A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-09-07 / 36. szám
GARAI ISTVÁN Szeptember A kék mór olajzöldbe vált át a tó ezüstös fodrain. Haragvóbb egyre ez a szín, s csöppekben szórja szét opálját. A füzek haja szélbe lebben, hét nyárfa-néne zsörtöl itt. Vén csősz: az ősz már őrködik a parton mindig éberebben. Csak két vitorlás fehér foltját figyelheted — fordított és megdűlve; mintha jelezné: mennyi szép bolondság viháncolt s mégis mintha menekülne a túlsóparti hegyek szélkímélte anyaöl békés, jó menedékébe — II. Halványlilára rózsaszínt tett az alkony — ez a kontár festő. Alatta sötét erdők lánca, benne száz kis fény — felbizsergó. I A Hold aszkéta arca ott fenn. Végzi tisztét búsan — az árva. Versenyre kél véle a parton mennyi-mennyi higanygőzlámpa! Matrózlegény már csaposlányt vár. Nem népes a kikötő-párkány, büfék redőnyét húzzák sorra. ősz ez, szeptember — hiteles, nézdl Mit látsz még? A nyár kihűlt testét, amint a táj ravatalozza. Ján Sámel felvétele A mi életünkből a csend hiányzik a legfájdalmasabban. Autók, vonatok, lökhajtásos repülőgépek, légkalapácsok felfogható és fel nem fogható hanghatásai borzolják-remegtetik idegzetünket. Menekülni, eltűnni — ha csak egy kis időre is — e hatások elől nehéz, de nem lehetetlen. Vannak csend-oázisok, ahol az ember megpihenhet, ahol azonosulhat ősi-önmagával, ahol az ösztönök elzsibbadt csápjai ismét megtalálják azt az érintkezési felületet, amely az embert belekapcsolja a természet tiszta áramkörébe, feloldja, megnyugtatja, új élményekkel gazdagítja. Ezek a gondolatok sorjáztak egymás utón városlakó, zajba, vasbetonba kényszerült valómban Gyimesi György Az Ördöngöstől a Hortobágyig című vadászkönyvének olvasásakor. Azokra a forrásvidékekre vezet el Gyimesi György, amelyek egyidősek az emberrel, s amelyek az emberrel együtt nemesedtek: a mindennapi zsákmányszerzés, a létfenntartás kényszerítő erejétől egészen a szó legnemesebb értelmében vett sportig. Mert ma a vadászat: sport. S azt hiszem a legtisztább, mert játékszabályait a természet törvényei alkották meg. Az esélyek az ember és a vad számára majdnem minden esetben egyenlőek. Természetesen ez függ a vadásztól is. S Gyimesi György olyan vadász, aki a vadat egyenrangú ellenfélnek ismeri el, s a kudarcait is minden esetben beismeri. A siker ezért többszörösen öröm, mert a vad elejtése így — egyenlő esélyt adva a vadnak — sokkalta több erőt, tudást és kitartást követel. De most nem a vadászatról, hanem a vadászat élményeiből született könyvről akarok elmondani néhány gondolatot. Az első, ami meglep, s jóleső érzéssel tölt el, az az élmények mór-már pazarló gazdagsága, amely szerencsére a szerző szép, tiszta nyelvi gazdagságával, stílusának kimunkáltságával párosul. Néha a legnehezebb buktatókat is könnyűszerrel hidalja át; egy-egy esős, hajnali ébredés, egy-egy „cserkelés“ is élmény, s közvetve most már egyben olvasás-élmény is. A vadászat „üresjáratai“ így teljesednek ki, s válnak vonzó, s érdekes epizódokká. A „terület“ amit a szerző bejár — s vele együtt most már olvasói is — a könyv lapjainak gyarapodásával egyre tágul. Elvezet a Bodrogközből a Vihorlát ősbükkösein keresztül, érintve az Alacsony-Tátra fenyveseit az Erdélyi Havasokba, majd még tovább, a Szovjetunióba a jávorszarvasok földjére, s onnan visszakanyarodva a Hortobágyra, ahol a nagy lilik élnek ... Találunk izgalmas medvevadászatról szóló leírást, s nem kevésbé izgalmas zergevadászatot is; de szó esik egy bravúros vaddisznóvadászatról is, ahol a szerző alig tíz másodperc alatt öt vaddisznót marasztal helyben ... Mindez magában is izgalmas, de Gyimesi György tolla még izgalmasabbá, érdekesebbé tudja mindezt fokozni. S nem valami körmönfont módon. Pontosan azzal, hogy mindazt, amit a vadász látott, érzett, s megszerzett zsákmányként magának, a lehető legegyszerűbben, s legpontosabban adja vissza íróként. Az egész könyv gerincét — akármennyire is vadászélményekről van szó — elsősorban a természet tisztelete, megbecsülése, óvása, és kiváló ismerete képezi. S itt is az a csend, ami mindennapi életünkből annyira hiányzik. Azok a tájak, azok a vidékek ezek, amelyeket becserkelni nem adatott meg mindenkinek. De e könyv lapjain a szerzővel együtt mi is bejárhatjuk. S olvasás közben jövünk rá, hogy bár sikerül néha nekünk is belekóstolni ízeibe, ellopni valamit színeiből, felfedni valamit titkaiból, mindig marad a sokkal több ismeretlen ismernivaló. S mindez azért van így, mert kévésünknek van olyan türelme, kitartása az erdők, mezők, hegygerincek, lápok, dagonyák „becserkeléséhez“, mint Gyimesi Györgynek. S az egészben az a legnagyszerűbb, hogy amilyen szenvedélyesen kedveli a vadászatot, olyan erővel és lendülettel rögzíti írott formába az élményeit. Minden sorából az tűnik ki, kergetheti északon a jávorszarvast, vagy kapaszkodhat fel „zergeország“ ormai felé, dermesztő hajnalokon, esőben, hóban, zegernyében, ismétlem, mindig az derül ki, hogy — bár a látszat ezt mutatja — nem a „csont“ a fontos, hanem az élmény. S itt is elsősorban a természet élménye, a csend, az erdő zúgása, eső zizegése, a hajnalok párája, napfelkelte. A vad meglövése csak „pont az i-re“. Gyimesi György vadászkönyvével irodalmunk térképén egy fehér folt megszínesedett, oda illeszkedett a többi műfaj mellé, szép ragyogással, csendes tűzzel, tiszta beszéddel. A vallomások melegét hozta, a természet kiapadhatatlan forrásvidékéről származik, ahol a halál és az újjászületés együtt és egyszerre van jelen. GÄL SÁNDOR AZ ÖRDÖNGÖSTŐL A HORTOBÁGYIG GONDOLATOK GYIMESI GYÖRGY VADÁSZKÖNYVÉRÖL J » 4^
