A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1973-07-13 / 28. szám

Gál György Sándor Egy diadalmas élet regénye (Részletek) igen bonyolult boltozat építéséhez egyetlen szeget sem használtak fel. A kupolán négy évszázad után sem látni egyetlen repedést sem. Bokha­­rának nagy kulturális és tudomá­nyos jelentősége volt. Könyvtárában kezdte munkásságát egyebek között Avicenna (980—1037) tadzsik szár­mazású természettudós, orvos és fi­lozófus. A 762-ben alapított bagda­di orvosi főiskola tanára volt. Bok­hara közelében, Afszennában szüle­tett. Arab nyelven írt több száz munkája közül leghíresebb a Ka­nun (az orvosi törvények könyve), amely az orvostudomány addigi eredményeinek, megállapításainak összefoglalásán túlmenően számos új kórképet ír le, bővíti a gyógyszeris­meretet, megkísérli életre kelteni a természettudományos kísérletezést. E műnek évszázadokon keresztül a legnagyobb tekintélye volt az euró­pai orvostudományban. ALMA-ATA kazah nyelven azt je­lenti, hogy „alma-atya“. Bizony kis­sé furcsa elnevezése egy városnak. De megfelel a hagyományoknak. Kertvárosnak épült az Ala-Tau hegység északi lábánál, sivatagos környezetben, a Balhas-tóba ömlő Ili folyó Almatineka nevű kis mel­lékfolyója mellett. Régen termesz­tenek itt kitűnő almát, innen vette a folyócska is a nevét, majd amikor megalakult a Kazah SZSZK, a ka­­zahok Almaty nevű vára helyén az oroszok által épített Vernij az Al­ma-Ata nevet kapta. Nemcsak azért, hogy kazah neve legyen, de azért is, hogy leszámoljanak a szomorú múlt­tal. Ugyanis kezdetben, 125 évvel ez­előtt kozákok foglalták el az Alma­ty erődött, kiterjesztve a cári Orosz­ország védelmét a kazahokra. De az erőd a büszke kazah nép elnyomá­sának eszközévé lett. A mai Alma- Ata modern város, annyi gyümöl­csössel, főleg almás-kerttel, zöld öve­zettel, hogy az embernek az az ér­zése, egyetlen nagy parkban jár, amelyet fasorok szegélyezte széles sugárutak szelnek át, gondolva már a jövőre is. Taskent. Az Uzbég SZSZK fővárosa a Szir-Darja mellékfolyójának, a Csircsik-folyónak a medencéjében. Közép-Ázsia legnagyobb gazdasági, kereskedelmi és kulturális központja. Középkori keleti stílusú és modern épületei nagyon változatossá teszik a városképet. Érdemes megnézni a Ku­­kieldasz és Barak-kán medreszéket (mohamedán középiskolákat) és a Kaffala-Szaszi mauzóleumot. Ugyan­így az óvárost, a jellegzetes lapos te­tejű, az utca felől ablaktalan ke­leti lakóházakkal és az egyedülálló orientális vásárcsarnokkal, a szuk­­kal. Taskent ma modern ipari és egyetemi város. DEZIDER ORLOVSKt Bokhara — mauzóleum Heltai valóban két intézetet tart fenn: a Csokonai Színházat és a Víg­színházát. Ehhez persze rengeteg pró­ba és rengeteg előadás kell. Hanná­nak ahhoz sincs ideje, hogy legalább egyszer kedvére kialudja magát. A közönség itt is két pártra oszlik. A két színházi tábor végül is eggyé olvad. A debreceni publikumot így gúnyolják (vagy talán becézik): Honthy-hívők valamennyien. A debreceni előadásoknak híre megy. A Túl a Nagy Krivánon pre­mierjére a szerző: Mókuci, vagyis Farkas Imre is megérkezik. Kora ta­vasz, de a gránicok felől jeges szél fúj. Ez a március bizony beillik far­kasordító télnek. Mókuci nem ismeri az idő viszontagságait. Kalap és téli­kabát nélkül érkezik. Selyemingben, rövidke zakóban. A társulatot szo­kása szerint nem értesítette. Még az igazgatói irodát se keresi fel. Egy tízkoronást ad az ajtónállónak, s elbúvik az egyik emeleti páholyban. Az első próbaszünetben lejön az emeletről, végigsiet a nézőtéren, s megy egyenesen fel a színpadra. A többieket csak üdvözli, de Hannának mély meghajlással kezet csókol. Mó­kuci szereti a tréfát, s könnyű bó­kot, a finom széptevést, de aki isme­ri őt, az tisztában van vele, mikor kedveskedik és mikor mond valóban igazat. Hát most őszintén, mint mon­dani szokás: szívből beszél. — Maga egy tünemény, kedvesem. Ha hazamegyek, az első dolgom, hogy mindent megmozgatok — ke­gyednek Pesten a helye. Csak ismé­telni tudom: tünemény, tünemény! Mókuci természetesen ott van a főpróbán, a premieren, s aztán lent marad teljes egy hétig. Megmondja őszintén: Hanna kedvéért. Látni akarja más szerepben is. Erre hama­rosan alkalma nyílik: Honthy Han­na mint Szókimondó asszonyság. Mókuci hét végén már Pesten van, és szétkürtöli a fővárosban: Debre­cenben csodát látott. De hát Buda­pest most mással van elfoglalva, mint a debreceni Csokonai Színház üdvös­kéjével. Valami erjed a városban. Vagy talán az egész országban. Egyesek szerint ez az erjedés nem is itt, a határokon belül, hanem va­lahol messze, Oroszországban indult el, Forradalom. A kávéházi konrá­­dok csalhatatlan biztonsággal álla­pítják meg, hogy a cári Oroszország összeomlásával, a központi hatalmak feladata merő gyerekjátékká lett. A romlott franciákat, az ásítozó ango­lokat, ajaknégerekből verbuvált ban­dáikkal egyetemben pozdorjává ver­jük. Mint a sportban szokás mon­dani: a papírforma valóban ez. De a nagy mérkőzések ritkán igazolják a papírformát. Az Oroszországból ha­zaáramló csapatok nemcsak agyon­­fertőtlenített rongyaikat, ócska fegy­vereiket és üres élelmiszertarisznyá­jukat hurcolják haza, hanem meg­hökkentő, vagy inkább félelmetes el­veiket is. Tehát: a lógósoknak volt igazuk, és a front hősei megannyi ostoba fajankók. Az az okos, aki megússza a háborút, és nem az, aki­nek mellét teletűzdelték plecsnikkel. Igaz, hogy míg a medáliákra vára­kozott, kezét, lábát, esetleg szeme­­világát vesztette el a zivatarban. Kü­lönös eszmék: a két lábon járó ál­lat, az emberi lény, minél magasabb rangot visel, annál ostobább, és an­nál nagyobb csirkefogó is. Aztán mindezt tetézik azzal a dermesztő felismeréssel, hogy az igazi ellenség nem a szemközti lövészárokban la­pul, hanem otthon. Még csak nem is lapul: feszít a korzón, hangosko­dik a tőzsdén, veri az asztalt a par­lamentben, gyűjti az aranyat zsák­számra. És emberi életekkel kufár­­kodik, mert a rossz papírtalp száz­annyi ember életét veszejtette el, mint a szétspriccelő srapnell. Mintha homokszemek kerültek volna a nagy gépezet fogaskerekei közé. Itt-ott csikorognak, sivitanak, nyüszítenek a kerekek, de jócskán akad még olyan szerkezet is, ahol törik valami. Óriási roppanással, mint mikor a Balaton jegén végig­hasít a rianás. Törés itt is, ott is: kaucsuk galléros állami tiszviselő bakslsért nyújtja a tenyerét, mert elértéktelenedő fizetéséből nem tud megélni. A nemrég még udvariasan alázkodó fűszeres, mészáros, pék tit­kos felárat számít: aláásva a pénzt, és éhhalálra ítélve azokat, akik nem tudnak felárat fizetni. Szökdösnek a katonák. Nem nagy tömegben. Csak szállingózva, óvatosan. El is csípik a szerencsétleneket, falhoz állítják őket, és nyolc egyforma mannlicher­­golyó csendesíti le békétlen szívüket. Bomlott világ: mintha a házasság szentsége is vesztett volna fényéből. A férj kint a fronton, az asszony itthon — más portéka híján — ön­magát kínálja. És hadiözvegyek, akik átképzik magukat vígözveggyé. Hát Budapest most másra figyel, nem egy vidéki város színházára. Bár általános törvényként ez se mondható ki, mert az emberi élet, a pénz, a becsület, a hitvesi hűség e zord inflációjában a színház mé­giscsak vigaszt nyújt. Vagy a vigasz­hoz hasonló tüneményt: bódulatot. Hiszen a színházban ott vannak azok a szülők is, akik fiukat vesz­tették el, és a gyermekek, akik az apjukat nem látják soha többé. Fer­tőtlenített mundérú katonák és az operetthősként feszítő tiszturak, akik annak idején gondoskodtak ugyan lövészárok töltelékről, de ők maguk valamiképpen itthon ragadtak, át­mentve kiváló képességeiket egy boldogabb kor boldogabb Magyaror­szága számára. Most hát mindenki a színházban szorong: lógós és sza­­badságos katona, milliomos üzér és kis, nyomorult tisztviselő, vígözvegy és rangos úrihölgy. Majd minden hé­ten más bemutatón: Kis szeleburdi, Gésák, Vígözvegy, Heidelbergi diák­élet, Lili bárónő, Varázskeringő, Kis gróf, János vitéz, Pacsirta, Legény­búcsú, Keringőszerelem, Falusi kis­lány Pesten, Luna asszony. ☆ Hát hogy is van doktor Halmos Géza miniszteri titkár úrral, hites törvényes férjével? Ez a viszony nemcsak egy asszonyé, hanem egy vérbeli színésznőé is. Borzasztó do­log, de így van: ez a drága, áldozat­kész, lovagias, bőkezű, jóképű (fél évszázaddal ezelőtt így mondták: snájdig) Géza mégiscsak civil. Vissza­retten egy-egy erőteljesebb szótól, ami a színházban oly természetes. Színészek, akik egy életen át komé­­diáznak, alakoskodnak, a más bőré­be, jellemébe bújnak, legalább egy­más közt kipróbálják az őszinteség gyönyörét. Tehát nevén neveznek mindent. Aki Moliére vagy Shakes­peare, Heltai Jenő vagy Molnár Fe­renc szavaival finomkodik kint a színpadon, a privát életben úgy sze­reti a gorombaságot, mint ahogy a vásott fogú-ízlelésű cukrász a sza­lonnát vagy füstölt kolbászt. Hát Gé­ze ezen fennakad. És ha mesél va­lamit — még csak nem is politiká­ról vagy a háborúról, hanem a hi­vatali labirintus alattomos kis csel­vetéseiről —, Hanna türelmetlen. Idegesíti a téma. Az előadásmód. A gesztusok. Még Géza arcjátéka is, mert ez a drága ember azt hiszi, hogy színésznő felesége tőle is hol­mi színészi produkciót vár. Ha tud­ná, hogy az mennyire nem így van, akkor biztosan bele se fogna ilyen végeláthatatlan mondókába, hanem leülne vele a kanapé sarkába, ját­szana, mint ahogy acélkezű idomár a reá bízott tigriskölyökkel játszik. De nem. Géza nem idomár, és Géza r^m hajlandó észrevenni az ő tig­riskirálynői mivoltát. Biztos benne is sok hiba van, hiszen fáradtan jön fel Pestre, s ha lehet, még fáradtab­ban távozik. Talán bele kellene tö­rődnie a közös hálószoba gondolatá­ba. De hát képtelen rá. Egy asszony, aki a kora reggeli próbáktól az éj­féli operettfináléig mindig reflektor­­fényben áll, szenvedélyesen vágya­kozik a magányra. Ha ez az egye­düllét néhány óráig tart is. Mindegy. Most már így rendezkedtek be: kü­lön hálószoba. Hanna néha olyan fáradt, hogy kedve szerint nem is az ágyba, a földre feküdne le, hogy a kemény parkett kiegyenesítse a há­tát, tagjait, agyondolgozott izomza­­tát. De hát egy asszonynak más kö­telességei is vannak. Szirén hangon szól át a másik szobába: — Gézuka ... — Jövök! — gordonkázza egy szép, férfias bariton. Aztán csönd. Ugyan miért nem jön? Hanna az ajtóhoz lép, beles a kulcslyukon. Géza át­öltözik. A hétköznapi pizsamát le­veti, szép gondosan kisimítva a nad­rágot, a két élét pontosan egymásra helyezve, a kabátot — ha lehet, még minuciózusabb odaadással — a váll­fára teszi, aztán belebújik a másik éjszakai öltözékbe. 0, istenem, hát ha olyan nagyon vágyakozol a szere­lemre, hajítsd le azt a nyomorult rongyot, vágd a sarokba, és rohanj mint valami baccháns, semmi más­ra nem gondolva, csak a csók jó ízére. Nem, Géza hajtogatja a ruhá­ját, aztán egy gumilabdás szóróüveg­ből kölnivizet permetez magára, s a tükör előtt kissé átfésüli a választé­kát. Mindegy, azért csak át kell kiál­tania újra: — Mi van, Gézuka, csak nincs baj?... I w

Next

/
Thumbnails
Contents