A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1973-09-28 / 39. szám

Madách kiadónál könyvalakban jelent meg Lőrincz Gyula két grafikai sorozata: a 127 lap­ból álló Dózsa katonái és a 60 lapból álló Kosúti sortűz. Az előbbi a midenki által ismert 1514-i „parasztháború“-nak állít emléket, a má­sik pedig az 1931. május 25-én, „piros pünkösd napján“ Nemeskosúton lezajlott és több halá­los áldozatot követelő csendőrsortűz halottainak emlékére készült. A kiadványban mindkettőt Lőrincz Gyula bevezetése előzi meg, személyes jellegű hitvallást téve az eseményekben részt­vevő nép mellett, nem minden esetben ragasz­kodva a történeti hitel kívánalmaihoz, annál in­kább fölerősítve a közhit által kialakított ro­mantikus képet. Tulajdonképpen egy grafikai albumot forga­tunk a kezünk között. A lapok művészi szépsé­gének fölfedezéséhez és birtokba vevéséhez a befogadóképesség széles íve szükséges. Tehát türelem is, hogy az ember lapról lapra haladva észrevegye, miben különbözik egyik XVI. szá­zad eleji katona a másiktól, egyik XX. századi falusi szegényember a másiktól. Mert a „hason­lóságot“ könnyen kimondja a felületes néző, a különbségek észleléséhez viszont elmélyedő ösz­­szehasonlítás szükséges. Elemzőképesség, a rész­letek iránti érzék. S akkor kiderül, hogy mennyi­re megunhatatlanul más és más minden egyes arc, figura, a magányos paraszt, a ruházat, a fegyverzet, még ha ugyanarról a fegyverről van is szó. Nincs két egyforma cséphadaró, két­vagy háromágú villa, buzogány, dárda, kasza, s akármennyi arc nézzen is a lapokról a sze­münk közé, nincs két azonos tekintet, azonos módon körülhatárolt test. S ezzel már a forma kérdéséhez érkeztünk. A lélek tükre elsősorban a szem, aztán az arc, s végül a test helyzete, amibe az idegállapot rántja, ahogyan az érzés, az indulat megmozdítja. S ahogyan ennek a mű­vész rajzi eszközeivel kifejezést ad. Vékonyan vezeti-e az ecsetet vagy vastagitja, csomósítja, lavírozza-e a tust, ahogyan változtatja a vo­nalat, s ahányszor egy-egy részleten belül. Szinte minden az arcra épül, a lábak, mint végtagok, elvékonyodnak, el is maradnak, a mű­vész a kiegészítést rábízza a néző képzeletére. Kötetbe zárva, föltűnnek olyan értékek is, amikre korábban a budapesti, kecskeméti, ba­jai, pesterzsébeti kiállításkor kevésbé figyeltünk. Egybek. közt arra, hogy Lőrincz milyen kitű­nően rajzol lovakat, szebbnél szebb, szinte be­szédes ' lófejeket (XLIX, CVIII, Lili—LV, LXXXII, CXV). Különböző s mily jellemző moz­dulatokat láthatunk. Az egyik harcos kötőféken tartja a lovát, a másik legelteti a harmadik üget, a negyedik vágtat rajta, az ötödik simo­gatja, nyugtatja, a másik képen lovasokat látunk csoportban, embert és lovat eggyé forrva a kö­zös vállalkozásban. Még ahol azonos testhelyzettel fejezi is ki mondanivalóját, mennyire más-más mindegyik alak megoldása termetre, arcra, tekintetre és vonalvezetésre nézve, ami az alak mintázását illeti (C—CI, CV, CVII, CX—CXI). XX/WO szén más, mint a Dózsa katonái. Míg ez utób­biban egy időtartamát tekintve is hosszabb le­folyású az ország egyharmadára kiterjedő ese­ményről van szó, addig a Kosúton, tehát egy községben lejátszódó esemény összesen sem tart­hatott tovább egy-két óránál. Itt is gyülekeznek a gyűlés színhelyére az emberek, de aztán el­dördülnek a lövések, emberek esnek össze hol­tan, rémület ül ki az arcokra, kétségbeesett rohanás a sebesültekhez, a hozzátartozók próbál­ják őket fölemelni, ráborulnak a halottakra, se­gélykérőén emelik karjaikat, bosszúállóan ráz­zák öklüket, lelki összetörettetés, ájulás, aztán görcsbe rándult testek, fenyegető öklök, sikoltó asszonyok, értetlenül bámuló gyerekek láthatók. Filmkockaszerűen peregnek az események rész­letei, s nemegyszer az operai tragikus balett érzékenységével látjuk a halált a haldoklást megjelenítve (XXX—XXXI, XXXIV, XL, XLI, XLIII). Lehetetlen megunnia a sorozatot annak, aki lélekben tudja követni a tragédia folyama­tát. Lehet-e feledni azt a képet (LVI), amelyen csak egy sírba tekintő arcot látunk, vagy azt, amelyiken anya és gyermeke néz a koporsóra vagy inkább már csak a sírhalomra (LVIII), éreztetve azt az áthághatatlan űrt, ami az élőt elválasztja a halottól. Lehet-e egyszerűbb módon-KONYVALAKBAN Sikerült a rajzok egymásutánja is. Ahol a fe­jek egy nézetben egy irányban követik egymást, valósággal érzékeltetik a hadak vonulását, más­hol meg, ahol éppen szembenéznek, a harc drá­mai fordulatát. Míg a Dózsa katonái rusztikus alakok, s a XVI. század világát idézik formai megjeleníté­sükkel is, addig a Kosúti sortűz már a XX. szá­zadban játszódik le, amikor a falusi szegény­ség alig különbözik viseletben a polgáritól, csak épppen kopottabb, viseltesebb, vagy éppen ron­gyos. A Kosúti sortűz alakjai egyáltalán nem rusztikusak, nem nehézkesek, ennek megfele­lően a vonalak megvékonyodnak, s a kor ízlés- és érzésvilágának megfelelően belép a formálás­ba a groteszk elem, nem annyira ellentétes tar­talmak egyszerre történő érzékeltetésével, mint elejétől végig a tragédia tiszteletet és részvétet keltő nyelvén. E sorozat tartalmában is egé­és mégis tömörebben kifejezni a halottak sira­­tását, ősi szertartást idézően, mégis a legegysze­rűbb eszközökkel, s a vonal korszerű nyelvén, mint ahogy ebben a Kosúti sortűz-ben látjuk? Lehet-e maibb nyelven kifejezni a „hős meg­dicsőülését“, mint ahogy Lőrincz rajzán az asz­­szony keblére öleli a halott férj fejét? Szerencsés megoldás a könyvszerű alak, mert könnyen kezelhető, bár némelyik rajz szélesebb szegélyt kívánt volna, de ezért kárpótolnak az egyéb előnyök, köztük az is, hogy — szemben a mappával — nem kell attól félni, hogy a so­rozat megcsonkul, valamelyik lapjának ki- vagy elemelésével. Dicséret illeti a Madách kiadót a mű meg­jelentetéséért, a Kossuth könyvkiadót pedig ezer példány átvételéért. SZÍJ REZSŐ

Next

/
Thumbnails
Contents