A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-12-14 / 50. szám
A Magyar Írók Szövetségének meghívására az idén októberben már negyedszer Jöttek össze Budapesten a szocialista országok irodalmi és művelődéspolitikai folyóiratainak főszerkesztői. A vendéglátók alkotó légkört teremtettek a sokoldalú véleménycseréhez előre meghatározott témakörökben. Ezek a következők voltak: „Irodalom a tudományos-műszaki forradalomban“ és „Együttműködés a szocialista irodalmak kölcsönös megismerésének területén“. Különösen az első témával kapcsolatban hangzott el számos eredeti nézet és vélemény, éspedig nemcsak filozófiai szempontból: poetikusan fejezték ki magukat a költők, beavatottan az Irodalomelmélettel foglalkozó esztéták, de a prózaírók és színikritikusok is, mindig annak a lapnak a jellege szerint, amelyet a budapesti találkozón képviseltek. A vita kiindulási pontja, képletesen szólva, a Grün nyugatnémet iró és a Nocsevnyik szovjet filozófus által képviselt kétféle nézet tartalma volt. A vitázók olyan álláspontra helyezkedtek, amely rendszerint megfelelt nemzeti irodalmuk jelenlegi állapotának, de az általuk képviselt ország tudományos-műszaki szintjének is. A különböző nézeteknek és kiindulópontoknak volt azonban egy közös nevezője: az ember helyzete a modern világban, mindenekelőtt azonban a szocialista világban. Ez megkönnyítette hangsúlyozni a választó vonalat a kétféle állítás között: az egyik azt bizonygatja, hogy az ember az új tudomány és technika alkotója, a másik állitja, hogy a ember az iparosítás és az automatizálás áldozata. Az így felfogott tárgy elemzése csak igazolta az olyan látszólag távoli tematikára vonatkozó osztályszemlélet szükségességét is, mint amilyennek a jelen pillanatban az irodalom problémája a tudományos-technikai társadalomban látszhat. Ha olykor, s elég gyakran, az irodalom, de más művészetek kérdései is a tudományos-műszaki forradalom időszakában csak a fantázia, a prognosztika vagy a borotva-automatától a világűr benépesítéséig mindenfajta újdonságot propagáló technika romantizálásának területére szűkülnek le, ha az egész kérdéskomplexum itt-ott az új, nem hagyományos témákra összpontosulhat, akkor ez a társadalom s vele együtt az irodalom nem arányos fejlődésének következménye. Természetes, hogy az így felfogott kérdésnek is megvan az adott keretek között a létjogosultsága; nem lehet azonban domináló, meghatározó és egyetlen. Mi úgy fogadjuk el a kérdést, mint az egész probléma részét, mint bizonyos fejlődési szakaszt, mint a lehetőségek egyikét. Számos polgári elméleti irodalomtudós gyakran úgy fogja fel és úgy magyarázza az irodalmat, mint a társadalom tudományos-műszaki szükségletein kívül létező autonóm területet: maguk megrendülve a technika fejlődésének negatív következményeitől, sokszor jogosan felháborodva a pusztításon, amire a technika és a tudomány képes, megpróbálnak az irodalomra valamiféle humanisztikus küldetést erőszakolni: szerintük az irodalom feladata az embert megvédeni mindattól, amit a tudomány és a technika magával hoz. E felfogás rövidlátó „objektivizmusa“ azonban egészen nem objektiven nem veszi észre a társadalom valós állapotát, nem A tudományos -műszaki forradalom és az irodalom veszi tudomásul, ki a technika alkotója és ki az áldozata, leegyszerűsítve és olykor szándékosan is nem tesz különbséget a kettő között. A kérdés ilyetén értelmezésének eredménye azután az a lehetetlen állítás, hogy a tudomány és a technika objektiven létezik a társadalmon kívül, amely csak átveszi pozitív és negatív értékeiket. Nem jelent ez tulajdonképpen mást, mint megtagadni az irodalomtól és a művészettől a megismerés funkcióját, megfosztani az aktivitástól és valamiféle karitatív zsákutcába szorítani őket. Másszóval: még egyszer meg akarják ilymódon tagadni az embertől a lehetőséget, hogy megértse, uralja és irányítsa a világot a saját hasznára. Az embereknek a világon azonban nem azonos a viszonyuk a tudományos-műszaki forradalomhoz és különbözők a tapasztalataik. A csehszlovák állampolgár a tudomány és a technika egyenletes százötven éves fejlődésének tanúja; ma ennek a fejlődésnek alkotó résztvevője, s különösen az utolsó két nemzedék érzi természetes szükségét, hogy új, progresszív elemeket vigyen a technikába és a tudományba, amelyek elősegítik még gyorsabb fejlődését. S mivel nálunk az ember ehhez még világosan tudatában van a tudomány és a technika fejlődése szocialista jellegének, tudja, hogy az új technika és tudomány nem fosztotta meg őt a munkától és a létfenntartás lehetőségétől, mint egykoron atyját, hanem ellenkezőleg, ez a fejlődés magasabb kulturális és életszínvonalat biztosított a számára — nálunk sohasem keletkeztek nagyméretű aggodalmak a tudomány és a technika negatív következményei miatt. A Bolgár Népköztársaság harminc év alatt — tehát egy generáció életének folyamán — agrárországból fejlett ipari-agrár állammá fejlődött. Azok, akik még húsz, tíz vagy öt évvel ezelőtt „kapával“ dolgoztak és ma esetleg elektronikus vezénylésű megmunkáló gépeket kezelnek, többségben vannak az országban. E fejlődésért az érdemeket egyértelműen azoknak az erőknek a számlájára írják, amelyek hozzáférhetővé tették a tudományt és a technikát a bolgár nép számára, amelyek ezt a folyamatot szervezték: a pártnak, a Szovjetuniótól, Csehszlovákiától kapott segítségnek — az internacionalizmusnak. S másként van ez azokban az országokban, ahol a tudomány és technika lehetővé teszi az ember holdutazását, de nem képes megoldani a munkanélküliséget a saját országában és megszüntetni az éhséget a világ más részein, más országaiban, amelyek felé pedig „barátságos arccal“ fordul. A legszömyűbb ez például Angolában, ahol az afrikaiak csak mint a gyarmattartók gyilkos fegyvereivel ismerkednek a technikával. E feltételek között az irodalom és a művészet nemcsak párhuzamosa a tudománynak és a technikának, hanem egyenrangú alkotóeleme az ember fejlődését szolgáló forradalomnak; vállalja a felelősséget is, hogy az ember képes lesz teljesíteni társadalmi küldetéseit, támogatja az embert alkotó tevékenységében, gondoskodik képességeinek .harmonikus fejlesztéséről, sokoldalúságáról, hogy a hazája határain kívül integrált tökéletes munkamegosztás világában ismerje az összefogás, a közösség értékét s ne idegenedjék el a világtól. Egyébként a deformált egyed, az egyoldalú érdeklődésű ember, aki csukott szemmel halad el az emberiség szükségletei mellett — nem lesz képes a tudományos-műszaki társadalomnak átadni személyes részvételének köteles részét: s így a modem ember kölcsönös függősége a modern tudománytól és technikától és viszont, tulajdonképpen biztosítéka az irodalom fejlődésének s ennek funkcióját az emberi lét nélkülözhetetlen alkotórészének rangjára emeli. Az irodalmi lapok főszerkesztőinek budapesti összejövetele nézetazonosságra jutott az irodalom szerepének ilyetén felfogásában, s ugyanígy a második témakörrel kapcsolatos vita Is bizonyítékokkal szolgálhatott arra, hogy éppen e felfogás jóvoltából nem fenyegeti az elsorvadás veszélye, ahogy ezt különböző „antiliteráris“ elméletek képviselői magyarázni igyekeznek; hanem ellenkezőleg, a szocialista társadalom céljai új fejlődési lehetőségeket és főképp konkrétabb küldetést is adnak az irodalomnak. Szóba került az is, hogy az irodalom fejlődését szegényebbé tehetik olyan más tendenciák, irányzatok is, amelyek céljait megkísérlik az ember valamiféle „romantikus" tulajdonságainak — a bátorságnak, a becsületességnek, a szerelemnek, a hazafiasságnak stb. — ábrázolására korlátozni. Természetes, hogy a modern időkben sem akarja egyik irodalom sem feladni ezeket a szempontokat: nem szolgálna azonban előnyére, ha ezeket tartaná a határának. Elutasítjuk az állítást, hogy az „Ikarusz-kor“ embere és a mai kozmonauta között nincs alapvető különbség. Ezzel az embert csak mint biológiai lényt magyaráznánk, mint az „élő anyag“ sajátos formáját és megfosztanánk társadalmi lényegétől. Egyébként ma már az emberrel foglalkozó számos tudományág (pszichológia, szociológia, orvostudományok stb.) világosan bebizonyította, hogy a mai ember más, mint Ádám ősapánk volt, megérett tehát az idő, hogy az irodalom és a művészet vizsgálatát bővítsük ki az Irodalomtudományon és az esztétikán kívül más tudományágak apparátusával is. Egyike lehet ez azoknak a szolgálatoknak, amelyeket a tudományos-műszaki forradalom nyújt az irodalomnak.- (M. V. (Tvorba) GÁL SÁNDOR két verse: csak jó az ősz csak jó az ősz ha még mindig várom jönnek utak mélyén a régi szüretelők kocsizörejek lóhorkanások a domboldalon maga a nap jön felém s arany karókat üt az érett szólőtövekhez hajnal faágakon gyöngysor hajnal szele fénylik száll a semmi szíve földről fel az égig fehérebb fehéret növeszt ez a hajnal békülne a szívem tegnapi magammal kövekké keményült minden áldás bennem fuldoklók egyedül felhasadt szememben elhagyott a lábam az utakkal együtt nem emlékszem mikor s kivel merre mentünk faágakon gyöngysor hajnal szele fénylik szállong a fehérség földről fel az égig P. Breier felvétele
