A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1973-09-28 / 39. szám

Mityát soványsága miatt a leányzók agárnak nevezték. Ahhoz a szinte állandóan tágra meredt, fekete szemű emberfajtához tartozott, ,» amelynek még felnőtt korában is alig nő bajusza vagy szakálla — csak néhány gyér, drótkemény szőrszál göndörödik arcán. A sztarosztával való beszélgetését követő reggel azonban Mitya megborotválkozott, és sárga selyeminget húzott, amely különösen, szépen világította meg elkínzott, szinte mámoros arcát.

Tíz óra után kiballagott a kertbe. Unott arckifejezést erőltetett magára, mint aki azért sétál, mert semmi dolga.

Az északra néző főlépcsőn hagyta el a házat. Északon a kocsiszín és a jószágudvar teteje alatt, valamint a kertnek azon része fölött, amely mögül a harangtorony látszott — szuroksötétség volt. De másutt is homály terjengett, a levegőben a cselédsor kéményének füstje lebegett és szaga áradt. A ház sarkánál Mitya befordult és a hársfasor felé tartott, e közben a kert fáinak koronáit és az eget nézte. A kert mögött, délkeleten sűrűsödő, elmosódó felhők alól gyenge, forró szél fújt. A madarak sem énekeltek, még a csalogányok is hallgattak. Csak a hordásból visszatérő méhek suhantak nesztelenül a kert fölött, népes tömegben.

A földhányást javító béreslányok megint a fenyves közelében dolgoztak: a jószág által túrt lyukakat tömték be, földet és meleg, kellemesen szagló trágyát hánytak rá, amelyet időnként a cselédek a jószágudvarból szállítottak oda, a fasoron keresztül — a fasorban mindenfelé nedves, csillogó kupacok hevertek. Hat lány dolgozott: Szonyka már nem volt ott — mégiscsak megkérték a kezét, és most otthon ült, a kelengyéjét készítette. Akadt köztük néhány, még egészen vézna csitri, ott volt aztán a kövér, Anyutka, a még komorabbnak és férfiasabbnak látszó Glaska — és Aljonka. Mitya nyomban észrevette a fák között, s nyomban rájött, hogy ő az, jóllehet azelőtt sosem látta; villámként sújtott le rá a váratlanul, élesen szemébe ötlő hasonlóság Aljonka és Kátya között — vagy csak látszat volt. Annyira elcsodálkozott, hogy megtorpant, egy pillanatra meghökkent. Azután elszántan feléje indult, s le nem vette róla a szemét.

Aljonka szintén középmagas, fürge menyecske volt. Noha piszkos munkára jött, csinos (pirospettyes fehér) kartonblúzt viselt, fekete lakkövvel leszorítva, ugyanolyan szoknyát, rózsaszínű selyemkendőt, piros gyapjúharisnyát és puha fekete sarut, amelyben (illetve a kicsiny, könnyű lábában) megint csak akadt valami Kátyából, azaz valami gyermekességgel kevert nőiesség. A feje is kicsiny volt, sötét szemének állása és ragyogása pedig majdnem ugyanolyan, mint Kátyáé. Amikor Mitya odament, egyedül Aljonka nem dolgozott, mintha érezte volna, hogy különleges helyzete van a többiek között; a földhányáson állt, jobb vállát a vasvillára támasztva, és a sztarosztával beszélgetett. A sztaroszta könyökölve hevert az almafa alatt, szakadt bélésű kabátján és cigarettázott. Mikor Mitya odalépett

— udvariasan a fűre húzódott s helyet adott a kabátján.

— Telepedjen le, Mitrij Palics, gyújtson rá

— mondta barátságosan, hanyagul.

Mitya lopva futó pillantást vetett Aljonkára

— a rózsaszín kendő nagyon jól illett az arcához — leült, lesütötte szemét és rágyújtott (télen és tavasszal több ízben felhagyott a dohányzással, de most mégis rágyújtott). Aljonka nem is köszönt neki, mintha észre sem venné. A sztaroszta tovább beszélt hozzá, de Mitya nem értette, mert nem ismerte az előzményeket. A menyecske nevetett, de úgy, mint akinek sem az esze, sem a szíve nem kívánja ezt a nevetést. A sztaroszta minden mondatát trágár célzásokkal tarkította, hangja megvető és gúnyos volt. A menyecske könnyedén és szinte gúnyosan felelgetett, s értésére adta, hogy a férfi bizonyos céljainak elérése során ostobán viselkedett, túlságosan erőszakos volt, de egyúttal gyáva is, mivel fél a feleségétől.

— No, téged nem lehet túlkiabálnl — jegyezte meg végül a sztaroszta, s véget vetett a vitának, mintha már unná a céltalan szócséplést. — Inkább gyere ide, ülj mellénk. Az úrnak volna hozzád egypár szava.

Aljonka valahová félrenézett, halántékán feltűzte sötét hajcsigáit, de meg sem moccant.

— Gyere, ha mondom, te ostoba! — mondta p sztaroszta.

A menyecske egy pillanatig gondolkodott, majd hirtelen, könnyedén leugrott a földhányásról; odaszaladt, a kabáton heverő Mityától két lépésre lekuporodott, és tágra nyílt, sötét szemével vidáman, kíváncsian fürkészte az arcát. Azután elnevette magát, s megkérdezte:

— Igaz-e, úrfi, hogy maga nem él fehérnéppel? Mint valami papféle?

— Hát te honnan tudod, hogy nem él? — kérdezte a sztaroszta.

— Bezzeg tudom — felelte Aljonka. — Hallottam. Mégsem lehet. Biztosan Moszkvában van valakije — tette hozzá, s hirtelen forgatni kezdte a szemét.

— Nem akad kedvére való, hát azért nem él fehérnéppel — adta meg a választ a sztaroszta.

— Sokat értesz te az urak dolgához!

— Hogyhogy nem akad? — nevetett Aljonka.

— Hány menyecske, leány van itt! Hát Anyutka

— van-e különb nála? Anyutka, gyere csak ide, lesz itt neked valami dolog! — kiáltotta csengő hangon.

Anyutka — széles és puha hátú, rövid karú teremtés — megfordult; arca kedves volt, mosolya jóságos, kellemes. Válaszul kiáltott valamit éneklő hangján, és még jobban nekifeküdt a munkának.

— Mondom, hogy gyere! — ismételte Aljonka még harsányabban.

— Minek menjek, nem értek én az ilyesmihez — énekelte Anyutka vidáman.

— Nekünk nem Anyutka kell, hanem takarosabb rangosabb — jegyezte meg a sztaroszta oktatón. — Magunk is tudjuk, ki kell minekünk.

És sokatmondóan nézett Aljonkára. Az kissé zavarba jött, el is pirult.

— Nem, nem, nem, — felelte, mosollyal leplezve zavarát — Anyutkánál különbet nem talál. Ha pedig Anyutka nem jó, itt van Nasztyka, ő is takarosán öltözik, városban élt...

— Elég legyen, hallgass — torkollta le váratlanul gorombán a sztaroszta. — Törődj a magad dolgával, eleget fecsegtél. Ügyis szid az úrnő miattad, csak szégyent hozol rám ...

Aljonka felugrott és — megint szokatlan könynyedséggel — felkapta a villát. A cseléd azonban, aki éppen ekkor hányta le az utolsó kordényi trágyát, elkiáltotta magát: „reggelizni!“ — majd megrántotta a gyeplőt, és szaporán lecsörömpölt a fasoron az üres kordéval.

Reggelizni, reggelizni! — kiáltoztak kusza hangon a lányok is, ledobták lapátjukat, villájukat, átugráltak a földhányáson, leugrottak róla, villogott csupasz lábuk, tarka harisnyájuk; a fenyvesbe gyűltek, a motyójukhoz.

A sztaroszta Mityára sandított, kacsintott egyet, jelezve, hogy megy a dolog; majd feltápászkodott és felsőbbséges hangon megadta beleegyezését :

— No, ha reggelizni kell, hát akkor reggelizzetek ...

A fenyőfák sötét fala alatt tarkálló leányzók vidáman, összevissza letelepedtek a füvön és oldozgatni kezdték motyójukat. Elővették a lepényeket, kirakosgatták a kinyújtott lábukkal kifeszített szoknyájuk aljára és majszolni kezdték; üvegből tejet vagy kvászt ittak rá, és tovább beszélgettek hangosan, egymás szavába vágva; minduntalan felkacagtak és percenként kíváncsian és kihívóan pillantgattak Mityára.

Aljonka odahajolt Anyutkához és a fülébe súgott valamit. Anyutka igéző mosollyal az arcán, erősen eltaszította a barátnőjét (Aljonka, a nevetéstől fuldokolva, az ölébe fúrta a fejét), színlelt felháborodással felkiáltott, s éneklő hangja végigszállt a fenyvesen:

— Buta! Mit vihogsz ok nélkül? Minek örülsz annyira?

— Hagyjuk ezt a pokolfajzatot, Mitrij Palics — mondta a sztaroszta — beléjük bújt az ördög!

Másnap nem dolgoztak a kertben, ünnep volt, vasárnap.

Éjszaka szakadt az eső, nedvesen paskolta a tetőt, a kert minduntalan halvány, de dús, meseszerű fénybe borult. Reggelre azonban ismét kiderült, ismét megszokott és szerencsét ígérő volt minden. Mitya vidám, napfényes harangzúgásra ébredt.

Szép lassan megmosakodott, felöltözött, megivott egy pohár teát és elindult a déli misére. „A mamácska már elment — pirongatta meg kedvesen Parasa — az úrfi meg, mint valami pogány....“

A templomba úgy lehetett eljutni, hogy az ember a birtok kapuján kilépve, jobbra fordult s átvágott a legelőn; vagy pedig végigment a kert középső fasorán, majd pedig a kert és a szérű közti úton balfelé haladt. Mitya a kerten át vette útját.

Minden már egészen nyárias volt. Mitya a fasorban egyenest a nap felé haladt, amely ridegen csillogott a szérűn és a mezőn. És ez a ragyogás, meg a harangzúgás, amely valahogy nagyon szépen, békésen összeolvadt vele, és az egész falusi délelőttel, és az, hogy az imént megmosdott, megfésülte nedves, csillogó fekete haját és feltette diáksapkáját — mindez hirtelen olyan szépnek tetszett, hogy Mityában, aki egész éjjel megint nem aludt és megint temérdek, különbözőbbnél különbözőbb gondolaton és érzésen ment át, hirtelen remény ébredt, hogy minden gyötrelme szerencsésen megoldódik, s végül megmenekül, megszabadul tőlük. A harangok hívón zengtek, elöl a szérű forrón csillogott, egy harkály, bóbitáját felemelve, meg-megállva, sebesen szaladt felfelé a hársfa görcsös törzsén, a világoszöld napfényes koronája felé, a bársonyos fekete-piros dongók buzgón belefúrták magukat a tisztásokon, a napsütötte helyeken nyíló virágokba, szerte a kertben édesen, gondtalanul trilláztak a madarak... Minden olyan volt, mint amilyen sokszor, nagyon sokszor volt gyermekkorában, serdülőkorában, és olyan élénken felötlött benne a bájos, gondtalan múlt, hogy hirtelen az a biztos tudat töltötte el, hogy Isten irgalmas, s talán Kátya nélkül is lehet élni a világon.

„Igazán átmegyek Mescserszkijékhez“ — gondolta Mitya hirtelen.

Ekkor azonban felvetette tekintetét — és húsz lépésnyire megpillantotta Aljonkát, aki éppen ekkor haladt el a kapu előtt. Megint rózsaszín selyemkendő volt rajta, takaros, fodros, égszínkék ruha és patkós sarkú, új cipő. Ringó csípővel, gyorsan lépkedett, nem látta őt; és Mitya hirtelen félreugrott, a fák mögé.

Megvárta, amíg Aljonka eltűnik, majd dobogó szívvel visszasietett a házba. Váratlanul ráeszmélt, azzal a titkos céllal ment a templomba, hogy viszontlássa Aljonkát — pedig nem szabad, nem kell látnia őt a templomban.

Ebéd közben a küldönc táviratot hozott az állomásról: Anya és Kosztya közölte, hogy másnap este érkeznek. Mitya tökéletes egykedvűséggel fogadta a hírt

Ebéd után hanyatt fekve, lehunyt szemmel' hevert az erkélyen, a fonott díványon; érezte az erkélyre tűző nap forróságát, hallotta a legyek nyári zümmögését. Szíve kalapált. Fejében egy megoldatlan kérdés motoszkált: hogy lesz ez a dolog Aljonkával? Mikor dől el végképp? Miért nem kérdezte meg tegnap a sztaroszta nyíltan: hajlandó-e, és ha igen, akkor hol és mikor? Ezenkívül pedig másvalami is emésztette: megszegje-e szilárd elhatározását, hogy többé nem jár a postára, vagy ne? Ne menjen-e el most még egyszer, utoljára? Üjra oktalanul csúfot űzzön saját önérzetéből? Újra oktalanul gyötörje önmagát, hiú reménnyel? De hát mivel fokozhatná kínjait ez az út (voltaképpen egyszerű séta)? Vajon nem teljesen világos már, hogy ott, Moszkvában, számára egyszer s mindenkorra vége mindennek? Mit veszíthet még?

— Űrfi! — hallatszott hirtelen egy halk hang az erkély mellett. — Ürfi, alszik?

Mitya gyorsan kinyitotta a szemét. A sztaroszta állt előtte, új kartoningben, új sapkában. Arca ünnepi volt, jóllakott S kissé álmos, mámoros.

—Folytatjuk—