A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1973-11-23 / 47. szám

as aoa

Varga János és Bodnár Béla elvtársak nevét) most már együttesen indított hatalmas offenzívát az emberek tudatának megnyeréséért, a továbbtanulási igény kiszélesítéséért. A pedagógusok a szülök ezreinek magyarázták: a tudás hatalom! A szülők egyetemein és sok más száz és száz rendezvényen harcoltunk az elszürkülés veszélye ellen, de a saját érzékenységünkből eredő partikuláris látásmóddal is s nemegyszer a rosszindulatú meg nem értéssel. Mert már érződött a 68—69-es évek előszele. ..

A negyedszázados CSEMADOK- tevékenység emlékezésre késztet. Ez az út nem volt egyenesen felfelé ívelő, akadt törvényszerű, de fölösleges kitérő is elég. Sok mindent megéltünk, volt minek örülni s volt, ami fájt. Igaz, ott a CSEMADOK bölcsőjénél mások voltak az elképzeléseink. Persze nem az a lényeges, hogy akkor hogyan képzeltük a jövőt, hanem, hogy most hogyan tudunk szembenézni a valósággal. Illúziókba menekülünk, eltompulunk, vagy képesek vagyunk új, konkrét perspektíva kialakítására? Széchenyi István, így válaszol erre a kérdésre: „Nem nézek én, megvallom, anynyit hátra, mint sok hazámfia, hanem inkább előre: nincs annyi gondom tudni valaha mik voltunk de inkább átnézni, idővel mik lehetünk, s mik leendőnk.“ Persze itt most nem a múltat a jövőtől metafizikusán elszigetelten látóknak akarunk igazat adni, hanem inkább figyelmünket a múltban gyökerező és a jövőre készülő jelenre összpontosítani. Ebből adódik a téma: a CSEMADOK és az ifjúság.

Vajon mit teszünk, hogy az ifjúságot megnyerjük a CSEMADOK- ban való tevékenység számára? Azok a fiatalok, akik ott vannak sorainkban otthon érzik-e magukat, sajátjuknak érzik-e a CSEMADOK-ot? S vajon mit teszünk annak érdekében, hogy az a munkás- vagy parasztifjú, aki még nem találta meg a CSEMADOK-hoz vezető utat, mihamarabb megtalálja? Tény, hogy az ötvenes évekhez viszonyítva a népművészeti tevékenység egyes ágai (dal- és táncegyüttesek stb.) megfakultak. Annak a konzumkultúrának pedig, amit Prágából Vagy Pestről importál sok helyi szervezet, megvan ugyan a vonzóereje (meg a kasszasikere is), de nincs benne sok köszönet. Egy jeles francia pedagógus a konzumkultúrát „szörnyű masinának“, illetve a „megbutulás gépezetének“ nevezte, azért, mert passzivitásra nevel. Mert az erős koncentrációt megkövetelő műsor következtében — többek között például — nincs a nézőnek — hallgatónak módja reflektálásra, s ezzel megöli a befogadóban a kritika és a szelekció képességét, gátolja az aktív, mély tartós érdeklődés kialakulását. Márpedig az aktív, álhatatos, művelt, erkölcsös személyiség kibontakozásának elengedhetetlen feltétele e tulajdonságok együttes léte. S ma ezek a kérdések rendkívül időszerűek s az egész szocialista társadalom érdeklődésének fókuszában állnak. A CSKP KB és az SZLKP KB ideológiai és az ifjúság nevelése kérdéseivel foglalkozó plénumainak

gazdag anyaga bizonyítja ezt. Az ebből ránk háruló feladatok hiánytalan teljesítése kötelességünk. Ám tudományos elmélyülést igénylő feladat: megkeresni és körülhatárolni

azokat a specifikumokat, amelyeket a CSEMADOK-nak kell megtennie és amit a legjobban és — a szó szélesebb értelmezésében — a leggazdaságosabban csak mi tehetünk meg. A CSEMADOK elmúlt időszaka legnagyszerűbb fegyvertényei ugyanis éppen ahhoz kötődnek, amikor megtaláltuk azt a legérzékenyebb pontot, ahol a párt által kitűzött feladatokat — mint specifikumokat — teljesítettük.

Negyedszázaddal ezelőtt más volt a történelmi helyzet, mint ma. A CSEMADOK az akkori történelmi helyzet diktálta feladatoknak hiánytalanul eleget tett. S ez nem kis érdem. De vajon megtaláltuk-e már a mának legmegfelelőbb tevékenységi formákat a jövő szolgálata érdekében? Nem akarjuk-e mindenáron ráerőszakolni a mára, vagy más szóval a fiatalokra azt, ami tegnap volt jó, amit mi tartunk jónak, vagy azt, aminek ideig-óráig vonzóereje is van, sőt kasszasikert is jelent, de jövője nincs? Tudunk-e nagyobb távlatokban gondolkodni, s a jövő számára kaput nyitni? Ez a kapunyitás pedig — véleményem szerint — nem más, mint általánossá tenni a tudás tekintélyét. A tanulási kedv kialakulása ugyanis bonyolultabb annál, semhogy csupán mobilizációs és gazdasági tényezőkkel lehetne megmagyarázni. Nem a száraz és bőbeszédű didakticizmusra gondolok, hanem olyan kulturális nevelő tevékenységre, mely a legalkalmasabb a sokoldalú ka pcsolatteremtésre. Kapcsolatteremtésre a múlt és a jövő, a fiatalok és az egész falu, az efsz, az üzem, az Iskola és a SZISZ között. Az öntevékeny munka, a kórusok, néptánccsoportok, színjátszó együttesek

stb. alkalmasak erre, a műsorválasztásuk jó, ha megfelelő pedagógiai és művelődés-politikai koncepció vezérli munkájukat. Ebben azonban lényegesen több a lehetőség, mint amenynyit ma kihasználnak az együttesek, részint elavult szemléleti okok, vagy nemegyszer „hatásköri“ viták miatt. Vallom, hogy az együttesek által feldolgozott anyag maga is komoly szemléletformáló erő, többet jelenthet azonban, ha „bővített“ ismeretter-j jesztéssel, elmélyüléssel társul, de igazán jelentős csak akkor és úgy lesz, ha a társadalmi kapcsolatteremtés hatékony eszközévé válik. Üj formák is kínálkoznak; ilyenek a honismereti falukutató, a munkásmozgalmi, múlt emlékeit kutató, üzemkutató, tanyajáró, szociológiai, néprajzi körök stb. Ezeket kell tovább fejleszteni, s ha ezt megfelelően támogatjuk s a kapcsolaterősítés eszközéül, de egyben a tudás tekintélyének alappzásául is felhasználjuk, s ezzel egy újfajta virágzó társas, jobb kifejezés híján: klubéletet teremtünk, melyben nem az ügyeskedésnek, hanem a hozzáértésnek lesz meg a társadalmi tekintélye — úgy minden bizonnyal majd a félévszázados jubileum során a pozitív lesz a mérlegünk.

Negyedszázad — a ma középkorúak nemzedéke életének a java. A felszabadult hazában egy nemzetiség kulturális életét indító nemzedék, az úttörők életének és munkásságának története is ez a negyedszázad. Sokat tanultunk a csehszlovákiai magyar kultúra első virágzása — néha csak néhány évvel idősebb, de sokkal tapasztaltabb — nagy „öregjeitől“. Ök a Sarlóval indultak, és legjobbjaik eljutottak a sarló-kalapácsig. A párt megszabta utat jártuk meg az ő vezetésükkel. Annak idején negyedszázaddal ezelőtt — alapoztunk. Ma már áll az épület — s erre büszkék lehetünk, hiszen mindnyájunk munkájának eredményeit hirdeti. De nincs megállás. Ismét alapozni kell — egy magasabb szinten, a minőség szintjén. Űj perspektívát kell megrajzolnunk, mert a negyedszázad alatt megjárt útról már új tájakat látunk.

Dr. MÖZSI FERENC, kandidátus

KRÁL ERNŐ felvétele