A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-09-28 / 39. szám
GIMES gj yitrától körülbelül tizen'it öt kilométerre északke, letre, a Duny-domb platójón még állnak az egykor híre Gímes várának romjai. Egyes régészek szerint Gl- . mes várának mór a tatárjárás idején jelentős szerepe volt, a szomszédos Nyltra váróval alkotott védelmi kettőst. Egy 1226-ban keltezett oklevél szerint, — melyet II. Endre király irt alá —, a gímesl vár az Ivánka-nemzetség tulajdona volt. Ezt IV. Béla király, egy 1253-ban kiadott oklevelével megerősítette. Feljegyzésekből tudjuk, hogy a tatárjáráskor Ivánka Endre mentette meg a menekülő király életét. IV. Béla gazdagon megjutalmazta Gimes várának urát, kiterjedt földbirtokot ajándékozott megmentőjének. Ivánka Endre utódaitól, a Forgách grófoktól a várat a XIV. század elején foglalta el, de a rozgonyi vereség utón a vár I. Károly Róbert király birtokába került. Nagy Lajos király 1359-ban Gímes várót a hozzá tartozó birtokokkal Mária királynőnek ajándékozta, aki azt hálából 1386-ban visszaadta Forgách Balázsnak, aki Kis Károly királyt, Mária királynő anyjának, Erzsébetnek kérésére megölte — megszabadítva a királynőt kellemetlen vetélytársától. Forgách Balázs halála után az örökösök nem tudtak megegyezni, Kanizsay János esztergomi hercegprímással éveken át pereskedtek; a perben végül maga Zsigmond király döntött: 1400-ban Forgách Péternek és Miklósnak adta a várat, amit oklevéllel is megerősített. A törökök többször is megkísérelték Gímes elfoglalását, de sikertelenül. Több mint kétszáz éven ót — 1400 és 1813 között — a vár karbantartásával nem törődtek, falai omladozni kezdtek. 1603-ban Forgách Zsigmond nagy költséggel újjáépítette, védőfalait megerősítette. Forgách Zsigmond nádor seregeivel Bethlen erdélyi fejedelem felkelői ellen harcolt. A felkelők 1818-ban bosszúból felgyújtották a várat. Forgách Zsigmond újból felépítette, pompásan berendezte. A törökök ismét több alkalommal ostromolták a gímesi várat, elfoglalni azonban nem tudták, azért 1663-ban bosszúból ők is felgyújtották. A XVIII. század elején, a Rákóczi-szabadságharc idején Forgách Simon a felkelőkhöz csatlakozott, majd Rákóczival száműzetésbe ment, ezért jószágait elkobozták. A kincstár 1. József császár uralkodása idején a gímesi várat és birtokot I. József Vrastislav gróf cseh kancellárnak 130 ezer forintért adta el, de ez — az uralkodó engedélyével 1712-ben ugyanazért az összegért Forgách Pál rozsnyói püspöknek engedte ót, aki a községben barokk ízlésű kastélyt épített. Az örökösök nem sokat törődtek magával a vór- i ral. A XVIII. század végén még laktak benne, de azután hosszú évtizedeken ót üresen állt, senki sem törődött karbantartásával, falai omladozni kezdtek, teljesen elpusztult. A gímesi várral kapcsolatban szintén érdekes regék maradtak fenn. Az alábbiakban egy török időkből megőrzött históriát mondunk el. A felkelő nap bíborvörös palástjában lassan kapaszkodott felfelé az égen. Alig emelkedett föl néhány embernyi magasságra, a gímesi vár körül elterülő faluban már mindenütt megindult az élet. Fecskék cikáztak a tiszta levegőben, az istállók körül élelemre vadásztak. A kerítéseken kakasok csattogtatták szárnyaikat, kukorékoltak, a gúnárok pedig gágogva vezették a libákat a vörös színben tündöklő tóra. Nyitrára, vásárra készülődött a falu. Egy hete sem múlott, hogy a gímesi férfiak hazajöttek a törökök elleni csatából. Lassanként minden visszatért a régi kerékvágásba. Mint vihar után, mely sok kárt okozott, de elvonult. A nép magához tért Ijedtségéből. Panaszkodva, de mégis hozzáfogott a megszokott munkó- I hoz. Az új termés előtti ínség ezúttal korábban köszöntött be. Olyan súlyosan, hogy némely viskóban szinte ordított. Mindenkinek megvolt a maga gondja, baja. Akinek maradt még valami eladnivalója, sietve vitte a vásárra. Legelőbb a szegénynép kelt útra. Az egyik öregasszony könnyezve hajtotta maga előtt tollasodó libáit, mert fia hazajötte után megbetegedett és gyógyszerre volt szüksége; egy zsellér üszőborjút, a szomszédja meg kocát hajtott a malacaival együtt. Kergették szegények a nyomorúságot, ahogyan tudták. A várdomb alatt, a várfal szomszédságában állt Fekete Balázs kunyhója. Felesége Teréz, a kis házikó pitvarában tett-vett, pirkadat óta dolgozott. Lebbencslevest és majomfogót főzött, férje kedvenc ételét. A krumplifőzelék mellől azonban ezúttal hiányzott az ízletes füstölt hús. A kamra majdnem üres volt. mindent elvitt a fosztogató török. — Balázs! — szólt be Teréz férjének a tisztaszobába. — A nép már elindult a vásárra. Igyekezz, mert egyedül kulloghatsz, és útközben még megtámadnak a buggyosnadrágúak. — Attól ne félj! Sátorfástul elvonultak, még hírmondó sem maradt, mert már a szökevényeket is összefogdosták — szólt asszonyához: a konyhában bekapott néhány kanál levest s elköszönt. Fekete Balázs kosarában egy gúnár sziszegett. Mellette néhány tojást és egy kis összegyűjtött vajat vitt a vásárra, amit az éhes gyerekek elől mentettek meg. A nyárfasorban, amely az erdő szélén húzódó legelőre vitt, érte be a vásárra sietőket. A napsugártól vörös színben játszó profelhő jelezte útjukat. Már javában állt a vásár. mire a gímesiek beértek Nyitrára. Még csak május vége felé jártak, mégis olyan tikkasztó hőség volt, mint máskor nyár derekán. Balázs kosarában szomjasan sziszegett a gúnár. A kútnál megitatta, majd ő is beállt a vásárosok közé s kínálgatta áruját. A néhány tojást meg a friss lapulevélbe csomagolt sárga vajat néhány percen belül eladta. A gúnárt azonban drógóllta a városi nép. Már dél felé járt, amikor az is elkelt. Balázs a kútnál szomjasan számlálgatta garasait, majd amikor rá került a sor ő is alaposat húzott a jó hideg vízből. — Nincsen pénzed, iszol vizet! — jegyezte meg mókásan az egyik vízre várakozó vásáros. — Így van, üres korsóból nem lehet pohárba önteni — válaszolta nevetve Balázs. — Az öregbort megitta a török, új még nincsen, nem is lesz, mert a nap a legtöbb helyen kiégette a pankotát, a szilvaszőlőt, és kadarkából is csak mutatónak lesz. — Tudom én azt jól, s elég baj az nékem! Egész télen fakádakat meg lopókat faragtunk, de még egyetlenegyet sem adtam el. Hiába fedték be ősszel, a fagy beállta előtt a szőlőtőkéket, a hideg elől megmentették a rügyet, de a tűző nap elől nem. Szőlő, újbor alig lesz, minek hát az új szüretelő edény — mondotta a vásáros szomorúan. — Hazavihetem a hátamon a portékámat. Már fordulni készültek, amikor egy lovascsapat érkezett a város főterére. Többen sebesülve, véres fejjel, bepólyázott kézzel, lábbal bizonytalanul ülték a lovat.-4 Gímes felől jövünk — újságolta az egyik kimerült vitéz a körülálló kíváncsiskodóknak. — Török csapat portyázik ismét arrafelé. A falu népe a várba menekült. Fekete Balázsnak gyökeret vert a lába. Még a szívverése is elállt, amikor meghallotta a hírt. Egy ideig tűnődött, aztán összeszedte a gímesieket. — Azonnal indulnunk kell! Aszszonyainkat, gyermekeinket nem hagyhatjuk magukra... Meg kell őket védenünk — mondotta falubeliéinek, majd megszámlálta a férfiakat, akik értettek a fegyverforgatáshoz. — Tizenhatan vagyunk... Harcra kevesen, de védekezésre elegen! — jegyezte meg s elmondotta tervét. — Útközben megállunk a szénégetőknél. Veszünk tőlük faszurkot, vörösfenyőből hosszú rudakat faragunk, fáklyákat készítünk. Tűzesővel lepjük meg a bitangokat! Mindegyikünk két tucat szurokfáklyát készít, így lesz vagy négyszáz fáklyánk, ami már jelentős fegyver! A szénégetők évszázadok óta a gerencsért dombokat övező településeken éltek. A szénégetés mestersége apóról fiúra szálló hagyomány volt. Nehéz munkát végeztek, de ha dolgozni tudtak — nem kellett a török elől menekülniük —, munkájuk kifizetődő volt. Fekete Balázs gyermekkora óta ismerte Szenes Jakabot, az öreg szénégetőt, aki a fiaival dolgozott. Naponta rendszerint két boksát égettek ki. Két idősebb fia a Nyitra folyón tutajon hozta a bükkfát, amit három-négy méter átmérőjű boksákba raktak, nedves haraszttal, majd földdel betakartak, azután felülről meggyújtottak. A tűz lefelé terjedt. Begyulladás után a boksát elzárták a levegőtől, és néhány napig égni hagyták. Amikor kihűlt eltávolították az agyagos földet és a harasztot, majd a szárítás következett. A faszén akkor volt „érett“, ha kagylós törésű és csengő hangú volt. Az öreg Jakab büszke volt a hsiKSii tájak A Hét szerkesztőségének és a Szlovák Szocialista Köztársaság kormánya idegenforgalmi bizottságának cikksorozata hazánk szépségeiről és történelmi nevezetességeiről. Gímes várának romjai
