A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1973-08-31 / 35. szám

A Duna áttörésénél kezdődő gyönyörű lombos és fenyőerdőkkel övezett hegylánc, a Kis-Kárpátok romantikus vidékének egyik ékköve a Plavecky-i várrom. Malackától alig harminc kilométerre, SoloSnica és Plavecky Mikulás falvak közötti dombhátról már messziről látni az ég felé meredő egykori hatalmas vár üszkös, omladozó falait, ahová meredeken és élesen forduló szerpentinen, majd erős kapaszkodón juthatunk fel a várudvarra, majd onnan feljebb a Vár-hegy csúcsának platójára, melynek szélén ovális alakban húzódó szikla- és faragott kövekből kirakott gótikus és reneszánsz stílusban épült, sziklába vágott sáncok az egykori várerőd létét igazolják. Az ősi várromot és annak belső színterét tudós régészeink vallatják.

Hogy mikor rakták le a vár alapjait, azt teljes biztonsággal még nem tudták megállapítani. Egyes feltevések szerint, a vár alapjait a tatárok elől menekülő ázsiai, török törzsek építették, akiket IV. Béla, magyar király telepített a Kárpátokon túli vidékre; a várpalotát és az azt körülvevő erődítményt pedig Detrich, zólyomi és szepesi gróf építette.

A várerődítmény déli fala.

A történelemben először 1296-ban, j mint királyi vár „Detrech vára“ néven szerepel.

Az okiratok szerint Zsigmond király 1398-ban, hűséges szolgálataiért Ctibor hercegnek ajándékozta, később pedig a szent-györgyi és bazini grófok tulajdonában volt. Erzsébet királynő 1441-ben jóváhagyta azt az okiratot, mellyel Szentgyörgy grófja Detrech várát feleségének ajándékozhatta. Később ismét a kincstár tulajdona lett, majd a király Serédy Gáspárnak ajándékozta, aki azt Szalm Miklósnál elzálogosította. 1550-ben Szalm Kristóf volt a vár ura, majd a bajorországi Fugger mágnás-család birtoka lett. Fuggertől I. Ferdinand király vásárolta vissza, és azt Balassa Menyhértnek ajándékozta. Istvánnal (1578) kihalt a Balassa-család. A várat Bakics Péter örökölte, aki Révay Zuzannát a halicsi börtönből kiszabadította, majd Detrech várában bújtatta. II. Ferdinand uralkodása alatt ismét a korona tulajdona volt. Az okiratok szerint Pálffy Pál nádor, a környező tizenhat faluval a kincstártól vásárolta.

Detrech vára, mely egykor a Kárpátokon túli vidék védőbástyája volt, a XVII. században pusztult el. Thököly, majd a XVIII. század elején

Rákóczi felkelő seregei és a császári hadak pusztították el. Azóta romokban hever. A régészek évek óta fáradtságos munkát végeztek az egykori várpalota és erődítmény romjai között, és szó van arról, hogy Detrech várát is újjáépítik, az valóban a Kárpátokon túli festőién szép vidék ékköve, dísze lesz.

Ha a Kárpátokon túli vidéket járja, keresse fel a Plaveck^-i vár romjait, és útközben a Vár-hegy oldalában levő cseppkőbarlangot is tekintse meg, mely egy titokzatos, ismeretlen föld alatti világ csodálatos kapuját tárja ki.

Az ősi vár történelmi emlékeit, jelentőségét okiratok, ásatási leletek őrzik. A várral kapcsolatos mondáikról pedig a környék népregéi beszélnek. Az alábbiakban egyet be is mutatunk.

Balázs Gáspár, a híres lovag valamikor régen nagyhatalmú úr volt. Kincse, földje temérdek. Sok udvarháza, majorja, kastélya feküdt szerteszéjjel a Duna mentén. A Kis- Kárpátokban is hatalmas erdei voltak, ezt a vidéket érezte otthonának; legszívesebben a lombos erdőkkel tarkított mészkődombok közötti Detrech várában tartózkodott. A meredek mészkőplatón álló hatalmas lovagvár bevehetetlen erődítményével, hatalmas bástyáival biztos védelmet nyújtott ellenségei és az országban portyázó rablólovagok ellen.

Balázs Gáspárnak a király adta ajándékba Detrech várát és a hozzá tartozó hatalmas birtokot hűséges szolgálataiért, hősi cselekedeteiért. A szomszédos főurak irigyelték is érte. A szentgyörgyi meg a vöröskői várúr meg is támadta, de a detrechi sziklavár bevehetetlen volt.

— Jól tudom — mondotta leghűségesebb szolgáinak a detrechi vár ura —, kapzsi ellenségeimnek nem a vár, de a körülötte levő mészégető kemencék kellenének, mert a jó, hófehér és puha mész nélkül nem tudnak építkezni, hatalmukat nem tudják kiterjeszteni.

Balázs Gáspár nagyszerűen forgatta a kardot, seregei élén harcolt. És hatalmas erejéről is ismerték. Ha a mésszel megrakott hatalmas szekér az út sarába rekedt, egymaga emelte ki azt onnan. A várúr legszívesebben mészégetői között tartózkodott. A munkát is többnyire ő irá-A Kis-Kárpátok egyik éke a Plavecky-i várrom. Tudós régészek vallatják a múltját...

nyitotta, rendszerint kíváncsian leste, hogyan válik a szürke kőzet hófehér mésszé.

Embereivel a hegyoldalban kör alakú gödröt ástak, alacsonyabb oldalát úgy falazták be, hogy a gödör pereme egy szinten legyen. A fal közepén nyílást hagytak, amelyben a tüzet táplálták. A tűzteret, a gödör fenekét homorúan kiteknőzték, majd a tűztér körül futó párkányon elkezdték a kemence rakását. Alulra apró köveket, majd felfelé haladva mindig nagyobbakat raktak közbe, így lassan kúpalakú boltozat keletkezett, melynek zúzóköve a gödör peremével egy szintre esett. Azon a részen, ahol a gödrön nyílást hagytak, úgy rakták a mészkövet, hogy kis, csúcsíves ajtó maradt, amit a kemence szájának neveztek. A kiboltozott és törmelékkel megtöltött gödör tetejére még magas kúpot raktak, ugyancsak mészkőből, majd a kemence föld feletti részét, a boglyát malterral betapasztották. Közben a tüzeléshez szükséges fát is előkészítették.

A kemence begyújtását rendszerint maga a szorgalmas várúr, ünnepélyes keretek között maga végezte.

— Égessen meg a tűz, vigyen el a szekér, adjon aranyat a kő! — mondta babonásan, majd a hatalmas fakulacsban levő pálinkából nagyot húzott, utána pedig az eddig vándorolt kézről kézre, míg egy cseppnyi sem maradt benne.

A tüzelés kerek három napon és három éjszakán át tartott. A legügyesebb mészégetők felváltva fűtöttek, majd a kemencét egy álló napig hűlni hagyták, s amikor a mész már kihűlt, hatalmas kosarakban a már várakozó szekerekre hordták.

Hetente kétszer is vagy száz szekér fordult friss mésszel megrakva a környező falvakba, városokba. A várúr vagyona, gazdagsága hétről hétre nőtt, de egyre gyarapodtak az ellenségei is.

A detrechi vár szomszédságában, a közeli domboldalon levő Miklós faluban esküvőre készültek. A falu asszonyai csapatokba verődve járták a dús erdőt, gombát és illatos erdei gyümölcsöt, málnát, szedret, vadkörtét gyűjtöttek, hogy a szerelmesek frigyét minél gazdagabban terített asztallal ünnepelhessék. Vidáman, dalolva barangolták be a Vár-hegy melletti Pogány-hegy erdejét.

Záhorská Mária, a falu népének tapasztalt tanácsadója, a betegek gyógyítója egyedül, csendben a gyógyfüveket szedegette. A ráncosarcú öregasszonyt sokan különcnek tartották, kinevették, kuruzslónak, boszorkánynak csúfolták. De amikor ők betegedtek meg, s gyógyfűre volt szükségük, ők is Mara néni segítségét kérték.

Az öregasszony most is bosszankodott valamin, azért maradt el a többitől. Már délre járt, amikor a Pogány-hegy túlsó, délkeleti oldalán bandukolt. Elfáradt. Leült, gyógyfüveit külön-külön csokorba kötötte, majd a tájban gyönyörködött. Már délutánra hajlott az idő, de ő még mindig füveivel bajlódott, a nap tűző sugarai elől az árnyékba rakosgatta, szárítgatta.

Egyszerre csak ágak törtek, segélyt kérő, szitkozódó riadt emberi hang verte fel az erdő csendjét. Az öregasszony a földön fekvő botjához kapott, kémlelve figyelt a hangok irányába. Néhány pillanat múlva halálsápadt, tépett ruhájú remegő ember alakja vált ki a sűrűből. Az öregasszony azonnal felismerte: Mihály, az öreg juhpásztor volt, aki leroskadt mellette a fűbe.

A Hét szerkesztőségének és a Szlovák Szocialista Köztársaság