A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-12-28 / 52. szám
Egri Viktor 70 éves A mi nemzedékünk akkor bontogatta szárnyait, kereste helyét a harmadvirágzás kezdődő irodalmában, amikor ő a Közös út című drámájáért állami díjat kapott. Mint az Űj Szó kulturális rovatának vezetője zsengéinket rostálgatta, esztétikai, nyelvészeti vitákat folytatott velünk. Levelezett, agitált, a születő szocialista irodalom érdekében. Ezt tette akkor is, amikor a Hét főszerkesztője volt. És közben írt, írt, dolgozott. Szinte évente jelent meg egy-egy új könyve. Mindig csodáltam munkabírását, szorgalmát, alkotókedvét. Fiatalosan jár-kel közöttünk ma is. Elellátogat a szerkesztőségekbe, mindig van egy-egy bíráló vagy dicsérő megjegyzése. Most, a jelentős jubileum alkalmából én kerestem fel őt lakásán. A hegyoldali ház kerítésének rácsán csipkebogyók piroslottak. Száraz diófa ága kíváncsian lesett be dolgozószobája ablakán. — Itt élek, itt dolgozom — mutat körül a könyvekkel zsúfolt szobában. A beállt pár percnyi csöndben Illés Gyula dedikált verskötetét lapozgatom, majd rátérek jövetelem céljára. Az eddigi életút értelméről, eredményeiről, göröngyeiről és szépségeiről kérnék őszinte vallomást a magam és az olvasók nevében. — Kezdjük talán ott, hogy miért is lettem író, mi késztetett írásra — mondja töprengve és hosszú ujjaival rendezgeti az íróasztalon a fehér kéziratlapokat. — Gondolom, nem valami titokra vagy kíváncsi, hanem arra a belső vegykonyhára, ahol a szellem kovászából, élményekből és emlékekből, a valóság tényétből, de álmokból, a képzelet csapongásaiból is keletkezik az az anyag, amely megformálásra, kimondásra kívánkozik. A könyv szeretetét már a szülői házban apámtól megtanultam. Sokat formáltak találkozások és könyvek, de a legtöbbet az első világháború döbbenetes élményei adtak. Jártam az olasz fronton és 1918- ban meghalni küldtek Verdun mellé, de a véletlen jóvoltából hazavergődtem. Talán azért, hogy ínségről, nyomorúságról tanulságot tegyek és megpróbáljak kifejezni valamit abból a jóból és rosszból, amelyben az ember élt. Megtanultam az évek során, hogy az írás nem hivatás, hanem küldetés, pontosabban szolgálat — az ember szolgálata. Megtanultam, hogy annak csak az irodalomban van értéke és tartalma, amely az emberért, az életért van. Nem szeretném, ha ezt csupán szóvirágnak éreznéd — emeli fel tiltakozva kezét az asztalról. Üjabb témára váltjuk át a szót. A hatásokról, irodalmi példaképekről érdeklődöm. — Formában és esztétikai kérdésekben az egyetemes magyar irodalom nagyjai hatottak rám leginkább. A költészetben a Balassa Bálinttól, Berzsenyiig, Petőfin és Aranyon át az Adyig terjedő hagyomány. Prózában a Mikes leveleitől a realistákig, Móriczig húzódó hatalmas irodalmi örökség. Eszmeiségben, tartalomban már kezdettől a jellegzetes szlovákiai, a tájhoz kötődő magyar élményeket, sorsokat igyekeztem megfogalmazni, ügyelve arra, hogy ne essek provincializmusba. — Írói munkásságod során sokféle műfajjal próbálkoztál. Melyiket érezted a hozzád legközelebb állónak? — Nehezen tudnám eldönteni. Kezdetben a novellákat szerettem, de a regény is csábított. Aztán a drámaírásra tértem át, de úgy, hogy a többihez sem lettem hűtlen. Az utóbbiban sajnos érzésem szerint nem juthattam el oda, ahová talán eljutottam volna, ha szakképzett dramaturgok, rendezők hathatósabban segítenek. Mert csak a színpadi megvalósítás lendítheti előre a drámaírót. A ritka kivétel csak erősítheti a szabályt — teszi hozzá mosolyogva. 0 Müveid közül melyik nőtt legjobban a szívedhez? — Erre sem könnyű válaszolni, hiszen az írónak, akár a szülőnek, minden gyereke kedves. Ha megmarad egy-két kötetnyi novellám, egy-két regényem vagy színdarabom, akkor az elegendő annak bizonyítására, hogy valamiféle küldetést igyekeztem teljesíteni. Regényeim közül személy szerint az Égő földet szeretem, amelynek nemrég jelent meg a negyedik kiadása és jövőre jelenik meg másodszor szlovákul. Azért ítélem értékesnek, mert a magyar föld őstörténetének ismeretlen fejezetét tárja fel, s bár cselekménye a hatodik században játszódik, mondanivalójának mégis máig érő tanulsága van. Jónak érzem még a nemzetiségi díjjal kitüntetett Agnus deit is, valamint a jövőre megjelenő Festett világ című új regényemet. A színdarabok közül, azt hiszem, állami díjas munkám, a Közös út ma sem vesztette el hitelét, és maradandónak tartom az Ének a romok felett című verses drámámat, melynek mondanivalója szintén a mához szól. 0 Közel tizenöt éve vagy nyugdíjban, azóta is állandóan dolgozol, és a közéleti munkából is kiveszed a ré-. szed. Nem fárasztó ez már ilyen korban, amikor mások élvezik a megérdemelt pihenés óráit? — A munka szeretetét édesanyámtól örököltem. Sose láttam őt tétlenül, az otthonunk ragyogott a tisztaságtól. Most, hogy nyugdíjban vagyok, semmi sem kergett, mégis azt kell mondanom, hogy űz, hajt az el nem végzett munka tudata. Tíz munkaév esett ki az életemből. És ezt kellett pótolnom, olykor talán túlságosan elsietve. De űzött a kötelesség is, mert volt némi tapasztalatom, és tenni, cselekedni, írni kellett. Ma a tempóm természetesen lassúbb lett, több időm van elmélyedni, jobban ügyelhetek arra, hogy eszközeimben kerüljem a sematizmus buktatóit. Szerencsésnek mondhatom magam, szellemileg alig fáradok el. Fizikailag már gyakrabban ugyanis magam írok, magam gépelek mindent, mert nem szeretek, nem tudok szöveget diktálni. 0 Mondhatnál valamit közelebbi írói terveidről? — Hamarosan elkészülök kritikáim gyűjteménye harmadik kötete anyagának összeállításával. Jövőre megjelenik a már említett Festett világ, amelyben egy nemzedék emberré érésének lélektanát próbáltam megírni, felhasználva benne, minden drámai és színpadi ismeretemet. Folytatni szeretném önéletrajzi ihletésű novelláim írását. Amolyan regény-füzérre gondolok, illetve kiegészítése lenne ez annak, a hosszabb elbeszélésnek, amely az Eszter, Bella és a többiek című könyvemben viszszapillantó tükör címmel megjelent. 0 Hogyan ítéled meg irodalmunk jelenlegi helyzetét, s mi a véleményed a most felnövekvő fiatal írónemzedékről? — Kezdjük talán a fiatalokkal. Sokat dolgoztam, de a magam munkái meilett fontosnak tartottam, hogy másokkal, a fiatalokkal is foglalkozzam, tanácsokkal és útbaigazításokkal segítsem őket, ha ezt kérték tőlem. Az irodalmi alkotások belső összetevőinek magyarázatában nem tudom követni az új divatos tudományos módszereket. Csak élet- és emberismerettel segíthetek. Jó volna, ha fiatal prózaíróink jobban ügyelnének az írás esztétikai hatására is, arra, hogy ne hiányozzék prózáikból a költőiség, a zeneiség. Persze mindennél fontosabb, különösen amikor új formákkal próbálkoznak, hogy az útkeresésben, útközben el ne veszszen a gondolat. Az új forma ne menjen az érthetőség rovasara, a mondanivaló társadalmi hatásának kárára. Irodalmunk helyzetéről sokszor nyilatkoztam, újat nemigen tudok mondani. Annyi bizonyos, hogy túl van az indulás éveinek buktatóin és most válik éretté, olyanná, hogy egyes alkotásai az egyetemes magyar irodalomban is megállják helyüket. Neveket szándékosan nem említek. Kívánatosnak tartanám azonban, ha élenjáró költőink újabb nekiragaszkodással előbbre törnének, a fiatalok egyénien kifejezhetnék magukat, de ugyanakkor szólnának embertársaikhoz is. Szerintem, annak a költészetnek van haszna és értelme, amely átsegít minden keserven, fájdalmon és így a pesszimista költészetnek is van küldetése, ha segít legyőzni a pesszimizmust. Szeretném, ha több olyan próza- és drámaíró akadna, aki a helyemre állna. Akik megírnák a kritikától oly sokszor követelt csehszlovákiai magyar regényt. Megítélésem szerint ez nem egy, hanem több író feladata. 0 Mint állami díjas, érdemes művész, és a csehszlovák békedíjjal kitüntetett író mit mondana olvasóinknak a békéről, békemozgalomról? — Van egy békemozgalom, amelyet nagy gondolkodók, jelentős személyiségek irányítanak százmilliós tömegek támogatnak és valósítanak meg. De a békére való intés minden embert arra is ösztönöz hogy egymással a családban, szűk körben, barátok között nemzetünk minden érdemes tagjával és ezen túlmenően a velünk egy hazában élő nemzetekkel a legmélyebb egyetértésben és békében éljünk. Ezt én különben már 1951-ben a Közös útban is megpróbáltam a színpad nyelvén kifejezni. A tartós béke mindannyiunk közös óhaja és vágya, és rajtunk írókon is múlik, hogy ezt hogy visszük be a köztudatba. DÉNES GYÖRGY: Téli égbolt Micsoda tél, micsoda vad fergeteg, a vattás hó bokáig ér, lelked álmodik, elalél, álmodj virágzó ünnepet, álmodj egy csöppentésnyi fényt, mely halkan, mint a pihe, száll, elejtette egy bús madár, ahogy elejtjük a reményt s ahogy rálelünk, dédelgetve újra, jó álmainkba visszabújva és ringatózva és sikongva érezvén, amit a gyermek érez, ha hintáján közel kerül az éghez s köröskörül a kék-fehér öröm hullámzik s fájó titkához tér meg. Libegj-lobogj szárnyas szirom, a földön könnyű hermelin-palást, s te fogd szemedbe, sajgó keretbe e földöntúli látomást. P. Breier felvétele t
