt fordítja, amit való­jában mondanak. A vörös, kopasz Koller őrnagy egyenletesen ivott, negyed pohárral egy-egy kortyra, és minden alkalom­mal jócskán falatozott hozzá, a vörös bajuszát törülgetve. Polinyinnak, aki már egy kissé becsípett, úgy tűnt, hogy Koller őrnagy sorsa sokban ha­sonlít az övéhez, hogy ők mindket­ten legalább annyit dolgoznak, mint más, ha nem többet, de ezt senki sem veszi észre. Polinyin oda is ka­csintott Rollernek, tudtára adva, hogy együtt érez vele a három né­met gépet illetően, hogy tudniillik az ő köteléke csak annyit lőtt le, és hogy úgy gondolja: valójában Koller őrnagy ettől függetlenül semmivel sem értéktelenebb Bruce őrnagynál, noha ők már tizenegy német gépet lelőttek. És a vörös Koller őrnagy ugyancsak odakacsintott Polinyin­nak. Hogy értette-é Polinyin pillan­tását, vagy sem, azt nehéz lenne el­dönteni, de valószínűleg megérezte Polinyin rokonszenvét. Levikin, Gricko és a többi pilóta néhányszor megkísérelte Henniger őrnagy segítségével megmagyarázni az angoloknak, hogy mit jelent szá­mukra a Vörös téren rendezett dísz­szemle. A pilóták büszkék voltak ar­ra, ami ma Moszkvában történt, és szerették volna, ha az angolok meg­értik ezt. Bár az angolok bólogattak, Polinyin mégis úgy érezte, hogy Henniger valahogy nem úgy fordítja a beszélgetést, ahogyan kellene, és az angolokhoz nem minden jut el ab­ból, amit a mieink mondani akarnak nekik. Polinyint ez egyre jobban bosszan­totta, és nagy megkönnyebbüléssel vette észre, hogy belépett az étte­rembe Gavrjusin százados, aki az angolok mellett teljesített szolgála­tot, és tudott angolul. — Ide figyelj Gavrjusin, fordítsd le nekik, amit kérek — szólt hozzá Po­linyin. nem zavartatva magát Henni­ger jelenlététől. — Fordítsd le nekik, hogy nagyszerű gyerekek... — Ennyi 1 az egész? — kérdezte Gavrjusin, akinek arra sem jutott ideje, hogy felhajtson egy pohárral, és ezért nem tudott egyszeriben be­kapcsolódni a beszélgetésbe. — Mást ne, először csak fordítsd le nekik, hogy nagyszerű gyerekek — mondta Polinyin. Gavrjusin lefordította, és várta, hogy Polinyin majd mond valamit, olyasmit, amit jókedvükben szeret­nek mondogatni a spicces emberek. De Polinyin maga is érezte az ital hatását, és tudta, hogy most nincs értelme belemenni ebbe. Megfeszí­tette erejét és ökölbe szorította a ke­zét. Az arca elsápadt. — Fordítsd le nekik, százados — mondta Polinyin, és ha még nem is józanodott ki egészen, de már telje­sen józannak látszott —, mondd meg nekik, hogy nagyszerű gyerekek. Is­mételd nekik ezt! „Na most!“ — gondolta magában Gavrjusin, és fordított. — De né higgyék — fordítsd le ne­kik: — azt ne higgyék... Gavrjusin engedélmesen lefordítot­ta, hogy az angolok azt ne higgyék... — Nem, nem ők — mondta Poli­nyin —, ő ne higgye... Polinyin Hen­niger őrnagyra mutatott — ő ne higy­­gye, hogy mi nem tudnánk letábo­rozni valahol London környékén, és ne tudnánk ugyanazt tenni ott, ná­luk amit ők tesznek itt, sőt, nem is rosszabbul, mint ők. Fordítsd le, ne félj a bonyodalmaktól, ők megértik. Gavrjusin ezt is lefordította. (Folytatjuk) Nagy József rajza 50 évvel ezelőtt 1924. január 3-án hunyt el Jirt Wolker a cseh proletárköltészet kimagasló alakja. Mély, realista tartalmú balladáiban megrázó módon ábrázolja a munkások életét. Több versét József Attila fordította magyarra. JlftI WOLKER: Arc az üveg mögött A „Bellevue" kávéház tánc, zene, bársonyok, lágy meleg édene, határa ölmagas, átlátszó ablakok, kizárják az utcát, hol a fagy csikorog. Ma úgy, mint máskor, az urak asztalhoz ültek, disztingvólt urak és gyönyörű hölgyek, arcukon mosoly, a nyakkendő-tűjükben ékkő, zeneszó, bársonyok, lágy meleg, szemükre újságot illesztenek, hogy elnézzék e papír-pópaszemen át, mily vidám a világ, mert maguk vígak és vidám a „Bellevue". Amint ott ülnek a melegen, kivasalt méltóságteljesen, megesett az eset — nem egész véletlen — odakünn az utcán az ablak vékonyka lapjára egy ember az arcát rányomta, félig még siheder, félig már férfi volt és szeme, mely hideg és éles volt, akár a kés, átvágta a határt s beleszúrt a fénybe, pompába, szeretők tükrébe', táncba és pohárba, frakkokba, a degesz zsebekbe, az urak hasába, s pengéje bennük állt akkor is remegve, mikor az utca a szempárt mór elnyelte. S a fényes asztalok márvány sírkövekké váltak, az eltemetett gazdagok arcán halottas mosoly sápadt, gyászruhás pincérek szürke füstkoszorúkkal jórtak-keltek, ott künn élt az utca hóba és nyomorba merülve, az ablakon túl sírkövek meredeztek a „Bellevue" kávéházban. 12

Next

/
Thumbnails
Contents