A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-10-05 / 40. szám
sabb: mindössze 13 csomó sebességgel halad óránként, amire bármely kerékpáros képes. Hét napja vagyunk a tengeren Minden csendes, nyugodt. — Gyanúsan nyugodt — mormogja Gunter Erhardt, a harmincéves kapitány. De már ekkor jön is a hajóhídra a rádióstiszt a legfrissebb időjárási térképpel. Ezek az összevissza futó mindenféle gyanús vonalak semmi jót sem jósolnak. Csaknem hét teljes napon át tombolt a vihar, s ez levett a lábamról. Ezzel szemben kutya baja sem volt a halászoknak. Nevettek is rajtam eleget. De azért mielőtt jött volna a legközelebbi rossz idő, már talpon voltam. KOLTÖ-SOROZAT Tizennégy napi hajózás után, amikor már 3000 tengeri mérföldet hagytunk magunk mögött, elértük a halászmezőt. Heinz Kirsch rádiótávírász kitartóan nyaggatja a masináját, s délután megvolt az első ultrarövidhullámú rádióösszeköttetés néhány hajónkkal. A „Bodo Uhse“, a „Peter " Nell“ és a „Bernhard Kellermann“, idegrablóbb, mint a tizenkét órás műszak. Viharos napokon csak az történik, amit a lehangoló mondat közöl a hajónaplóban: „Szélerősség 10, szél ellen hajózunk, fogás semmi.“ 150 MÉRFÖLDDEL NEW YORKTÓL DÉLRE Tombol a vihar az Atlanti-óceán északi medencéjében. Nehéz, házmagasságú hullámok söpörnek végig a fedélzeten. Fönn kuporgok a hajóhídon, s a kormányosfülke oldalába kapaszkodom a szélmentes oldalon. Óriási dübörgéssel söprik végig egész szökőárak a hajó tatját. A férfiak el-eltűnnek a lezuhanó víztömegek alatt, pillanatokra csak élénkvörös viharkabátjukat látni. Wolsit hallom, ahogy káromkodva szidja az időt: „Istentelen disznóság, éppen most, amikor a legsűrűbb halrajok között hajózunk!“ „Mit csináljunk! A vihar az vihar, s ezzel vége a halászatnak. Nem veszélyeztethetjük az emberek életét, ez tiszta őrültség lenne“ — magyarázza a kapitány, akinek fiatal, vihartól cserzett arca mintha megszürkült volna. Az utóbbi napokban alig jutott le a kajütjébe. HUNKASAI amelyek, mint a „Walter Dehmel“. nemcsak halász-, hanem halfeldolgozó hajók is, és szintén a wismari Mathias Thesen hajógyár „költő-sorozatához“ tartoznak, nem valami örvendetes hírt közölnek: már egy örökkévalóság óta nem lehet megállapítani, merre húznak a heringfalkák. Ráadásul megriasztották a jól halló makrélákat is, s ezek elhúztak a parti vizekből a mély vizek felé. Nincs más hátra, mint utánuk eredni. A „Dehmel“ halászai állandó feszültség állapotában vannak, megfeszítve figyelnek. De sehol semmi. Végre! Az éjszakai műszak folyamán az eszkolot és a vizuális szonda kedvező jelzést ad — halak a közelben. A hírt rögtön közöljük kis flotillánk többi hajójával. Fogják a közelben halászó szovjet, lengyel és bolgár hajók is. Rendben van ez így — barátok között nincs titok. Még a világtengereken sem. JÖNNEK A HALAK A „Dehmel“-en akkora a nyüzsgés egyszerre, mint valami hangyabolyban. Csikorognak a daruk, csigák, nagy csobbanással zuhan a tengerbe az óriási hálóköteg. Az első fogás csaknem harminc tonna hal. A fedélzeten minden halszagú. Éjfélkor sült makréla kerül az asztalra. Igazi csemege. Továbbra is a sűrű halrajok közepén maradunk. A nehéz emelőgépek zúgása muzsika az emberek fülében. Gazdag zsákmányt és nagyobb keresetet jelent. Háromnegyed Trabantot három-négy hónap alatt. Talán többet is, talán kevesebbet. Attól függ, hogyan fúj a szél. Ha kedvező, a halászoknak napi tizenkét órát kell igen keményen dolgozniuk. Ha kedvezőtlen a széljárás, a férfiak az idő és az egyhangúság ellen harcolnak, s ez sokkal erő- és De most makrélák tonnáit hajtja ide a vihar távoli vizekről, mínusz huszonkét fok hidegben. A hajó; gyomrában naponta mintegy hatvanezer porció fiiét készítenek és fagyasztanak hatórás műszakokban. ÚJRA OTTHON Lehorgonyzunk. A Hudson folyó torkolatában. A „Breitling“, ez a rostocki szállító és hűtőhajó átvesz 150 tonna fagyasztott halárut és egy, a tengertől elgyötört újságírót. Igaz, a koszt a hajón kitűnő volt s ráadásul fizetni sem kellett érte. Ez rendben is van, de nemcsak kenyérrel Vagy akár borjúszelettel él az ember. Aki hetekig, sőt gyakran hónapokig függőágyban aludt, távol az asszonytól meg a gyerekektől, az egyszerre csak észreveszi, mennyi szürke, mindennapos öröm van a szárazföldön: séta a városban a családdal, televízió, színház, mozi, hangverseny, vagy vasárnap egy jó futballmérkőzés. Künn a tengeren még a fák is közönséges emlékké szürkülnek. Nincs itt semmi zöld — a tengeren meg a makrélákon kívül. Már huszonnegyedik napja voltam a tengeren, amikor a távolban feltűnt Wárnemünde sziluettje. Csak semmi érzelgősség, mondom magamnak, de mégis valahogy karácsonyi hangulat fog el. S aztán eszembe jut: a tenger már csak azért is olyan szép, mert minden tengeri út végén ott várja az embert a hazai kikötő. S én még sohasem éreztem magam oly közel az otthonhoz, mint ott künn az óceánon, százötven tengeri mérföldnyíre a Hatteras-foktól. KLAUS D. MÖRL
