A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-09-07 / 36. szám
fi mmmmfímm sämmmm , .«Barcsa a dombokról került a városba. Ott a dombvidéken virágos rétek és kemény munkával művelt apró szántók terülnek. Közöttük, mint nagy kertekben feküsznek elszórva a kisebb-nagyobb falvak. Szegényparasztok kis parcellái közül két épület magasodik ki: a templom és a földesúri kúria. Bár néhány emberöltő előtt megtörtént már a jobbágyság kis részének felszabadítása, isten és a földesúr állama még mindig nagyon sokat követelt a szegény néptől, leányai tehát szolgálni mentek a városokba. így jött Borcsa is a dombvidékről a városok egyikébe. Borcsa akkor már túl volt a lányságon. Ott a dombos vidéken változatos vetések nőttek, nyíltak, értek. Aranyló búza, aranyosba barnult rozs, szőke árpa, hamvas zab, zöld kukoricások. Porhanyó barázdák futnak a magasra serkent húsos kukoricaszárak között, kardos levelek sokasága áll a porhanyóség felett tábort. A pacsirta is le-lebukik a kukoricatenger árnyas sűrűjébe, hogy dallal csapjon fel a levegő magasságaiba. Hajnalonta tiszta harmat csillog a kukoricalevelek szárgyűrűjében. A kukoricaerdő sűrűjében teljesült be Borcsa első szerelme. És Borcsa termékeny fajta volt, első szerelme gyönyörűségéből kislánya született. Most már másodmagát kellett, hogy eltartsa napszámból! A kislány ott maradt öreg édesanyjánál. Borcsa a városba ment szolgálni. A városban az évek során nem egy szerelem virradt Borcsára, munkásokkal, úrfiakkal. Pedig Borcsa nem volt szép. Alacsony, derék nélküli nő volt, kövéres, sonkásán dagadt lábszárakkal, combokkal. Barna arcán » nyáron számos szeplő virult, de szeme forrón sütött ki arcából. Szerette a szerelmet, odaadási hajlandósága vonzotta a férfiakat. Először egy péknél szolgált, ott lisztes legények forgolódtak körülötte, de Borcsa nem választott ki közülük senkit. Onnan — a péknével elviharzott, ok nélküli féltékenységi hajsza után — a cselédszerző irodájánt át egy századoshoz került. A százados az emeleten lakott. Az egész lakást az előkelőség finom hűvössége és hideg csendje lengte át. Borcsa a maga csiszolatlanságában olyan volt a rokokó bútorok, selymek és damasztok közt, mint egy darab mezei föld, melyet valaki behozott, és letett a szalonban. A lakás a lépcsőházra nyílt. Itt volt egy külön bejáratú szoba is, melyben akkor a századosné öccse lakott. Ez tanár volt a jogakadémián és éppen egy művelődéstörténeti munkán dolgozott, melyben a századok egymásba kapcsolódó vezető gondolatainak fejlődéstörténetét akarta szemléltetni. A népeknek és a természetnek egymásba szövődött története szertelen vonatkozások távlataival élt ott a tanár agyában, Borcsa jelentéktelenül járt-kelt ott a tudós körül, hogy kényelmessé tegye ágyát, rendben tartsa fehérneműjét, felgyújtsa lámpáját. Akkor is éppen az ágyat bontotta. Barna keze gépiesen simogatta a puha, fehér ágyneműt. A tanár székében hátradőlve ült, kicsit magábaroskadt, fáradt volt a nagy absztrakciók munkájától. Nem is látta Borcsát, mert túl rajta, a filozófiai meglátások végtelen távlatába nézett. Ehhez képest Borcsa úgy morgott a közelében, mint kezdetleges, tudománytalan, csak ösztönös teremtmény, aki nemcsak a népből, de a földből nőtt ki. És lassanként Borcsa hangtalan mozgásaiból valami végtelenség kezdett a tanár agyában zenélni, és hatalmas vágya támadt összeölelkezni Borosában a földdel. Borosának fia született. Az apjára ütő törékeny, szőke lény volt, rózsaszínű bőrrel, látható erekkel. A kisfiú is kikerült a zsellérviskóba, a dombok, a templom, az urasági kúria, a kis parcellákon vívódó nép világába. Az anyaságért azonban a százádosné nem tűrte Borcsát tovább a szolgálatban. Neheztelés nélkül ment, a tanár pedig folytatta a művelődéstörténeti, ezredéveket átfogó munkáját. Most egy özvegyasszonyhoz került Borcsa. Ott is volt egy bútorozott szoba. Bérbe is volt adva, egy fiafal törvényszéki jegyző lakott benne. Kicsiny, rideg szoba volt, magános férfiak légiója vonult már át rajta. Silány bőrkanapéja semmit sem szólt a semmibe enyészett tömérdek csókolózásról. A törvényszéki jegyző menyasszonya erősen fejlett, érzéki lány volt, vőlegénye akárhányszor feldúlt idegekkel, lüktető halántékkal került haza. Mint vőlegény, fokozottan vigyázott az egészségére, ami keservessé tette számára a szép napokat. Egy ízben Borcsa éppen a nyitott szekrény aj tó előtt állt, a piszkos ingeket, gallérokat szedte össze, hogy mosodába vigye. Gyermekét Borcsa most a lelenc-BARTA házban szülte meg. Apró kis barna jószágocska volt, egy fiúsarjadék megint. Onnan a lelencházból vitték oda ki, ahová apró testvérkéi is mentek: a dombokra, a faluba, a napraforgós kertek közé, a télennyáron zárt ablakú házak világába. Innen Borcsa egy kisebb ipari üzem vezetőjéhez került mindenesnek. Délutánonként Borcsa az igazgató gyermekeivel volt. Kitolta a kocsit a ligetbe, vigyázott mind a háromra, játszott velük. Adta nekik a szükséges szeretetet, mely úgy kell nekik, mint az édes táplálék, de nem lehet a boltban megvenni, mert annak a lélek termő, meleg mélységéből kell jönnie. Borcsa gyermekei odakinn voltak, egy a messze, párás láthatáron túl sejtett faluban, és nem jutott nekik abból a szeretetből, melyet a természet Borcsa anyaságából felfakasztott. De Borcsa olyan volt, mint a puszták terebélyes fája: nem tudni, mit érez, amiért leszakították almáit, de édes gyümölcsét ráhullatja arra, aki árnyékába áll... Borcsa ebben az időben csak főzött, mosott, takarított, gyereket pilált, takarított, ismét mosott, pitéit, főzött. A virágfakasztó, szerelmes, megejtő májusi estéken, látszólag éppoly lélektelenül ült a konyha küszöbén, az emeleti folyosó vasrácsa előtt, mint szeptember pár után LAJOS emésztő mélaságában. Korán feküdt, és a meddő éjszakákon keresztül való mély alvás volt legnagyobb öröme. Vasárnap hűségesen eljárt a templomba, áldásra járt a franciskánusok vagy a domonkosok templomába. Jött és ment, bizonyosan sehol egyebütt nem volt, és hűségesen kísérte fekete bőrbe kötött, sárga csatos imakönyve. Egyszerre azonban Borcsa hízni kezdett. Derékban különösen erősödött, mellei megint fiatalságot hazudva megduzzadtak, arca is teltebb, fiatalabb lett. Mondták neki: — Hogyan hízik maga, Borcsa! — Igen, hízom. Kérdezték tőle: — Nincs maga úgy? — Nem, csak hát kövérszem. És még jobban, hevesebben dolgozott, mint azelőtt. Több fát cipelt é fel a pincéből az első emeletre, két nagy vödör víznél kevesebbet nem vitt fel soha az udvarról. Egy napon azután elérte, amit akart, összeesett a lépcsőn, idő előtt szülte meg halott, éretlen magzatát. Mikor Borcsa a kórházból hosszú hetek múlva kikerült, visszatért régi helyére. Kivette a postáról megtakarított pénzét, fekete ruhát varratott magának és gyászolta megölt magzatát. Ez volt az egyetler^gyermeke, amely nem ment a többi után a dombra, és amely után nem követték őt nagy ritkán, ki tudja milyen ötletből érkező rózsaszínű utalványok, távoli városokba tűnt, elmosódott emlékű apáktól... Ragycfgó tavaszban volt az, hogy Borcsa most gyászba öltözött. Az udvaruk mellett egy nagy, öreg kert volt: az emeletről beláttak a kertbe, és az öreg fák át akartak nyúlni oda 8 folyosóra is. Ebben a kertben is élt, leveledzett, bimbózott, virágzott minden. Este volt, messzire lehetett látni az emeleti folyosóról, ahol a puszta konyhaküszöbön ült Borcsa az ő gyászos fekete ruhájában. Közelről, távolról lámpák sokasága villogott az éjszakába merengő házak emeleti ablakaiból, magasba tört hegyi ormok, roppant erdőségek voltak érezhetők a fekete estté sűrűsödő meszszeségekben. Tündéri este volt, a mindenség álmodott, és a világtér néma óvatossággal hallgatott... Borosával egy másik lány is ült a folyosón. Nem ültek egymás mellett, hanem ki-ki a maga konyhaajtajában. Amaz csak nemrég jött a dombok világából, és most éppen otthoni dolgokról beszélt, apró semmiségekről tudott hosszú regéket. Meg-megszakította önmagát, el-elhallgatott, aztán vontatottan folytatta. A mindenségi csendben, a rejtelmekkel teli estben beszéde úgy hatott, mintha valaki a puszták némaságában búgatná a népek végtelen meséjének tonjpa harangját. A föld, a természet, virágosán, fiatalon, millió bimbó szárnyán, mintha az éghez akart volna fellibbenni. Az ég holdvilágtól beharmatozott, füstölgő, gyöngyszínű párnákban mintha leszállni készült volna a földhöz... A tény beszélt, beszélt, bele-beleriadva a csendbe, és el-elhallgatva minden ok nélkül. Hiszen még csak most került a városodásba ... Borcsa semmit sem szólt, hol volt ő már, túl ezeken a dolgokon! Nem is sóhajtott, meg se rezdült. Fekete ruhájában megölt gyermekét gyászolta. Némán, mozdulatlanul hevert ott a gyöngyfátylakká szakadó, virágokká pattanó éjszakában, és olyan volt, mint valami, az este páráiban úszó fekete koporsó. Borcsa gyermekei Nagy József rajza hét 11
