A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-11-23 / 47. szám
ONELIO JORGE CARDOSO: (Kubai író) HEMÉ eme története bejárta a falut, mindenki tudott róla. Meggyógyult Merné! Felállt a székéből! Nem akarták hinni, nehezen hitték. Merné már sok-sok éve ott üldögélt a háza kapujában, a székéhez forrva bámulta a Cubanicay partján jövő-menő embereket. Merné nagyon is jól ismerte az éjszakai meg a nappali mennyboltot. Merné harminchét esztendős volt. s abból húszat a székében töltött. Merné korán férjhez ment, s három hónappal a lakodalom után a bénulás elkaszálta a lábát, s nem volt számára gyógyulás. — Akárcsak az apja, szintúgy történt az apjával is — mondogatták az emberek. — Megeshet mindenkivel, aki az apja gyereke. De hát Merné egészséges volt, mint a makk, nagyon szerette az apját, s sose látszott rajta, hogy beteg volna. Az apja ellenezte, hogy Merné férjhez menjen, de Merné férjhez ment mégis. Három hónap múlva meghalt az apa, Merné pedig leesett a lábáról. A szíve mélyén talán még örült is, hogy a maga bánatával fizet, amiért nem fogadta meg az apa intelmét, a maga kínjaival fizet az apja szenvedéséért. Furcsa, különös történet, az ilyenre mondják az emberek: Isten büntetése. Merné sokat beszélt az apjáról, a mindennapjairól, a kedvteléseiről, amikor még hasznot hajtó ember volt, lovon járt, s a lovát a Princesa-gátnál fürösztötte. De amennyi jót mondott az apjáról, annyi rosszat beszélt az uráról, pedig annak háromhónapi házasság után majd megszakadt érte a szíve, s azóta is csak az ő kedvét kereste, s a tíz körmével ásta ki a maguk szegénységéből, amire Mernének szüksége lehetett, így volt ■ ez hosszú esztendők során, míg csak a férfi bátorságát nem vesztette, s bár továbbra is figyelmes volt hozzá, úgy kihullott a szívéből, mint a zuhanó kavics. így múlt el kerek húsz esztendő, s azalatt csak annyi történt, hogy a Cubanicay túlsó partján megépítették a központi országutat meg mellette a kőfalat, amit az emberek kőgátnak neveznek, így aztán Merné tekintete most ebbe a kőfalba ütközött, s a kőkorlát felett csak a sebesen tovasuhanó autók tetejét láthatta. így múlt az idő s aztán bombaként robbant a hír: — Merné meggyógyult, Merné jár! Könnybe lábadt szemmel állt meg Eduviges ajtajában, és így szólt: — Nézzed, Eduviges!... A trinidadi asszony! Eduviges törődött is most a trinidadi asszonnyal, mikor Merné egymaga állt az ajtajában, nem segítette senki, se előtte, se mellette nem volt a szék, egyedül, támasz nélkül, egyes egymagában járt! — Jaj, Merné, Isten megáldjon, óvjon az ég! — A trinidadi asszony! A trinidadi asszony! A trinidadi szent kút asszonya! — ismételgették mindenfelé, s az emberek eljöttek Merné házához, még az olyanok is, akik addig sose látták. Caibarénban, Manicaraguában, Yagajayban, a szélrózsa minden irányában ezt mesélték: — Merné meggyógyult, és jár. Egy asszony, aki húsz esztendeje nem állt lábra, visszatért az emberek közé, kivirult a szeme, az orcája! — El kell menned Trinidadba, Merné, legelőbb is Trinidadba, és meg kell csókoljad a szent kút asszonyának lábait. — Nem úgy van az. Maga a Mindenható gyógyította meg az asszony keze által. — Adni kellene valamit neki, ha már ekkora jót tett. — Pénzt nem lehet, mert pénzt nem fogad el, csak ajándékot. Ajándékot elfogad, mert bár csodatevő képessége van, szegényen és magányosan él a kútjával meg az imádságaival ! A ház megtelt jószívű, egyszerű látogatók hangjával. Merné tőlük kérdezgette, hol járhat az ura Ernesto, miért nem érkezett meg, pedig már mindenki tudja a hírt. Merné most épp olyan forrón kérdezősködött az ura felől, mint húsz esztendővel azelőtt. De Ernesto csak nem jött, hát újra elmondta, mi történt. Vagy húszán állták körül, mikor mesélni kezdett: — Beszéltek nekem róla. Júlia mondta elsőnek, hogy csodát tesz. Trinidadi házában kimegy a kúthoz, mikor megcsillan benne a napfény, a vízre néz és imádkozik. Aztán vizet merít. Aki három nap éhomra ivott belőle egy kortyot, kigyógyul a bajából. Beszéltek nekem róla, de nem hittem. Merné csak beszélt, beszélt szünet nélkül, s közben megállt a tűzhely előtt, hogy kávét készítsen a vendégeknek, s nézegette a lábát, hogy annyi éven át nem állhatott a tűzhely mellett. S csak beszélt, beszélt. — Ernestónak el kellett mennie Trinidadba a gonosz szenvedélye miatt, kakasviadalra. Hát azt mondtam neki: Ernesto, ha már elmégy. keresd meg azt az asszonyt, s hozz nekem egy palack vizet. És Ernesto elment. Én meg azt mondtam magamban: Biztosan elfelejti, ahogy azelőtt is megfeledkezett rólam. De nem. Megjött, megjött a palack vízzel. Nézzék csak, itt az üveg, még maradt benne egy kevés. Most mit tegyek? Igyam ki, vagy vigyem viszsza a trinidadi asszonynak? — Add oda valakinek, akinek szüksége lehet rá, lányom. Ha nem három, de legalább két korty meg maradt benne. S az emberek csak beszéltek, beszéltek, míg csak váratlanul meg nem jött Ernesto. Könnyes szemmel nyitottak utat előtte, hogy láthassa közöttük Memét, aki mosolyogva állt, őt nézte. — Ernesto! Nézd, meggyógyított a víz, amit hoztál! Ernesto egy szót se szólt. Nehéz csend szakadt rájuk, Merné igyekezett megtörni. — Ernesto! Nézd, meggyógyított. a víz, amit hoztál! De Ernesto most se szólt egy szót sem. Kezébe temette az arcát, kifordult a szobából, s elment, maga se tudta, hová. — Ernesto, ez igaz! Merné meggyógyult! De még Merné sem tudta visszatartani. Aztán valaki kimondta közös gondolatukat: — Nehéz meglepetés ez, barátom! Hagyjátok csak, hadd térjen magához. Férfiember nem szeret mások előtt sírni! Ernesto meg csak ment, ment, s fejében visszhangoztak léptei. — Hogy lehet ez? Ami örökké úgy volt, most egyszerre másként lett, olyan, amilyennek mindig is lennie kellett volna. Hogyan történt a csoda? Miféle csoda történt? Nem talált rá választ. Csak ment az ösvényen, a kavicsok között, egyenesen a folyó medréhez. A keskeny, csaknem kiszáradt Cubanicayhoz. Hogy történhetett ez? Hiszen ő tudta, nagyon is jól tudta, hogy s mint volt. Cipője egyszer csak a Cubanicay vizébe gázolt. Ernesto akkor megállt, ernyedten ült le a partra, s a vizet bámulta. Gondolkodott. Merné utóbb már majd megbolondította a gyógyszerekkel, a kuruzslókkal, a csodalátókkal. Különösen az elmúlt három hónapban. Felkutatott minden gyógyszert, amit csak kért. Álló hétig tartotta a lábán a keserű szivarfa levelét, és semmi. Teliholdkor curujeylevet szerzett, és semmi. És most ez a trinidadi utazás. Szalmakalapjába fogta a kakast, s kevéske pénzén elment Trinidadba. Merné egy papírszeletet dugott a zsebébe: „El ne feledd a vizet.“ Ernesto meg elvesztette a kakasát. Előbb szemtől szembe álltak, aztán néhány pillanatnyi kavarodás, s már vége is volt. Pedig milyen jó kakas volt, az egyetlen kakasa. Elvesztette a négy pesóiát is, csak a vasútjegye maradt meg, és a bánat az elhullott kakas miatt. Eszébe jutott Merné, el akarta mesélni neki a kakas halálát, a négy elvesztegetett pesót, az ő mit sem érő életét. A kakas megdöglött, s most maga is elpusztul. így érkezett haza. Csak nézte a cipője orrát, ahogy előtte lépkedett, s akkor hirtelen, époúgy, mint az előbb, belegázolt a Cubanicayba. Összerezzent. — Jóságos isten, a szenteltvíz! Elfeledte. Ernesto ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy visszatérjen, s gondolkodás nélkül futásnak eredt, át a kőgát túlfelére, ahol a kocsma volt. Szerzett egy üveget, letérdelt a Cubanicay partjára, s hallgatta a víz ghigluzását. Istenem, ez volt az első eset. hogy megcsalta! De hiszen minden szükséges gyógyírt megszerzett: a mindennapi kenyeret, a világítást, a bért. az orvosságot... Nézte a Cubanicav zajtalan sodrát, egyforma rohanás, s közben a délutáni szellő hangokat, hozott a házból: — El kell menned Trinidadba, Merné. Meg kell köszönnöd. Ha megcsókolod a lábát, azzal sem hálálhatod meg eléggé! Vámos Gábor felvétele
