A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1973-11-23 / 47. szám

A tűz és jég Szánkázó gyerekek a fővárosban Az iskolás tankönyvek nem sokat árulnak el Izlandról. Elmondják, hogy az Izlandi Köztársaság az At­lanti-óceánban, az Északi-sarkkörtől közvetlenül délre, Európa és Ameri­ka között fekszik. Több szigetecske tartozik hozzá. Lakosságának 99 %-a az ónorvéghez hasonló nyelvű izlan­di, a többi dán, norvég, német és amerikai. A szigeten 874-ben létesült Reykjavik, az első állandó norvég település, majd a 930-tól 1263-ig ter­jedő időszakban mint független köz­társaság állt fenn. Ettől kezdve 1381- ig norvég uralom, majd 1918-ig dán uralom következett. 1918-tól 1944-ig Izland szuverén államként perszo­­nálunióban volt Dániával. 1944-ben az izlandiak népszavazás útján a Dá­niától való elszakadás mellett dön­töttek és kikiáltották a független köztársaságot. Ebből a szűkszavú tájékoztatóból az ember nem sokat tud meg Izland valódi életéről. Nem tudhatja meg, hogy a néhány, San Marinához ha­sonló miniállamot nem számítva, Iz­land a vén Európa egyetlen vasút nélküli országa. Ha valaki megkér-Hajók és bárkák az egyik izlandi ki­kötőben dezi Izland vezetőit, hogy miért nincs az országban vasút, rövid választ kap: „Hová? Talán Reykjavikból A- kureyribe, ahol mindössze húszezer ember él? Ezért építsünk félezer ki­lométer vaspályát?“ Ebben az or­szágban még az útépítés sem kifize­tődő. Reykjaviktól száz kilométerre az autóutak hepehupás csapásokká válnak, s néha a lóháton való köz­lekedés egyre kevesebb szerepet ját­szik. Aki 100 kilométernél messzebbre jár a fővárostól, rendszerint rádió­­adóvevőt építtet az autójába, hogy bajba jutás esetén azonnal segítséget hívhasson. A lávás vagy gleccseres vidéken a sekély vizű folyók medre a legjobb út. A halászok élete sem könnyű a zord északi tengereken. A 203 ezer izlandi közül 20—25 ezren dolgoznak rendszeresen a halászatban és a hal­feldolgozó iparban. Egymillió tonnás fogás esetén ötezer kiló hal jut fe­jenként minden izlandira, természe­tesen a csecsemőket is beleszámítva.. Jó fogás után szinte az egész ország a tonhalakkal, heringekkel szorgos­kodik, s a négyhónapos iskolai szü­netben a diákok állnak az üzletek pultja mögé, ők veszik vállukra a postások táskáit, s ahol lehet, a fel­nőttek helyett dolgoznak. A halászat nehéz munka, de a heringek, tonha­lak — hát még a bálnák — zsigere­­lése, feldarabolása, tisztítása sem könnyű. Csak két hónapig tart a nyár, ezért gyümölcs nem terem Izlandon, a paradicsom meg a paprika 'is csak a hőforrások vizével fűtött meleghá­zakban érik be. Ezért olcsóbb, ha Dél-Európából hozzák hajóval. Nyáron a partvidék zöld, s bőven jut legelő a juhoknak és a ma in­kább csak szimbolikusan tartott lo­vaknak. Télen a hó és a jég az úr a „tűzországban“. Igaz, hogy a tűz most alszik, mert a Hekla vulkán 1973 januárjában tört ki utoljára. Reykjavikban olyan szél fogadja az embert, amelyhez hasonló ritkán téved a Duna mentére. De a szél gyakran hoz meleg levegőt és ilyen­kor reggelre az egész városból eltün­teti a havat, csupán a 874-ben érke­zett első viking telepes, Ingolf Ar­­narson szobra körül marad meg a fehér takaró, a szánkázó gyerekek örömére. Télen ugyanis a Golf­­áramlat gyakran melegíti fel a zord tájat. Ezért tartják ma is túlságosan pesszimistának az első vikinget, aki a szigetnek az Izland — Jegesföld — nevet adta, ahogyan ok nélkül kap­országa Az első viking telepes szobra ta a „nagy szomszéd“, a mindig je­ges Grönland szigete a „Zöld föld“ nevet. Az izlandiak ridegek és zárkózot­tak. Ez a nép a zord természettel s a tengerrel vívott évezredes harcban keményedett, darabosodott látszatra hideggé. A puritánság, a megfontolt­ság azonban nemcsak az ősi viking bátorsággal ötvöződik, hanem az örökségként emlegetett könnyedség­gel is. Ezzel magyarázzák sokan a házasságon kívül született gyerekek magas számát, 1970-ben csaknem az újszülöttek egyharmada tartozott kö­zéjük. Az izlandi nő ma is önállóbb­nak vallja magát, mint a dán vagy a svéd. Még a nevében is. Sohasem veszik fel a férjük nevét. Ebből az­tán nagy bonyodalmak adódnak az idegen számára. (Néhány magyar család is megtelepedett a szigeten, a legtöbben izlandi lányt vettek fele­ségül. Nevüket hiába keresnénk a telefonkönyvben, hiszen ki gondolná, hogy Jonas Jonasson magyar embert takar, „Jánosfia János“-t?) A Kleifarvat-tavon túl található a Krisuvik melegforrás. Vizét nemrég vastag csőbe kényszerítették, s har­minc kilométeres csővezetéket építet­tek, hogy befoghassák Reykjavik fű­tőhálózatába. Többek között ezért Sokfelé gőzölög még a föld olyan tiszta a külvárosaival együtt százezres főváros, amelynek neve magyarra fordítva „Füstölgő öböl“-t jelent. Neve ellenére ez Európa leg­­füstmentesebb fővárosa. A vikingek késői utódai szorgal­mukkal tették elviselhetővé, sőt bi­zonyos tekintetben kellemessé az éle­tet ezen a kietlen, zord szigeten. A föld mostoha hozzájuk, de a tenger pótolja a hiányt, s a munkáért gaz­dagon fizet. Izland az európai élvo­nalba emelkedett, egy főre jutó évi 2480 dolláros nemzeti jövedelmével. De a halállomány folyton csökken, s ezzel az izlandiak életszínvonala is. Az ok: főként az angolok és a nyu­gatnémetek lehalásszák a heringet a parti vizekről! Ezért terjesztette ki az izlandi kormány az izlandi fel­ségvizek határát 50 tengeri mérföld­re. A halászati miniszter a marxista Szocialista Egységpárt legmarkán­sabb személyisége, Ludvik Joseffson, akit az izlandiak „ötvenmérföldes Ludviknak“ neveznek. Az izlandi felségvizeket 1972 szep­temberében 50 mérföldes körzetre terjesztették ki, Nagy-Britannia azonban máig sem ismeri el NATO- beli partnerének új tengeri határát, „Sarki trafik“ a fővárosban és minduntalan hadihajókat irányít az izlandi vizekre, halászhajóinak védelmében. Izlandnak ugyanis nin­csen hadserege. Mindössze 6 kis par­ti őrhajó vigyázza felségvizeit, s el­vágja az odatolakodó brit halászha­jók hálóit. Amikor 1958-ban 12 mérföldre terjesztették ki Izland ten­geri határait, az angolok már meg­hirdették ellene az első „tőkehal­háborújukat“ — a kis szigetország azonban akkor sem engedett és győ­zött. Izland a heringből él. Hajlandó tárgyalni a halászati jogokról, de ha mások fogják ki előle a heringrajo­­kat, olyan gyökértelenné válik, mint a búzát termelő ország föld nélkül. Város az Amur partján 1932 tavaszán a távol-keleti Amur folyó part­ján kikötött a Kolumbusz és a Komintern gőzha­jó. A szemtanúk elbeszélései nem őrizték meg annak a nevét, aki elsőként lépett a partra a ha­jóról. Nem ok nélkül tarthatta magát egytől egyig felfedezőnek, Kolumbusznak az a néhány száz fiatal, aki azért hajózott az Amur partvidékére, hogy ott új várost építsen, sőt ha messzebb te­kintünk s azt is figyelembe vészük, milyen kor­szak volt ez, milyen nagyarányú változások men­tek akkor végbe a Szovjetunióban, azt kell mon­danunk: új élet, új világ kezdődött itt, Szibériá­ban. Nem sokkal a hajó megérkezése előtt ezen a tájon járt Jan Gamarnyik, aki korábban a távol­keleti megyei pártbizottság titkára volt, így jól ismerte ezt a vidéket. Ezért is bízta meg éppen őt a kormány, hogy válassza ki, hol volna legcél­szerűbb új iparvárost építeni. Gamarnyik elgon­dolkozva körülnézett az építkezésre kiszemelt he­lyen, majd így szólt kísérőihez: — Hányadika is van ma? Február 19? Száz év múlva, úgy lehet, történelmi dátumként emlege­tik majd ezt a napot. Meglátjátok: vagy kétszáz­ezer lakosú város fog itt állni... A Szovjetunió minden részéből sok-sok szerel­vény vitte Habarovszk felé a komszomolista ön­kénteseket. Moszkva, Rosztov, Kijev, Leningrád, Ogyessza, Makarjevka és sok tucat más, kisebb­­nagyobb város küldte el követeit az Amurhoz, ahol egy új város építőinek soknemzetiségű testvéri közössége formálódott. Azok közül, akik A város építőinek kunyhóházai

Next

/
Thumbnails
Contents