A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-02-01 / 5. szám
Jó estét A téli napok talán az emlékezésért teremnek. Ha kint hó, zegernye, ólmos eső járja, vagy ha sűrű ködöt terelgetnek a szelek, felélednek az emlékek, a nekünk már távoli világ mesének tűnő dolgai .. , Ne menjünk el mellettük. Köszönjünk rájuk egy jó estét, vagy jó reggelt, hogy megszólaljanak. Vagy ahogy a hatvankilenc éves Szalánczi András bácsi mondja, akire mi is jó estével köszöntünk: „Már visszabeszélek, messzire..." András bácsi valamikor ökrösgazda volt. Két villásszarvú ökröt hajtott ki a hajnali legelőre. Büszke is volt rájuk. Most már csak a róluk készült képeket nézegeti. — Nem magamnak készítettem — mondja — mert én jól emlékszem rájuk. Az utókornak fényképeztettem le őket. A harmincas években még több mint harminc pár volt belőlük Abarán. Ha kihajtottunk a tarlóra, volt miben gyönyörködni a szemnek. — Hallottam, hogy András bácsi volt pásztor is. — Voltam bizony, ötvenhétben, amikor megalakult a szövetkezet, egyszer azt mondja Csicseri András: „Te, állj be a tagság pásztorának." Beálltam. Egyszer ahogy hajtom be a csordát, találkozók Vajnai igazgató úrral. Megáll, s azt mondja: „Te öcsém, én azt hittem, te csak soros vagy (mármint az őrzésben), de te pásztor lettél!'így lettem gulyás a szövetkezetben. — Hogyan teltek a téli esték András bácsi legénykorában? — Mikor legény voltam, fonóba jártunk. Szombat estéken, amikor tollút fosztottak, oda. Ha nem volt fonó vagy fosztó, olvastam, újságokat, könyveket, — Hogyan szórakoztak a fonóban? — Beszélgettünk. Ha valamelyik lány leejtette az orsóját, a legény felkapta, és azt mondta: „Váltsd ki!" Hát volt bizony, amikor a lány szándékosan ejtette le az orsót. Ha a lány szerelmes volt a legénybe, akkor azt mondta: „Megcsókollak, de csak kint." Szép esték voltak. A lányok daloltak, leginkább szerelmes dalokat. Több fonó, fosztó volt. A legények oda mentek, ahol a kedvesük font vagy fosztott. Nem volt vendégeskedés, a legényeket legfeljebb ha főtt kukoricával kínálták meg. — Ho András bácsi visszagondol az elmúlt időkre, mi az, amire leggyakrabban emlékezik? — Sok minden eszembe jut. Nem voltam valami dicső legény. Se gazdagok, se szegények nem voltunk. Fiatal életemet nem éltem le rosszul. A szövet, kezetben pásztor voltam. Nem haragszom a régi világra, de örülök az újnak. Szalánczi András Ami a legszebb, hogy öregségemre nyugalmat kaptam; hatvanöt éves koromban mentem nyugdíjba, azóta 1060 koronát hoz minden hónap elején a postás. — Mivel telnek most a napok? — Most? Füstölöm a szalonnát. Kimegyek az erdőre, hozok egy rossz fát, felvágom . . . Dolgozni már nemigen járok a szövetkezetbe, bár van egy nyugdíjas-brigád; mondom, nemigen megyek, minek tolakodjak? — ott a fiatalok ... És itt a ház körül is akad munka .. . A szoba mestergerendája alatt lassan morzsolgatjuk a mondatokat, előre, hátra szaladunk az engedelmes időben. Újra előjönnek a villásszarvú szép ökrök, a gulya, az aratás . . . S valami nagy-nagy távolságból érnek már hozzám András bácsi szavai: „Gyere fiam, mondta apám, igyunk egy pohár sört, mert igen sok rossz vizet megittunk máma..." Majd a rövid magyarázat: Az aratók a Laboréból vett vizet itták csobolyóból. Mikor elbúcsúzunk András bácsitól, még megállunk egy percre a ház előtt. Apró szemű eső szemetel, az út tompán veri vissza a neonégők fényét; jó éjszakát András bácsi, mondanám, ha volna kinek. Csend van, csak a lépések koppannak a ködben. Jó reggelt — Jó reggelt — köszönünk Szilágyi Jánoséknál. — Jó reggelt — mondja a házigazda — kerüljenek beljebb. Félreállítja a sózókádat, amelyből az imént akasztódtak fel a füstölőbe a csülkök, szalonnák, sonkák, s terel befelé vidáman. S a vidámságának oka van. ■Szilágyi János — Hej, nagy az örömöm — mondja —, újesztendő napján dédnagyapa, lettem. A dédunokám pedig fiú, Nóndorka. Szilágyi néni csendesítené az urát, de hiába. Bor, poharak kerülnek az asztalra. Koccintunk az ifjú Nándorkára, az újévre, és még sok másra, amire ilyenkor koccintani illik. Aztán újra megpörgetjük az idő kerekét, s az engedelmeskedve fordul vissza, vagy fiatvan esztendőt. — Kilencéves koromban mentem bojtárnak — kezdi Szilágyi bácsi. — Tizenhat éves koromban a Karámlegelőn, a nagyráskai úrbéresekhez szegődtem Csűri bácsival. Ó, ez olyan régen volt, talán nem is igaz mór... Aztán számadó lettem, előbb a Karámon, majd a Nagyerdőn. — Mi volt a fizetsége a számadónak? — A fizetség? Egy pár marha után fél véka búza, fél véka rozs, egy kenyér, fél kiló szalonna. De a kenyér csak a vízhúzásért járt. Ehhez jött még öt korona,bocskorpénz. Kilencven pár marhát őriztem. Magyar gulyát, szép nagyszarvú állatokat... Szent György napján hajtottam ki, s novembernél korábban nem jöttünk be. Akkor volt a beszorulási idő. De volt, amikor addig voltunk kint, amíg a hó le nem esett. — Volt bojtárja is? — Volt mindig. A bojtár öt-hat köböl búzát kapott, meg kosztot. Volt, hogy csők azért tartottam, hogy üzenni tudjak, ha valami baj van. — A felesége is kint volt? — Nem. Otthon főzött. Az ebédért a bojtár járt be. .— Nagyot nevet, majd tréfálkozva hozzáteszi? — De ha az asszony megkívánta a gulyást, magái hozta ki az ebédet. . . Szilágyi néni tiltakozik: — Jaj, ne világolj már! De János bácsi csak nevet. — Ha lett volna egy egész telkem, mint a nagygazdáknak, nem téged veszlek el... — Az se lett volna különb! — De nem ám I Erre János bácsi jókedve dalt terem: Leégett a csiribiri hodály, Beleégett három juhászbojtár, A három bojtárnak kilenczpar ruhája, Számadónak pedig nagy, fürtös bundája. Számadónak nincsen semmi kórja, Kisardón lesz vásár, vesz másat magára, De az a három szegény bojtárlegény, Ki odaégett, maga is szegény. Barna kislány a hodá/yt kerüli, Számadótól a bojtárt kérdezi. Barna kislány hiába keresed, Odaégett, ki téged szeretett. S az egyik nóta termi a másikat: Hej rum, rum, rum, rum, rum, Jaj de fáj a gyomrom. Pálinkával gyógyítom, Meghalok, ha nem iszom. Azért iszok egy-egy kicsit, Akárhogy teszem ra szerit. Hej, de mert látom, aki nem iszik, Mégis két fán kiviszik. — A legnehezebb akkor volt — fordul vissza a pásztorkodáshoz a beszélgetés — ha rossz idő jött; ha fújt, esett. Az ilyen idő szétverte a marhákat. Ott kellett állni előttük, s bizony még így is sokszor elbitangoltak. — Maradt-e valami a szerszámaiból? — Mindent elajándékoztam, ostort, botot, kalapot, kongókat (kolompokat); a bográcsból tyúkitató lett. . . — Nem sajnálja? — Mire volna jó most? Akkor kellett. Kint szalmakunyhóban laktunk. Fekete subával takaróztam; a bocskort csizmaszárból készítettük, a kalap széles karimájú volt, faggyúval bekenve. Az nem ázott át, ha egy hétig esett is az eső, akkor se. Főztünk is, persze, leginkább lebbencslevest szalonnával... Régen volt, elmúlt. — Most hogyan telnek a napjai János bácsi? — Dolgozni járok a szövetkezetbe. Kell az embernek a munka. Decemberben is kerestem 800 koronát, éppen annyit, amennyi a nyugdíjam . . . Jó estét! Jó reggelt! Köszöngetnek egymásnak a napok. Múlik az idő, vs benne az emlékek átváltoznak dalokká, mesékké, s egyre kevesebben vannak azok, akik őrzik, s még kevesebben, akik „továbbadják. Ne menjünk el mellettük, köszönjünk rájuk, hógy megszó' laljanak! GÁL SÁNDOR hét 5
