A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-09-28 / 39. szám
Egri Viktor: VISSZAPILLANTÓ TÜKÖRBEN Korántsem túlzás, ha a CSEMADOK megalakulását, az Oj Szó megindítását kővető első esztendőket életünk hőskorának nevezzük. Valóban volt valami hősi ebben a magával ragadó, minden tehetséget és értéket megmozgató elindulásban, amely politikai, gazdasági és kulturális életünknek új arculatot adott. Átfogó monográfiákra, cikkek egész sorára lenne szükség, hogy a teljesség igényében egész terjedelmében felmérhessük a bekövetkezett hatalmas változást, és megfelelő képet adjunk arról, milyen szerepe volt a CSEMADOK kulturális munkájának új életünk kialakításában. Az író ebben a megújulásban nem volt tétlen: versben, prózában, színpadi művekben, sokszor élőszóval is megpróbált számot adni arról, hogy esztendők gazdasági és szellemi pangása után hogyan indult meg újra az egészséges vérkeringés, milyen megpróbáltatások közepette — de mindig a jobb jövőbe vetett hittel — kezdett kialakulni a szocialista falu képe. Ebben a rövid visszapillantó írásomban néhány élményemet szeretném elmondani, mit jelentett számomra, aki eddig az olvasó eleven visszhangja nélkül dolgozott, hogy a CSEMADOK révén hogyan kerülhettem olvasóimmal, színjátékaim nézőivel és szereplőivel emberközeli kapcsolatba. A mindent meghatározó első nagy tapasztalat: a forradalmi átalakulásnak elevenen kitapintható számos jele. Amikor a piros posztóval letakart, virággal díszített asztal mellett ülve először széttekinthettem a meglepően nagy számban megjelent hallgatókra, önkénytelenül is eszembe jutottak Móricz Zsigmond szavai a dolgozó parasztról, hogy „ott van körülötte a vastag tudatlanság, a nehéz babona, amely lelki életét ferde irányba téríti, a rosszakat, amely teljesen elfojtani törekszik. De ezen az estén nem a tegnap megnyomorgatott, barázdált arcú móriczi ember ült velem szemben kopottan, zavart hallgatással. Ünneplő ruhát öltött a hallgatók legtöbbje, s úgy éreztem, hogy ugyanolyan elfogódottsággal figyelnek rám, ahogy én néztem őket. Vajon megadhatjuk-e egymásnak a minden gátlást feloldó emberi meleget? ök elhozták ide életük tényeit, nehéz múltjuk emlékeit, elhallgatott forradalmi gondolataikat és tiszta hitüket, hogy a megváltozott világban a sorsuk jobbra fordítható. Birkózva a szavakkal, mert ez is szokatlan és új: megszólalni és vallani, mert idő kellett, hogy megoldódjanak a nyelvek, a szó felröppenhessen, a lélek kitárulkozhassék. Cserében mit adhattam én, miféle képet arról, hogy mindazt, amit eddig láttam és tapasztaltam, hittel és felfedező szenvedéllyel az írás, a költészet régióiban próbálom ábrázolni. Hiszek abban, hogy az élet jobbá, szebbé és értelmesebbé tehető, hiszek a szocialista kultúrában; szeretném kitapintani az igazságot, elvetem a múlt világának törvényeit és farkaserkölcsét, és ne vegyék hangzatos büszkélkedésnek, hogy az új renden munkálkodó ember gondolat- és érzelemvilágát szeretném gazdagítani könyveimmel. 1953 őszén, az egyik találkozónkon, az akkor megjelent Márton elindul című regényemről folyt a vita. — Nehezen vergődtem át a könyv első fejezetein — mondta az egyik fiatal felszólaló. — Sokszor vissza kellett lapoznom, hogy megértsem. De minél tovább jutottam, annál jobban érdekelt. Egy este valamit felolvastam belőle apámnak. Olvasd tovább, biztatott... Pontosan úgy volt, hajszálnyira így, csodálkozott ... A háborúra értette, amit az Isonzónál és a Piávénál átélt tizenhétben. Hogy az ő életét írta meg az író elvtárs. Aztán bevallotta, hogy ez az első regény amit olvasott, és megfogadta, hogy ezentúl minden hónapban elolvas egy könyvet. Nagy tanulság volt számomra ez a váratlanul ért visszhang, amit regényem keltett. Szép ajándék volt, szebbet nem kaphattam. Mondhat-e valaki többet egy szépirodalmi mű hatásáról, vallhat-e valaki mélyebben könyvekről, amelyek azzal az eltökéltséggel készülnek, hogy tükröt tartsanak az ember elé: nézz a mélyére, minden képességed megvan hozzá, hogy a könyvek hőseihez hasonlatos légy! Minden dicsérő kritikánál erősebben ösztönzött ez a vallomás: írj még nagyobb műgonddal, beszélj még mélyebb megértéssel a múltról' és felelj bátran, szíwel-lélekkel azokra a kérdésekre, amelyeket életünk felvet. Az író-olvasó találkozók eredménye akkor és ma is félreérthetetlenül ez: Foglalj állást és menetelj azokkal az erőkkel, amelyek a dialektika törvényeinek ismeretében a világ javítására törekszenek. Ez az igazmondó szocialista író feladata, s ez az igazmondó író szerepe. • Nincs feljegyzésem arról, hány CSEMADOK színjátszó csoport játszotta a Közös út című színdarabomat, de számtalan emléket őrzök arról, milyen nagy lelkesedéssel készülődtek a bemutatóra és hogyan fogadta közönségünk a játék hősének, Nagy Andrásnak igazság-keresését, és a közös munkát, a közös Utat hirdető keresetlen szavakat. A szerző csak a meghatottság érzésével pillanthat vissza az estékre, amelyet az akkor még igen kezdetlegesen felszerelt parányi színpadokkal rendelkező művelődési házakban és iskolai termekben töltött. Lelkesség és ügyszeretet pótolt mindent, és nem egy esetben megtörtént — más játékok esetében is számtalanszor tapasztalhattam — hogy a színpad szinte szószékké vált, az elhangzott szó termékeny talajra hullott. Egy csallóközi faluban történt, hogy előadás előtt pompás hagymás rántottéval, házi kolbásszal és üdítően savanykés vinkóval vendégelt meg az efsz könyvelője. Alig egy órával később ugyanabban a hétköznapi ruhájában, pápaszemesen és borostás állal láttam viszont a színpadon a nagygazdával paktáló könyvelő szerepében. Az első pillanatban azt hittem, hogy ott ténfergett valahol a kulisszák mögött és véletlenül sodródott a szereplők közé. Amikor az utolsó függöny után köszönetét akartam mondani a színjátszóknak példásan szép munkájukért, a lassan kiürülő nézőtéren nehezen ismertem fel, kik is vettek részt a játékban és kik ültek a széksorokban, önmagukat adták fenn a színpadon, testetlen arccal, kendőzés nélkül — a közös útra lépő falu embereit, az igazságát kereső magyar fiút, az édesanyját és lázongó öccsét, a szövetkezet bölcs szlovák elnökét, és Marinát, a magyar fiú szerelmesét. Fenn a színpadon és lent a nézőtéren mintha ezekben az órákban egy népes családdá tágult volna magyar és szlovák a színjáték szellemében. Amikor ezt a számomra oly felemelő benyomásomat szóvá tettem, az egyik szereplő megkérdezte, vajon az ő falujukról írtam a darabot, vajon az ő sorsuk sarkallt, hogy számot adjak gondjaikról? Hetekkel később egy kelet-szlovákiai község színjátszói tették fel ugyanezt a kérdést, s ekkor már bővebben beszélhettem arról, hogy róluk ugyanúgy szól, mint a csallóköziekről. Az élet és halál az önzetlenség, segítés és csalás kérdése, a szerelem és gyűlölet érzése itt is és amott is azonos, gondnak és örömnek is hasonlatos az arca, és az író akkor teljesíti jól a feladatát, ha mindarról úgy vall, hogy a néző igaznak, valóságnak fogja fel, amit hall. A megalakulásának huszonötödik esztendejét ünneplő CSEMADOK munkájára visszapillantva, elmondhatom, hogy itt, esetleg kultúrházakban, a CSEMADOK színjátszói közt és az olvasókkal való találkozások során erősödött meg bennem hivatásom igazi célja: az írás szolgálat, s ezt a szolgálatot akkor végzem a legjobban, ha ügy festem meg hősöm lelkivilágát, hogy egyszersmind megváltoztatni is próbálom, segítek neki abban, hogy magasabbra emelkedhessen, jobb, becsületesebb és erősebb lehessen. Mozgalmas Időket élünk, talán az ember eszmélése óta, egész történelme folyamán nem volt olyan mozgalmas kor, mint a miénk — az idősebb nemzedék két világháborút vészelt át és az új nemzedékkel együtt tanúja, részese egy új világ, egy új rend teremtésének. Ez a teremtés tele van roppant mozgásokkal, óriási méretű, nagy átalakulást előidéző társadalmi fordulatokkal. Vajon ebben a lávát hányó, forrongó korban nem nagyobbodott, nem nőtt-e az író felelőssége és feladatköre? Vajon nem fokozódott-e kötelessége, hogy ebben a roppant mozgásban az életet éberebben figyelje és ott tartsa ujját népé ütőerén, hogy kitapintsa érverését, a szíve dobogását? A felelet kézenfekvő: csak az lehet, hogy megnőtt és hogy ennek megfeleljen, elsősorban önmagával s smben kell igényesebbnek lenni. Ünnepnek érzem mindig, ha találkozóinkon arról szólhatok, hogy az író nem szolgálhat hamis eszményeket, de rangját csak akkor viselheti, ha írásaiban küzd és lázit a maradiság, a visszahúzó tegnapi ellen, a kapzsi önzés, a parazita felelőtlenség és minden ellen, ami a szabad ember szellemét megköti, nem engedi szárnyalni, alkotó erejét kifejteni. Az író ne nyugtasson, de szóljon arról, ami az életet élni érdemessé teszi. Szóljon tiszteletről, egymás munkájának megbecsüléséről. Dicsérje a bátor és okos szó szépségét. A javakat termő hozzáértő emberi munkát, és a gondolatot, amely rendet teremt és az emberi létnek értelmet ad. FIÚK, LÁNYOK . Jelentkezzetek az IFJÜ SZÍVEK magyar dal- és táncegyüttes ének-, tánc- vagy zenekarába. Felvételi megbeszélések 1973. október 3-án, 4-én és 18-án naponta 18,00 és 21,00 óra között a együttes Bratislava, Május 1 tér 28. szám alatti gyakorló helyiségében. Részletes tájékoztatás az együttes irodájában: Bratislava, Mostová 8, telefon 304-22, 304-23. ■ ■■■■■■■■■ HSÜÜ
