A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-12-21 / 51. szám
KÁRPÁTOKBAN A KÉT FIVÉR MEGEGYEZETT. József mindjárt másnap, kora reggel munkához látott. Az értékes képeket, bútorokat, csillárokat, a pince egyik végébe hordták, és estére régi téglákból József oly ügyesen rakott falat, hogy még a vár lakói sem tudták megállapítani a rejtekhelyét. Mihály szintén már kora reggel, négy hűséges katonával az aranyat, ezüstöt és az értékes ékszereket rejtette el. A katonák szemét a törököktől zsákmányolt turbánokkal; selymekkel kötötték be, majd kacskaringós úton maga Mihály vezette őket arra a helyre, ahol a kincset elásták. Mihály, a munka elvégzése után gazdagon megjutalmazta a katonákat, mindegyiknek tíztíz csillogó aranyforintot adott, s vacsora után a vár pincéjében annyi bort ihattak a vitézek, amennyi beléjük fért. PÁLLFY MIKLÓST, Vöröskő várának urát a győri erődítményben tartotta fogva a török, ahol a Rába és a Rábca összefolyásánál éberen őrködtek a szultán strázsái, lesték a távoli tábortüzeket. A janicsárok ezredese, a csorbadzsi pompás hadisátrában tartózkodott a legszívesebben, időnként magához rendeltette foglyát, szívesen elbeszélgetett vele. — Tízezer aranyért, vagy ötezer török fogolyért megvásárolhatod a szabadságodat — mondta a csorbadzsi egyik beszélgetésük során. — írd meg ezt a királyodnak... Külön futárral küldöm a levelet a magyar táborba. Pálffy már alaposan kiismerte a ravasz janicsárt. — Sajnos, nekem nincs aranyam, és azt is tudom, hogy a király még öt ezüstöt sem adna a bőrömért. És honnan venne ötezer török foglyot. ..? A csorbadzsi sokáig gondolkozott. — Ha nem váltanak ki, akkor itt maradsz! A szabadságért fizetni kell! — Nincs rossz sorom, de volna egy kérésem — válaszolta Vöröskő ura. — Egyedüli szenvedélyem a halászat. Engedd meg, hogy néha-néha a Rába-parton halászhassak. — Ennek nincs akadálya. Megengedem. De csak akkor, ha a kifogott halból ízletes halászlét, főzöl, és engem is meghívsz. Pálffy másnaptól szorgalmasan halászott, és a győri asszonyok segítségével még szorgalmasabban főzték az ízletes halászlét, amit maga Pálffy Miklós hordott azután a janicsár ezredes hadisátrába. Vöröskő ura naponta halászott a Rába partján, a janicsár strázsák már annyira megszokták, hogy fittyet sem hánytak rá. Csónakázás, halászás közben Pálffy Miklós alaposan kikémlelte a vidéket, megfigyelte a strázsák váltásait, s elhatározta, hogy megszökik. Ha a folyó megduzzad, erősebb, gyorsabb lesz a sodrása. Mindkét oldalon a part bokrai, fűzfá majd vízben állnak, néhány ügyes evezőcsapással átjut a túlpartra — gondolta. VÖRÖSKÓ VÉDŐI a menekülőktől tudták, meg, hogy a portyázó török hordák a közeli városokat, falvakat fosztogatják, az asszonyokat, gyermekeket lemészárolják, a férfiakat pedig rabbilincsre verve elviszik. Gáspár Mihály egy századra való önkéntest toborzott. A várnak akkor nem volt kapitánya, maga vállalta a parancsnokságot. Nagyon büszke volt. néhány lovasára, de még büszkébb azokra a fiatalokra, akikből néhány nap alatt mesterlövészeket képezett, s akik a puskánál még jobban kezelték a hosszú nyelű éles fokost, mellyel akár száz lépésnyire is pontosan célt találtak. A vár mohával és borostyánnal benőtt hatalmas falai mögött naponként folyt a kiképzés, a tornyokban álladó őrség kémlelte a vidéket, minden gyanús moccanásra felfigyeltek. A kiképzést maga Mihály irányította. Az egyik délután a mellette álló katona kezében váratlanul nagyot dörrent a puska. Gáspár Mihály a szeméhez kapott, s lerogyott a földre. A puskacsőből kicsapódó füst meg láng érte a szemét. Az öreg harcos eszméletét vesztette. Azonnal a vár patikájába vitték, szemét szarvasfaggyúból és különböző gyógyfüvekből készült írral kenegették, de szemevilágát nem tudták megmenteni. — A parancsnokságot te veszed át — mondotta József öccsének. — A várat csak az életed árán veheti be a török. Erre esküdj meg! József nem válaszolt. Megsimogatta Mihály gyöngyöző homlokát, megszorította súlyosan sebesült fivére kezét és szó nélkül lement a vár védői közé. A HŰVÖS ŐSZI NAPOKAT melegebb idő váltotta fel, majd napokon át zuhogott az eső. A Rába és a Rábca vize alaposan megduzzadt, s kilépett a medréből. Pálffy Miklós nem tudott aludni. Állandóan a menekülés gondolatával foglalkozott. Az ablakon már beszökött a hajnal első sápadt fénye, amikor kissé elszundított. Fáradtan ébredt. Minden tagja fájt. A feje sajgott, mégis úgy döntött, hogy kinéz a vízpartra, és ha alkalom adódik, megkísérli a szökést. A reggel napfényes, de megint hűvös volt, s mivel az éjjeli hideg fölfrissítette a levegőt, az emberek élénkebben mozogtak. Csapatosan vonultak a földekre, kertekbe, hogy a legsürgősebb őszi munkákat elvégezzék. A Rába parti földeken az asszonyok nagy buzgalommal törték a kukoricát. Az árokban kórót égettek, néhányan a tűz mellett melegedtek. A folyóparton strázsáló janicsárok is tüzet raktak, melegedtek. Már jól ismerték Pálffy Miklóst, útjára engedték. A várúr egy ideig a csónak körül tett-vett, majd tenyeres hálójával halászni kezdett. A megáradt, zavaros vízbe hiába mártogatta hálóját, kis halból is csak elvétve akadt. Hálóját visszatette a csónakba s a megáradt vízben álló bokrok és fák között lassan fölfelé evezett. Közben a török strázsákat figyelte. Amikor látta, hogy azok háttal állva a tűz mellett melegszenek, beszélgetnek, csónakjával hirtelen megfordult és teljes erővel evezni kezdett. Néhány pillanat múlva már a Rába közepén vol. A megáradt folyó gyorsan sodorta. Még nagyobb erővel evezett. Mire az őrök észrevették szökését, már a túlsó part bokrai között talált biztos menedéket. A janicsárok a part mentén szaladgáltak, kiabáltak, a túlsó part felé lövöldöztek. De hiába ... Pálffy Miklóst elnyelte a part menti sűrű bozót. Egyszerre csak magyar lovasok vették körül. Azonnal a parancsnokhoz vezették, aki lovat adott a menekültnek, hogy mielőbb hazakerülhessen. — Egy szekérre is szükségem volna. A csónakot, amelynek segítségével menekültem a török fogságból, magammal viszem. Emlékként megőrzőm — mondta a lovasok parancsnokának. A LOVASCSAPAT PARANCSNOKA szívesen teljesítette a kérést. Szekeret és kocsist is adott Pálffynak. A nap már nyugovóra tért, amikor másnap Vöröskő alá értek. A vár ura nagyon elcsodálkozott, hogy várát erős, szervezett őrség vigyázza. Gáspár József fogadta a vár urát. Kétszer is körüljárta a szekeret, amelyen a csónak volt. Amikor megtudta, hogy ura azon menekült a török fogságból, azonnal határozott: A várpince egyik részlete — A csónakot a főbejárat kupolája alatt őrizzük meg. Hadd hirdesse a vár urának ügyességét, hősiességét. Pálffy Miklós beleegyezett a javaslatba. — A vidéken török hordák portyáznak. Rabolnak, fosztogatnak. Felkészültünk a vár megvédésére. Az értékes holmikat a pincébe befalaztuk, az aranyat, ezüstöt meg az ékszereket Mihály bátyám a környéken ásta el. Csak ő tudja a rejtekhelyét... — És hol van Mihály? — érdeklődött Pálffy. — Súlyosan megsebesült. Elvesztette a szemevilágát, de lehet, hogy felépül... Gáspár Mihály hosszú betegség után felépült, de szemevilágát örökre elvesztette. Heteken, majd hónapokon át a környék sziklái között kereste az elrejtett kincseket, de sohasem találta meg. A világtalan Mihály bánatában elbolyongott, s az egyik szikláról a szakadékba zuhant. Halála után még sokan, sokáig keresték Vöröskő várának kincseit, de sohasem találták meg. A rokokó szalon
