A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-09-07 / 36. szám
Gyorsan az asztalhoz ment — hiszen Kátyának már régen válaszolnia kellett volna legalább egyik levelére — és élesen, szinte ijesztően a szemébe ötlött egy kicsiny, kecses boríték, az ismerős szánalmas kézirású címzéssel. Felkapta és kifelé indult a házból, végigment a kerten, a középső soron. A kert legtávolibb zugába vonult, amelyet árok szelt át; megállt, körülnézett, és gyorsan feltépte a borítékot. A levél rövid volt, alig néhány sornyi, de mégis ötször el kellett olvasnia, hogy megértse — annyira kalapált a szíve. „Drágám, egyetlenem!“ — olvasta újra meg újra — és e felkiáltástól lába alatt imbolyog a föld. Felemelte tekintetét: a kert fölött diadalmasan, örömtelin ragyogott az ég, körös-körül hófehéren ragyogott a kert, a csalogány pedig, amely már érezte az esti hűvösség közeledtét, a maga csalogány szívének önfeledt bódulatával, tisztán és hangosan csattogott a távoli bokrok üde zöldje között — és Mitya arcából kiszaladt a vér, egész teste bizsergett... Lassan ment be a házba: szerelmének kelyhe csordultig telt. És éppily óvatosan hordozta magában a következő napokon is, s boldogan várta az újabb levelet. A kert tarka köntösbe öltözött. A déli végében magasló, hatalmas, vén juharfa, amely mindenünnen látszott, még nagyobb és feltűnőbb lett — friss, sűrű lomb zöldjébe öltözött. Magasabb és szembetűnőbb lett a középső fasor is, amelyet Mitya ablakaiból állandóan nézegetett. a vén hársak koronái, amelyek szintén az ifjú lomb — bár még áttetsző — fátylába borultak, magasra emelkedtek és világoszöld füzérként nyúltak a kert fölé. És minden: a juhar hatalmas, dús koronája, a fasor halványzöld füzére, az alma- és körtefák, a fagyalbokrok menyasszonyi fehérsége, a nap, a kék égbolt, és a kert aljában az oldalfasorok és ösvények mentén, meg a ház déli falának tövében burjánzó bozót — az orgona-, akác- és ribiszkebokrok, a bojtorján, csalán és fekete üröm — sűrűségével, üdeségével és újszerűségével lepte meg Mityát. A tiszta, zöld udvar szinte összeszűkült a mindenfelől előrenyomuló növényzettől, a ház mintha kisebb és szebb lett volna. Szinte várta a vendégeket: naphosszat nyitva volt ajtó-ablak valamennyi szobában: a fehér nappaliban, az ódivatú, kék szalonban, a kis pamlagosban, amely szintén kék volt és ovális miniatűrök díszítették és a napfényes könyvtárban, egy nagy és üres sarokszobában, amelynek elülső sarkában ódon ikonok lógtak, a falak mentén pedig kőrisfából készült, alacsony könyvszekrények álltak. És mindenütt ünnepien kandikáltak be a szobákba a ház közelébe hatolt különböző — világosabb-sötétebb — zöld színárnyalatú fák, amelyeknek ágai között az ég élénk kéksége látszott. Levél azonban nem jött. Mitya tudta, mennyire képtelen Kátya levelet írni, milyen nehezére esik mindig, hogy összeszedje magát és leüljön az íróasztalhoz, tollat, papírost, borítékot keressen, bélyeget vásároljon ... Az értelem sugallta érvek azonban megint csak édeskeveset használtak. Boldog, sőt büszke önbizalma, amellyel néhány napig várta a második levelet, szertefoszlott, mindjobban emésztődött, aggódott. Hiszen egy ilyen levél után, amilyen az első volt, nyomban valami még szebbnek és örvendetesebbnek kellett következnie. Kátya azonban hallgatott. Mitya ritkábban járt a faluba, ritkábban kocsizott ki a mezőre. A könyvtárban üldögélt, s a folyóiratokat lapozgatta, amelyek már évtizedek óta sárgultak, fonnyadtak a szekrényekben. A folyóiratokban sok szép vers volt régi költőktől, s a pompás sorok majdnem mind egyvalamiről szóltak: arról, ami minden vers és dal lényege, mióta a világ világ, ami most az ő szívét is betöltötte, s amit feltétlenül — így vagy amúgy — önmagára, szerelmére, Kátyára is vonatkoztathatott. És Mitya órák hosszat mozdulatlanul ült karosszékében, a nyitott könyvszekrény mellett, és önmaga kínzására, újra meg újra elolvasta: * Minden alszik, jöjj, sétáljunk kinn a fák alatt, Minden alszik, miljom csillag néz ránk hallgatag. Ezek az igéző szavak, ezek a felhívások szinte az ő szavai voltak, és most mintha csak egyetlen leányhoz szóltak volna, ahhoz akit szüntelenül, mindenben s mindenütt látott, és olykor szinte félelmetesen csengett a vers: A kékhabú vízre kitárva Hull hattyúk ezüstszínű szárnya — Lágyan hintái a folyam. Jöjj, csillagok égnek az égen, Lomb lendül az est hűvösében, Árnyak felhője suhan. Mitya lehunyt szemmel, hideg borzongással, többször egymás után elismételte ezt a felhívást, szívből fakadó szót, amelyből a diadalra, boldog beteljesülésre szomjazó szerelem ereje áradt. Azután sokáig bámult maga elé, hallgatta a házat körülfolyó, mélységes falusi csendet — és keserűen csóválta a fejét. Nem, ő nem válaszol, ő szótlanul tündököl valahol, az idegen, távoli moszkvai világban! És a gyengéd érzelem megint elhagyta szívét, és megint ez a fenyegető, baljós, esdeklő vers támadt fel, ömlött szét benne: Jöjj, csillagok égnek az égen, Lomb lendül az est hűvösében, Árnyak felhője suhan. Egy ízben, a délutáni szundítás után — az ebéd délben volt — Mitya kilépett a házból, és sietség nélkül a kertbe ment. A kertben gyakran dolgoztak béreslányok, az almafákat árkoltak körül, most is ott tettek-vettek. Mitya azért ment oda, hogy elüldögéljen, trécseljen velük — ez már szokásává vált. Csendes, forró nap volt. A fasor sűrű árnyékában haladt, é6 körös-körül, messze-távol, göndör hófehér ágakat látott. Különösen élénk színű volt a körték színe, és e fehérségnek meg az ég világos kékjének keveréke ibolyaszín árnyalatba olvadt. A körte- és almafák virágzottak, hullatták díszeiket, az alattuk felásott földet hervadt szirmok borították. Édeskés, finom illatuk a jószágudvarban rothadó, átmelegedett trágya szagával összekeveredve áradt el a levegőben. Néha kicsiny felhő suhant elő, az ég kékje elsötétült, és a meleg levegő s a rothadás-szag még finomabb, édeskésebb lett. És e tavaszi éden illatos melege álmosan, boldogan zsongott a méhek és dongók seregétől, amelyek beletemetkeztek a mézízű, fodros hóförgetegbe. És időközben, boldog unalmában, hol itt, hol ott csattogott fel megszokásszerűen egy-egy csalogány. A fasor a távoli szérű kapujánál végződött. Messze balra, a kertet körülvevő földhányás sarkában, lucfenyő-liget feketéllett. A fenyves mellett, az almafák között, két leányzó alakja tarkállott. Mitya — mint mindig — lekanyarodott a fasor közepéről és feléjük vette útját: meggörnyedve ment az alacsony, terebélyes ágak között, amelyek nőiesen simogatták arcát és méz-, sőt szinte citromszagot árasztottak. És — mint mindig — az egyik leányzó, a vörös hajú, sovány Szonyka, alighogy észrevette, vadul felkacagott és kiáltozni kezdett. — Jaj, jön a gazda! — rikoltotta tettetett ijedtséggel; leugrott a vastag körteágról, amelyen pihent, és lapátjához rohant. A másik leány, Glaska, viszont úgy tett, mintha észre sem venné Mityát: ráérősen, szilárdan a vaslapátra támasztotta puha fekete nemezsaruba bújtatott lábát, amelyre fehér szirmok tapadtak, erélyesen a földbe vágta a lapátot és miközben kifordította a lehasított rögöt, hangosan rázendített erős és kellemes hangján: „Kertem, kertecském, kinek virágzói!“ Magas termetű, férfias és komoly lány volt. Mitya odament és letelepedett Szonyka helyére, egy elszáradt villa alakú körteágra. Szonyka ragyogó szemmel pillantott rá, és színlelt fesztelenséggel, vidámsággal, hangosan kérdezte: — Ni, csak most kelt fel? Vigyázzon, még elalussza a dolgát! Tetszett neki Mitya; mindenféleképp igyekezett titkolni, de nem sikerült; a fiatalember jelenlétében ügyetlenül viselkedett, összevissza beszélt, de mindig célozgatott valamire, mert homályosan sejtette, hogy Mitya szórakozottsága — ahogyan megjelenik és eltávozik — nem ok nélküli. Arra gyanakodott, hogy Mitya Párasával él, vagyis legalábbis ezt szeretné; féltékeny volt, s hol gyengéden, hogy éles hangon beszélt a fiatalemberrel, néha epekedve nézett rá, hogy értésére adja érzéseit, máskor pedig hidegen, ellenségesen. És mindez különös gyönyörűséget szerzett Mityának. Levél pedig csak nem jött, és most már szinte nem is élt, hanem napról napra szüntelen várakozásban tengődött, egyre jobban gyötrődött miatta s amiatt is, hogy senkivel nem oszthatja meg szerelmének és kínjának titkát, senkivel sem beszélgethetett Kátyúról, a krími úthoz fűződő reményeiről. Ezért jólesett Szonyka csipkelődése, hogy ő szerelmes valakibe: hiszen ezek a beszélgetések mégiscsak arra a szent érzésre vonatkoztak, amely az ő lelkét emésztette. Izgalommal töltötte el az is, hogy Szonyka szerelmes belé, tehát többé-kevésbé közel áll hozzá, s ez mintegy az ő lelke szerelmi életének titkos részesévé tette, sőt olykor különös reményt ébresztett benne, hogy Szonykában testi-lelki jóbarátra lel, aki talán valamennyire pótolni tudja Kátyát. Most Szonyka, maga sem sejtve, ismét megbolygatta a titkot, amikor rákiáltott: „Vigyázzon, még elalussza a dolgát!“ Mitya körülnézett. A fenyőliget tömör, sötétzöld sűrűje, amely előtte magaslott, a vakító napfényben jóformán feketének látszott, és a hegyes csúcsok között különösen pompás kékséggel tűzött át az ég. A hársak, juharok, szilfák zsenge zöldje, amely keresztül-kasul világos volt a mindenüvé behatoló napfénytől, könnyű, vidám függönyt borított az egész kertre, árnyak és élénk foltok tarkaságát hintette a fűre, az ösvényekre, a tisztásokra; a függöny alatt fehérlő, forró és illatos virágsereg porcelánszínben játszott,’ csillogott, világított, ahol a napsugarak átjárták. Mitya akarata ellenére mosolyogva kérdezte Szonykától: — Ugyan miféle dolgot aludhatok én el? Éppen az a baj, hogy nincs semmiféle dolgom. — Hallgasson már, ne fogadkozzon, úgy is elhiszem! — kiáltotta Szonyka válaszul vidáman és durván; és megint örömet szerzett Mityának, amiért nem hitte el, hogy nincsenek szerelmi ügyei. Hirtelen ismét felordított: egy vörösesbarna, homlokán göndör fehér szőrpamattal ékeskedő borjút zavart el, amely kiballagott a fenyvesből, hátulról odasomfordált hozzá és rágcsálni kezdte kartonruhájának fodrait. — ö, hogy a nehézség vigyen el! Ni, micsoda csemetét küldött az Űristen! — Igaz-c, amit beszélnek, hogy a kezedet kérik? — kérdezte Mitya, mivel nem tudta, mit mondjon, de folytatni akarta a beszélgetést. — Azt beszélik, gazdag ház, szép legény — de te kikosaraztad, nem hallgatsz apádra ... — Gazdag, de kelekótya, egy kerékkel kevesebb van a fejében — válaszolta pergő nyelvvel Szonyka, akinek hízelgett a beszéd. — Hátha másvalakit forgatok a fejemben ... A komoly, hallgatag Glasa abba sem hagyta munkáját, csak a fejét csóválta: — Tücsköt-bogarat összehordsz, te lány! — mondta halkan. — Fecsegsz összevissza, híre kel a faluban ... — Hallgass,- ne károgj! — rikoltotta Szonyka. — Nem vagyok gyáva, meg tudom védeni magam! — Hát ki az a másik, akit a fejedben forgatsz? — kérdezte Mitya. — Majd elárulom! — vágott vissza Szonyka. — Magukfajta legénybe szerettem belé. Ahogy meglátom, elönt a forróság! Én is mindig az öregebbjét kedvelem, akárcsak a magukfajta — mondta kihívóan: nyilván Parasára célzott, aki a maga húsz esztendejével már vénlánynak számított a faluban. Majd hirtelen ledobta a lapátot, vakmerőén — erre mintegy feljogosította az úrfi iránt érzett titkos szerelme — leült a földre, kinyújtotta s kissé szétterpesztette tarka gyapjúharisnyába és ócska, durva rövid csizmába bújtatott lábát és gyámoltalanul leejtette mindkét karját. — 0, nem csináltam semmit, és mégis hogy kifáradtam! — kiáltotta nevetve. — Rongyos a csizmám — zendített rá éles hangon. (Folytatjuk) l
