A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-10-05 / 40. szám
9 — Ürfi, jöjjön ki velem hamar az erdőbe — suttogta. — Az úrnőnek azt mondtam, hogy beszélnem kell Tritonnal, a méhek miatt. Menjünk hamar, amíg alszik, mert még felébred és meggondolja magát... Viszünk valami kis innivalót Tritonnak, hamar fejébe száll a szesz, maga szóval tartja, én pedig szerét ejtem és szót váltok Aljonkával. Siessen, már be is fogtam . .. Mitya felugrott, átszaladt a lakószobán, felkapta sapkáját és gyorsan kiment a kocsiszín elé, sebes homokfutó állt itt, amibe fiatal, tüzes csődör volt befogva. A csődör nekiiramodott és szélvészként vágtatott ki a kapun. A templommal szemközt, a boltnál megálltak egy percre, vásároltak egy font szalonnát és egy üveg pálinkát, s tovább száguldottak. A faluvégen felbukkant egy parasztház; az ünneplőbe öltözött Anyutka állt előtte, s azt sem tudta, mitévő legyen meglepetésében. A sztaroszta tréfásan, de durván odakiáltott neki valamit, és mámoros, értelmes és dühödt virtuskodással erősen megrántotta a gyeplőt, s ráhúzott vele a csődör farára. A csődör még fokozta az iramot. Mitya rázkódott az ülésen, s teljes erejéből kapaszkodott. Tarkóját kellemesen égette a nap, arcát melegen simogatta a földekről áradó hőség, amelynek virágzó rozs, úti por és kocsikenőcs szaga volt. A rozs hullámzott, ezüstösszürkén fodrozódott, mint valami csodálatos prém; minden percben pacsirták röppentek fel fölötte, ferdén tovaszálltak, majd alábuktak; messze elöl szelíden kéklett az erdő... Negyedóra múlva már az erdőben voltak, és éppoly sebesen, tönkökön és gyökereken kopogva, száguldottak az árnyas úton, amelyet vidámmá varázsoltak a napfény foltjai, meg a temérdek virág a kétoldalt zöldellő, sűrű magas fűben. Az erdészlak mellett rügyező fiatal tölgyfák között ott ült Aljonka, égszínkék ruhájában; rövid csizmába bújtatott lába szépen egymáshoz simult; hímzett valamit. A sztaroszta elszáguldott mellette, megfenyegette az ostorral, majd hirtelen lefékezte a lovat az ajtó előtt. Mityát lenyűgözte az erdő, a fiatal tölgy levél kesernyés, friss illata, s valósággal megsüketítette a kutyakölykök csengő ugatása, amelyek a kocsi köré rajzottak, s hangjuk betöltötte az egész erdőt. Ott álltak, össze-vissza, vadul csaholtak, bozontos pofájuk pedig kedves volt, s a farkukat csóválták. Lekászálódtak, odakötözték a csődört az ablakek előtt levő, villámsújtotta elszáradt fácskához, és a sötét pitvaron keresztül bementek a házba. A nagyon tiszta, nagyon barátságos erdészlak igen szűk, s meleg volt; egyrészt a fák mögül mindkét ablakocskán betűző naptól, másrészt pedig a befűtött kemence miatt — reggel ugyanis fehér kenyeret sütöttek. Fedoszja, Aljonka anyósa — takaros és nyájas külsejű öregasszony — az asztalnál ült, háttal az apró muslicákkal ellepett napfényes ablaknak. Az úrfi láttára felkelt és mélyen meghajolt. Üdvözölték egymást, majd leültek és a vendégek rágyújtottak. — De hol van Trifon? — kérdezte a sztaroszta. — A kamrában pihen — felelte Fedoszja — mindjárt megyek és szólítom. — Sikerül a dolog! —súgta a sztaroszta, mindkét szemével kacsintva, amint az öregasszony kiment. Mitya azonban egyelőre nem látott semmit. Egyelőre csak szörnyen kényelmetlenül érezte magát: úgy rémlett, Fedoszja máris nagyon jól tudja, miért jöttek. Ismét felötlött benne a már három napja rémítő gondolat; „Mit művelek? Megőrülök!“ Úgy érezte magát, mint a holdkóros, aki idegen akaratnak hódolva, mint gyorsabban halad egy végzetes, de ellenállhatatlanul vonzó szakadék felé. De nyugalmat erőltetett magára, cigarettázva üldögélt, s nézelődött az erdészlakban. Különösen szégyenkezett, amikor arra gondolt, hogy mindjárt bejön Trifon — aki dühös, eszes paraszt hírében áll — s nyomban átlát a dolgon, még inkább, mint Fedoszja. Ugyanakkor azonban másvalami is motoszkált a fejében: „Ugyan hol alszik Aljonka? Itt, ezen a priccsen, vagy a kamrában?“ Persze hogy a kamrában — gondolta. Nyári éjszaka az erdőben ... a kamra ablakainak se kerete, se üvege, egész éjjel behallatszik az erdő bódító zsongása, ő meg ott alszik ... A belépő Trifon szintén mélyen meghajolt Mitya előtt, de nem szólt semmit, s nem nézett a szemébe. Azután leült az asztal előtti padkára és szárazon, barátságtalanul beszélni kezdett a sztarosztával: miről van szó, miért fáradt ide? A sztaroszta sietve közölte, hogy az úrnő küldte, és arra kéri őt, jöjjön el s nézze meg a méhest, mert az ő méhészük süket vénember, ő, Trifon pedig a maga eszével és szakértelmével talán az ?i*s B m első méhész az egész kormányzóságban — és legott kihúzta egyik nadrágzsebéből a pálinkás üveget, a másikból pedig a már teljesen átzsírosodott, érdes, szürke papírba csomagolt szalonnát. Trifon hidegen, gúnyosan sandított rá, de mégis felkelt és levett egy teáscsészét a polcról. A sztaroszta előbb Mityát kínálta, majd Trifont, azután Fedoszját — az öregasszony nagy élvezettel, fenékig ürítette a csészét — végül pedig magának töltött. Felhajtotta, majd nyomban másodszor is körbejárt a csésze, ő pedig közben táguló orlyukkal kenyeret rágcsált. Trifon elég hamar kapatos lett, de ridegsége, ellenséges gunyorossága nem szűnt meg. A sztaroszta meg a második csésze után tompa bódulatba esett. A beszélgetés látszólag barátságosra fordult, de mindkettőjük tekintete bizalmatlan, haragos volt. Fedoszja némán ült, udvariasan, de elégedetlenül nézte vendégeit. Aljonka nem mutatkozott, Mitya már minden reményét elveszítette, hogy a menyecske bejön, s világosan látta, végképp ostoba ábránd volna arra számítani, hogy a sztarosztának sikerülhet most „szót váltania“ vele, hiszen Aljonka be sem jött — ezért felállt és szigorúan kijelentette: ideje hazaindulni. * — Rögtön, rögtön, ráérünk! — válaszolta zordan, arcátlanul a sztaroszta. — Még volna valami mondanivalóm, de négyszemközt. — No, majd útközben elmondod — felelte Mitya higgadtan, de még szigorúbb hangon. — Induljunk. A sztaroszta azonban tenyerével az asztalra csapott és mámoros titokzatossággal ismételte: — Én meg azt mondom, hogy útközben ezt nem lehet elmondani! Jöjjön ki velem egy percre... Nehézkesen feltápászkodott és kitárta a pitvar ajtaját. Mitya követte. — Nos miről van szó? — Hallgasson! — suttogta titokzatosan a sztaroszta, miközben tántorogva betette az ajtót Mitya mögött. — Miért hallgassak? — Hallgasson! — Nem értelek. — Hallgasson! A mienk lesz! Becsületszavamra! Mitya eltaszította, kilépett a pitvarból s megállt a küszöbön, nem tudva, mitévő legyen: várjon még egy keveset vagy egyedül hajtson haza, sőt talán gyalog induljon el? Hat lépésnyire ott állt a sűrű, zöld erdő, amely már esti árnyékba borult, s ezért még üdébbnek, tisztábbnak és szebbnek látszott. A tiszta, felhőtlen nap éppen lebukott a fák koronái mögött, színarany sugarai átszűrődtek rajtuk. Ekkor hirtelen dallamos női hang csendült az erdő mélyén, valahol messze, a vízmosásokon túl — legalább így rémlett —, zengve szállt, s olyan hívogatóan, olyan elbűvölőn csengett, ahogyan csak az erdőben szokott nyári alkonyaikor. — Au! — kiáltotta elnyújtottan a hang, nyilván gyönyörködve az erdő felelgetésében. — Au! Mitya eliramodott a küszöbről, s a virágokon, a fűvön át berohant az erdőbe. Az erdő egy köves vízmosás felé lejtett. Odalent Aljonka állt és perecet evett. Mitya a meredek szélére futott, s megtorpant. A menyecske lentről csodálkozva nézett fel rá. — Mit művelsz itt? — kérdezte Mitya halkan. — A Maruszkánkat keresem, meg a tehenet. Miért kérdi? — válaszolt szintén halkan. — Hát eljössz-e? — Hát mért menjek ingyen? — volt a válasz. — Ki mondta neked, hogy ingyen? — kérdezte Mitya már szinte suttogva. — Emiatt ne fájjon a fejed. — És mikor? — Holnap ... Mikor érsz rá? Aljonka elgondolkodott. — Holnap anyámhoz megyek, birkanyírás lesz — mondta rövid hallgatás után, s óvatosan fürkészte a fákat a Mitya háta mögötti dombocskán. — Este, mihelyt besötétedik, ott leszek. De hol? A szérűn nem lehet, betévedhet valaki... Talán a kunyhóban, ott a kertjükben, lent a völgyzugban, jó lesz? De vigyázzon, be ne csapjon — én ingyen nem vagyok hajlandó ... Nincs Moszkvában! — mondta s nevető szemmel nézett fel a fiatalemberre. — Ott, azt beszélik, a fehérnép még fizet is ... Hazafelé az út borzalmas volt. Trifon sem maradt adós, ő is az asztalra tett egy üveg pálinkát, és a sztaroszta annyira lerészegedett, hogy fel sem tudott ülni mindjárt a kocsira, hanem előbb leroskadt rá, a megriadt csődör pedig nekiiramodott s kis híján egyedül vágtatott el. Mitya azonban hallgatott, érzéketlenül nézte a sztarosztát, türelmesen várta, míg elhelyezkedik. A sztaroszta ismét őrült vadsággal hajtott. Mitya hallgatott, erősen kapaszkodott, az estéli égboltot és a földeket nézte, amelyek sebesen reszkettek, ugráltak előtte. A mezők fölött pacsirták zengték szelíd daluk végét az alkonyaihoz a keleti égen, amely már elkékült éjszakára; távoli, békés szárazvillámok cikáztak, melyek nem jósolnak semmit, csak jó időt. Mitya ismerte az est báját, de most teljesen idegennek érezte. Elméjében, szívében csak egy valami élt: holnap este! Odahaza azzal fogadták, hogy levél érkezett, amely megerősíti a táviratot: Anya és Kosztya holnap érkezik, az esti vonattal. Mitya elszörnyedt : megérkeznek, este kiszaladnak a kertbe, elkalandozhatnak a kunyhóhoz is, a völgyzugba... De nyomban eszébe jutott, hogy tíz óra előtt nemigen érnek haza az állomásról, azután vacsorát kapnak, teáznak ... — Kimész elébük? — kérdezte Olga Petrovna. Mitya érezte, hogy elsápád. — Azt hiszem, nem... Valahogy nincs kedvem ... Meg fel sem férek a kocsira... — Mondjuk, lóháton mehetnél... — Nem, nem tudom... Voltaképpen miért is mennék? Most legalább semmi kedvem... Olga Petrovna áthatóan pillantott rá. — Mi bajod van? — Kutya bajom — felelte Mitya majdnem durván. — Csak szörnyen álmos vagyok ... Nyomban bement a szobájába, a sötétben ledőlt a díványra és ruhástul elaludt. Éjszaka távoli, lassú zenét hallott és egy hatalmas gyengén megvilágított szakadék fölött lógva látta magát. A szakadék egyre világosodott, egyre feneketlenebb, ragyogóbb és népesebb lett, és már egészen tisztán, mondhatatlan bánattal és gyengédséggel csengett, szárnyalt benne az ének: „Volt egy király Thuleban“... Mitya reszketni kezdett a meghatottságtól, másik oldaléra fordult, s újra elnyomta az álom. A nap végtelen hosszúnak tetszett. Mitya mint az alvajáró, úgy botorkált a teához, az ebédhez, majd újra szobájába tért és újra lefeküdt. Felvette Íróasztaláról a régóta ott hányódó Piszemszkij-kötetet, s olvasni kezdett, de egyetlen szót sem értett belőle; azután sokáig bámult a mennyezetre, és a napsütötte kert egyenletes, selymes, nyári zsongását hallgatta .., Egyszer felkelt és a könyvtárba ment, hogy könyvet cseréljen. Ez a bájos, ódon és nyugodt szoba azonban — melynek egyik ablaka a féltve őrzött juharfára, a többi pedig a fényes nyugati égre nézett — azokat a (most már végtelenül távolinak tűnő) tavaszi napokat juttatta eszébe, amikor itt üldögélt és a régi folyóiratok verseit olvasgatta, s annyira Kátyára emlékeztette, hogy megfordult és visszasietett. _ , . 12
