A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1973-09-28 / 39. szám

MURRAY LEINSTER; AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS Harcra gondol — mondta a kapitány. — Mondja meg neki: én azért jöttem, hogy más megoldást ajánljak. A Llanvabon kapitánya és az ide­gen kapitány szemtől szemben állt, de párbeszédük hátborzongatóan köz­vetett volt. Az idegenek nem ismer­ték a hangot. Beszédük mikrohullá­mon folyt, és már-már megközelítet­te a telepátiát. Minthogy a szónak semmilyen értelmében nem hallot­tak. a kapitány és Tommy szavai, ha nekik szóltak, szintén telepatikus úton jutottak hozzájuk: a sisaktele­fonon először visszakerültek a Llan­­vabonra, ott az elhangzottakat be­táplálták a kódolóba, és mikrohullá­mú megfelelőjüket sugározták át a fekete hajóra. Az idegen kapitány mondanivalója szintén először a Llanvabonra, a dekódolóba került, s onnét szavakká átalakítva ez űr­telefonon át a Llanvabon kapitányá­hoz. Ez nehézkes módszer volt, de jobb híján megfelelt. A zömök és kurta termetű idegen kapitány hallgatott. A sisaktelefon közvetítette hangtalan, de szavakra lefordított válaszát. — Izgatottan várja az ajánlatot, • uram. A kapitány fölcsapta a sisakját. Kezét harciasán a derékszíjába akasztotta: — Ide hallgasson! — vágta oda nyersen az előtte álló csupasz, ide­­gén teremtésnek a túlvilági vörös fényben. — A dolog úgy fest, hogy muszáj harcolnunk, és egyikünknek okvetlenül ott kell hagynia a fogát. Mi készek vagyunk rá, ha muszáj. De arról gondoskodtunk, hogy ha maguk győznek, akkor se tudják megállapítani, hol a Föld, és nagy a valószínűsége, hogy maguk se úsz­­szák meg a harcot szárazon. Ha meg mi győzünk, mi ugyanígy benne va­gyunk a pácban. De ha mégis sike­rül hazajutnunk, a kormányunk egész űrflottával fogja kerestetni a maguk planétáját. És ha megtalálja, akkor megette a fene. Ha meg ma­guk jutnak haza, mi járunk így. Ez az egész marhaság. Már egy hónap­ja rostokolunk itt, cserélgetjük az ér­tesüléseket, és semmi bajunk egy­mással. A kapitány elhallgatott, hogy lé­legzetet vegyen, és mogorva képet vágott. Tommy Dort észrevétlenül az űrruhája övére tette a kezét. Várt, és kétségbeesetten remélte, hogy be­válik a trükk. — Azt mondja, uram — szólalt meg a sisaktelefon —, hogy amit mond az így igaz. De őneki éppúgy védelmeznie kell a maga faját, mint önnek az önét. — Hát persze! — jelentette ki mérgesen a kapitány. — De a józan ész azt kívánja, hogy kitaláljuk, ho­gyan lehet mindkettőt megvédeni. Annak semmi értelme, hogy vere­kedjünk, és ezzel akár az egyik, akár a másik jövőjét kockáztassuk. Neki is, nekem is figyelmeztetnünk kell az otthoniakat a másik létezésére. Ez igaz. De az is, hogy mindkettőnknek biztosítékot kell szerezni a másik ba­ráti szándékáról s arról, hogy nem akar háborút. És gondoskodnunk kell róla, hogy ne találjuk meg egy­mást, mégis fönn tudjuk tartani a kapcsolatot, s hogy megvethessük a kölcsönös bizalom alapját. Ha meg egyikünk vagy másikunk kormányá­nak elmegy az esze, hát hadd men­jen! De nekünk meg kell találnunk a módját, hogy barátságot kössünk, ahelyett, hogy űrháborút indítanánk egymás ellen, csak mert be vagyunk rézéivé! Rövidesen megszólalt az űrtelefon: — Azt mondja: a dolognak az a bökkenője, hogy mi itt hogyan bíz­zunk meg egymásban. Minthogy a tét a faj megmaradása, nem vállal­hat kockázatot nem adhatja föl az előnyét mint ahogy ön sem adhatná föl az önét. — Nincs előnye! — bömbölt a ka­pitány, és rámeredt az idegen kapi­tányra. — Az én fajomnak van elő­nye! Mi atommeghajtásos űrruhában jöttünk ide. Mielőtt elindultunk vol­na, módosítottunk a hajtóművön. Tíz­tíz font érzékenyített töretét tudunk kibocsátani itt a hajóban, vagy ha mi nem, hát kibocsáttatják velünk odaátról, távirányítással. És nagyon meg lennénk lepve, ha ettől a ma­guk üzemanyagkészlete nem röpülne a levegőbe velünk együtt. Más sza­vakkal; ha nem fogadják el a javas­latomat szorult helyzetünk józan megoldására, Dorttal együtt felrob­banunk, és a hajójuk megrongáló­dik, ha ugyan teljesen el nem pusz­tul, és még el sem ül a robbanás, a Llanvabon máris minden fegyveré­vel a nyakukon van! Az idegen hajó parancsnoki szo­bája fura látvány volt a tompa, vö­rös megvilágításban, éberen figyelő s a számukra hallhatatlan szónoklat fordítására váró, csupasz, kopoltyú­­val lélekző lényekkel. Egyszerre érezhetővé vált levegőjében a fe­szültség. Az idegen kapitány egy kézmozdulatot tett. Fölbúgott a te­lefon. — Azt mondja, uram, hallani sze­retné a javaslatát. — Cseréljünk hajót! — bömbölt a kapitány. — Cseréljünk hajót, és menjünk haza! Mi be tudjuk állí­tani úgy a műszereinket, hogy ne követhessenek nyomon, s ők is az övéket. Mindketten magunkkal visz­­szük a csillagtérképeinket és a föl­jegyzéseinket. Mindketten leszerel­jük a fegyvereinket, Mindkét hajó levegője jó mindkettőnknek, mi át­­szállunk az ő hajójukra, ők a mienk­re, egyikünk se tud kárt tenni a má­sikban, egyikünk se tudja nyomon követni a másikat, és mindketten jó­val több értesülést tudunk így ha­zavinni, mint egyébként. Megálla­podhatunk, hogy legközelebb itt ta­lálkozunk a Rák-ködben, mikor az ikercsillagok egy fordulatot tettek, s ha a mieink találkozni akarnak velük, hát eljönnek; ha be vannak rézéivé, nem. Én ezt javaslom! És azt ajánlom, fogadják el, különben Dorttal fölrobbantjuk a hajójukat, és ami megmarad belőle, azt a Llan­vabon pusztítja el! Míg arra várt, hogy a fordítás el­jusson az őt körülálló, feszülten vá­rakozó zömök kis alakokhoz, fenye­gető pillantással méregette őket. S hogy ez mikor következett be, azt könnyű volt megállapítania, mert a feszültség egyszerre felengedett. Az alakok megmozdultak. Hadonász­tak. Az egyik mintha megvonaglott volna. Levágta magát a puha padló­ra, és rugdalódzott. Többen a falnak dőltek, s látszott, hogy rázkódik a testük. A hang, mely Tommy Dort tele­fonján eddig olyan kimért hűvösen és szenvtelenül csengett, most lep­lezetlen megdöbbenéssel közölte: — Azt mondja uram, hogy ez jo vicc. Mert a legénységnek az a két tagja, akit ő küldött át a mi hajónk­ra, és akivel útközben találkoztak, szintén atomtöltésű űrruhában és pontosan ugyanezzel a javaslattal és fenyegetéssel jött. Hát persze, hogy elfogadja, uram. Az ön hajója töb­bet ér neki, mint a sajátja, és az övé többet ér önnek, mint a Llanvabon. Ügy látszik, uram, létrejött az alku. És akkor Tommy Dort rádöbbent, hogy mit jelentenek az idegenek rángó mozdulatai. Hahotáznak. i I A dolog azért nem volt olyan egyszerű, mint ahogy a kapitány el­képzelte. Ugyancsak bonyolult mun­ka volt a tervet valóra váltani. A két hajó legénysége három napra részben helyet cserélt; az idegenek a Llanvabon berendezéseinek keze­lését, az emberek a fekete hajó irá­nyítását tanulták. Jó tréfa volt — pedig egyáltalán nem volt tréfado­log. A fekete hajón emberek, a Llanvabonon idegenek tartózkodtak, készen, hogy az első szóra felrob­bantsák a szóban forgó űrjárművet. És szükség szerint meg is tették vol­na, bár erre nem került sor. Akár­hogy is, még mindig jobb volt, hogy az ügyeket ilyen módon elintézve mindkét expedíció hazatérjen a ma­ga planétájára, mint más elintézés mellett csak az egyik. Persze adódtak nézeteltérések is. Sokat vitatkoztak például a följegy­zések eltávolításán. Az effajta vitá­kat többnyire úgy oldották meg, hogy a vita tárgyát képező följegy­zéseket megsemmisítették. Elég sok gondot okozott a Llanvabon könyv­tára és a hajókönyvtár idegen megfe­lelője, amely nagyjából a földi re­gényeknek megfelelő műveket tar­talmazott. De ezek hozzájárulhattak az esetleges barátsághoz, hisz híven tükrözték a másik kultúráját; mind­kettő a hétköznapi ember szemszö­géből, s hiányzott belőlük minden propaganda. De az idegek három napig akkor is pattanásig feszültek. Az idegenek kicsomagolták és megvizsgálták az élelmet, amelyet a fekete hajón tar­tózkodó emberek ellátására vittek át. Az emberek hajójára meg át kel­lett rakodni az idegenek élelemkész­letét. Nem fogytak ki a részletkér­désekből; kezdve a világítóberende­zések cseréjétől, hogy a hajót cseré­lő legénység lásson, a hajtóművek végellenőrzéséig. Mielőtt a két hajó elvált volna, a Llanvabon kommunikációs termében záróértekezletet tartottak. — Mondja meg ennek a kis va­karcsnak — dörgött a Llanvabon volt kapitánya —, hogy jó hajót kap, és jól teszi, ha vigyáz rá! A dekódoló egy pillanat alatt ki­dobta a választ. — Meggyőződésem — mondta az idegen kapitány nevében —, hogy a mi hajónk is van olyan jó. És remé­lem, hogy találkozunk itt, mire az ikercsillag egyet fordul. Az utolsó ember is elhagyta a Llanvabont. Még vissza sem értek a fekete hajóra, a Llanvabon már útnak indult. A fekete hajó video­lemezeit./ átalakították az emberi szemnek megfelelően, s a hajó új emberlegénysége féltékenyen figyel­te régi hajója nyomát, miközben a lekete hajó végrehajtotta eszeveszet­ten nagy ívű kitérőjét a csillagköd egy távoli pontja felé. A csillagokig nyúló üres árokba ért. Ez tiszta űr volt. Egy pillanatra elakadt a léleg­zetük, ez a túlsebesség hatása volt, s a hajó a fény sebességének sok­szorosával csapott a semmibe. Jó néhány napra rá a kapitány látta, hogy Tommy Dort egy olyan fura izé tanulmányozásába merül, amely az idegeneknél a földi köny­vek megfelelője. Elbűvölő feladat volt a tartalmát kihámozni. A ka­pitány úszott a boldogságban. A Llanvabon korábbi legénységének technikusai szinte pillanatonként fe­deztek fel valami új és kívánatos megoldást a fekete hajón. A fekete hajó hallatlan érték volt — s ez a megoldás bármi mértékkel mérve sokkal-sokkal jobb, mint akár a föl­diek elsöprő győzelme. — Hm. Mr. Dort — jegyezte meg a kapitány bölcsen, — Nincs fölsze­relése, hogy visszafelé menet fényké­peket készíthetne. Ott maradt a Llan­vabonon. De szerencsére megmarad­tak az idefelé készített felvételeink, s számíthat rá, hogy a lehető leg­kedvezőbb jelentést teszem önről, megemlékezem a javaslatáról, s a ja­vaslat megvalósításában tanúsított értékes segítségéről. Nagyon jó véle­ménnyel vagyok magáról. — Köszönöm, uram — mondta Tommy Dort. Várt. A kapitány megköszörülte a torkát. — Maga volt az ... hm ... aki elő­ször fedezte fel az idegenek észjárá­sa és a miénk hasonlóságát — je­gyezte meg. — Mit gondol, sikerül létrehoznunk a barátságot, ha a meg­állapodásnak megfelelően itt talál­kozunk velük a csillagködben? — Ö, nagyon jól kijövünk velük — mondta Tommy. — Már jó volt az indulásunk. Végül is az ő látásuk infravörös, tehát azok a bolygók, amelyeknek ők hasznát vehetnék, a mi számunkra haszontalanok. Sem­mi ok rá, hogy ne férnénk meg bé­kességben. A lelki akaratunk meg majdnem azonos. — Hm. Ezt pontosabban hogy érti? — kérdezte a kapitány. — Hát hogy olyanok, mint mi, uram!... mondta Tommy. — Persze ők kopoltyúval lélegeznek, hőhullá­mokkal látnak, a vérük gáz- és nem vasbázisú, meg más efféle aprósá­gok. De egyébként igazán hasonlí­tunk! A hajójuk legénysége csak fér­fiakból állt, de náluk is két nem lé­tezik, ők is ismerik a családot, és... hm ... van humorérzékük. Ami azt illeti... Tommy habozott. — Folytassa — mondta a kapitóny. — Nos,... volt köztük egy, akit én Baknak kereszteltem el, mert a neve semmiképpen nem volt hangokkal visszaadható — mondta Tommy. — Ezzel nagyon jóba keveredtünk. Szinte azt mondhatnám, barátságba. Mielőtt a két hajó elvált volna, együtt töl­töttünk két teljes órát, és nem volt semmi különös tennivalónk. És ak­kor módunkban állt meggyőződni, hogy az emberek és ők, ha csak kis lehetőség van rá, feltétlenül jó ba­rátok lesznek. Mert tudja, uram, az­zal töltöttük a két órát, hogy egy­másnak vicceket meséltünk. GÖNCZ ÁRPÁD fordítása

Next

/
Thumbnails
Contents