A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1973-08-31 / 35. szám

— Makaj Gáspár, a rablólovag, és társai támadtak meg! Kiraboltak. Felfalták a füstölt birkahúsomat és a friss sajtot, kiitták a zsendicét, majd széthajtották a juhaimat. Utána félholtra vertek és rámparancsoltak :

— Menj, és közöld a falu népével, hogy csak akkor lesz esküvő, ha reggelre annyi aranyat gyűjtenek, mint amennyi kunyhó van a faluban! A vár urának meg azt üzenem — mondotta a rablólovag — tartsa nyitva a vár kapuját, őt is meglátogatjuk! Pénzét, aranyát készítse ki az udvarra, mert nem lesz időnk társalogni vele! És ha parancsomat nem teljesítik: felgyújtom a falut, a vár urát meg a legmagasabb torony tetején felakasztjuk!

Az öreg juhász többet nem tudott mondani, elvesztette az eszméletét. Orrából lassan szivárgott a vér. Az öregasszony köténye zsebéből egy kis fakulacsot kotort elő.

— No, igyál csak ebből, mindjárt rendben leszel! — mondotta az eszméletlenül fekvő juhásznak, és a kulacsból erős szagú, csípős gyógyitalt öntött a szájába.

A varázslatos erejű gyógyital valóban talpra állította a kimerült juhászt. Ügy érezte magát, mintha visszaszállt volna beléje az élet.

Amilyen gyorsan tudtak, a várba mentek. Az öregasszony nem törődött a kapuban álló őrökkel, férelökte őket, és a márványlépcsőn egyenesen a toronyszobába ment, ahol délutánonkint a várkapitánnyal és a vár kulcsárával a legszükségesebb tennivalókat beszélte meg a vár ura.

Balázs Gáspár meglepetten fogadta szokatlan látogatóit, de alig tudott szóhoz jutni, amikor meghallotta, hogy mi járatban jöttek, kitől hoztak üzenetet.

A toronyszoba ablakaihoz ment. Sokáig gondolkozva kémlelte a vidéket. A dühtől elhomályosodott a szeme.

— Te menj nyugodtan vissza a faluba — mondotta a várakozó öregasszonynak. — A falu népét ne bolygasd, készülődjenek nyugodtan az esküvőre. A rablólovaggal és rongyos gárdájával majd magam számolok le! Megkapják azt, amit akarnak! — folytatta, majd a pásztorhoz fordulva így szólt: Te itt maradsz! Reggel katonákat adok melléd, és összeszeditek a nyájat. Hány birkával vagy az erdőben?

— Hat tucat öreg és közel ötven fiatal birkám van! Attól tartok, hogy a csemeteállatokat a bitangok összefogták . ..

Az öreg füvesasszony visszament a faluba. A történtekről nem szólt senkinek. Gyógyfüveit szép sorrendben a padláson felakasztgatta, apró konyhájában még tett-vett, majd lefeküdt. De álom nem jött a szemére. Még pirkadat előtt nagy csendben, nehogy a kutyák fellármázzák a falut, a domboldalra ment, onnan kémlelte a vidéket. Az apró házakat befedte a homály. Csak a lakodalmas ház és a vőlegény nádfedeles kunyhójának ablakából pislogott tompa fény. A mennyasszony háza körül szorgos asszonyok főztek, sütöttek, az udvaron kondérban bugyogott az illatos birkagulyás; a vőlegény házában pedig a komák és a barátok a ceremoniális legénybúcsún vigadtak.

Csendes nyári éjszaka volt. Csupa csillag volt az égbolt. Amikorra a Kis-Kárpátok dombjai mögül előbújt a hold, maga körül eloltván a csillagok fényét, a detrechi várúr már talpon volt.

Jól ismerte a rablótovagot, tudta, hogy ahová az bejelentkezik, oda el is megy. És azt is tudta, hogy Makajnak mindenütt vannak besúgói, ezért nagyon óvatos volt. Legmegbízhatóbb szolgáit a mészégetőkért és a szomszédos falvak fegyverforgatóiért küldte.

— A mészégetők egyenkint, feltű-i nés nélkül jöjjenek a várba, a szolósniceiek meg a pernekiek pedig szállják meg az utakat, völgyeket, még egy kóbor kutyát se eresszenek ki erről a vidékről — parancsolta embereinek.

A vadregényes táj a kelő nap fényében előbb aranyba öltözött, azután, ahogy a nap színe fehéredett, ezüstszínt öltött. Balázs Gáspár, a várúr, harcosaival és a mészégetőkkel a Miklós falu mögötti domboldalon várt...

Köves Jóska, a vőlegény, a násznaggyal meg szüleivel a menyaszszonyi házhoz készülődtek lánykérőbe. Már magasan járt a nap, amikor elindultak. A lakodalmasok csoportba verődve, a ház előtt várták a vőlegényt. Amikor a házhoz értek, a násznép kétfelé oszlott. Egy ünneplőbe öltözött, ezüsthajú öregember jelent meg a menyasszonyi ház ajtajában.

— Mi járatban vagytok nálunk? — szólt az érkezőkhöz.

A násznagy előlépett.

— Jó és szép lányt keresünk feleségnek. Köves Jóska hitveséül Kollár Ágnest kérjük.

Ebben a pillanatban az ajtóban egy tucatnyira való, ünneplőbe öltözött, letakart arcú lány jelent meg.

— Ha felismered köztük Ágnest, a tiéd lesz! — szólt Köves Jóskához az öregember.

Köves Jóska egy pillanatig sem habozott. Azonnal felismerte szerelmét, Ágnest.

— Ez kell nekem! — mondotta bátran és Ágneshez lépett.

A lakodalmasok éppen a menyasszony búcsúztatására készültek, amikor porlepte lovascsapat vette körül a lakodalmas házat. Élén Makaj Gáspár, a rettegett rablólovag ügetett, mögötte két tucatnyira való rongyos gárda. A rablólovag megállt. Éles tekintetével a vidéket kémlelte.

— A menyasszonyt és még két j lányt vigyetek el! — parancsolta társainak, majd lován az udvarra ment, megállt a bejárat előtt és a lakodalmasokhoz szólt:

— Parancsomat nem teljesítettétek! Büntetésből nem egy, hanem két aranyat fizettek minden kunyhó után! És ha nem, a lányokat megöljük, falutokat pedig felgyújtjuk! Esti harangszókor a Pogány-hegyre hozzátok az aranyat...!

A lovak csörtetése ismét felriasztotta a vadmadarakat és a házak körül bóbiskoló kutyákat. Pillanatok alatt hatalmas porfelhő vette körül a lakodalmas házat. A vár ura seregének élén éppen jókor érkezett. Körülkerítették a rablókat. Balázs Gáspár kivált a gyűrűből, és a rablólovaghoz fordult:

— Az ellenállásnak nincsen értelme! Adjátok meg magatokat!

— Soha! — válaszolta a rablólovag, lovára pattant és kardjával a várúrra rontott.

A várúr katonái és a hatalmas dorongokkal felszerelt mészégetők pillanatok alatt lefegyverezték a banditákat. Összekötözve a várudvarra vezették őket. Makaj dühöngött, káromkodott.

A várudvar megtelt emberekkel. A kaszákkal, kapákkal, dorongokkal felfegyverzett parasztok, mészégetők körülvették a rablókat. Balázs Gáspárra, a vár urára vártak. Kíváncsiak voltak arra, hogy a vár ura maga ítélkezik-e majd fölöttük, vagy a Dozsonvi bíróságnak adja át őket.

A várúr várkapitánya kíséretében végre megérkezett. Megállt Makaj előtt.

— Ügy döntöttem — mondotta —, sorsotokról döntsön a pozsonyi bíróság. Fegyvereimet, embereim lelkét olyan mocskokkal, mint amilyenek ti vagytok, nem piszkítom be! Védtelen asszonyok, gyermekek gyilkosai vagytok! Jól tudom, mit műveltetek!

Makaj lassan, szikrázó szemmel a várúr elé lépett, majd azt hirtelen mozdulattal szemen köpte.

— Élve lenyúzathatnám a bőrödet! De egykor vitéz voltál, és nem harcolok összekötözött ember ellen ... Társaid a bíróság elé kerülnek, de kettőnk számláját mi itt rendezzük! Bemocskoltál! És ezt a mocskot csak vér tisztíthatja meg!

A körülállók halálos csendben hallgatták uruk döntését. A legszívesebben darabokra tépték volna a rablóvezért, de nem tehették. Uruk döntése megváltoztathatatlan volt.

— Oldjátok le kötelékeit, hozzátok ide lovát és kardját! — parancsolta szolgáinak.

Néhány percen belül vértesen, sisakban, lóháton, párbajra felkészülve állt szemben a két egykori török elleni harcos.

Jeladásra megkezdődött a párbaj. A rablólovag minden erejét összeszedve támadott.

— Atkozott gazember! Most végzek veled! Búcsúzz az élettől — mondotta szitkozódva a rablólovag, közben kardjával össze-vissza csapkodott.

Balázs Gáspár ügyesen védekezett. Tudta, hiszen a nagy harcokban sok tapasztalatot szerzett, hogy dühvei, csapkodva nem lehet párbajt nyerni. Csak ritkán támadott, inkább ügyesen védekezett. Arra várt, hogy ellenfele kifáradjon. Már vagy félórája küzdöttek, a lovak fáradtan tipródtak, pofájukból fehér hab tört elő. A rablólovag is látta, hogy a lovak már nem bírják sokáig a harcot, minden erejét újból összeszedve a várúrra rontott. Balázs Gáspár ügyes ugratással kitért támadója elől, és kardjával hatalmas ütést mért a rablólovag karjára. Makaj kezéből kihullott a kard, leesett a lováról. Bal kezével éppen kardját emelte föl, amikor Balázs Gáspár hozzá ért.

— Most végezhetnék veled, de nem teszem! Vedd a kardodat és küzdj tovább az életedért! — parancsolta, s közben lova túlsó oldalán leugrott, $zt a küzdőtérről elhajtotta, és ismét szemben állt ellenfelével.

Az egykori vár főbejárata.

Makaj dühe és elkeseredettsége egyre fokozódott. Balázs védekezésre tartott kardját felütötte és ügyes szúrással a várúr arcába csapott. Balázs Gáspár arcát pillanatok alatt elöntötte a vér.

— Most búcsúzz az élettől! — sziszegte cinikusan a rablólovag, és ismét támadásra indult.

Balázs Gáspár sérülése nem volt komoly. Csak az orra sebesült meg. Dühében harci taktikát változtatott. Most ő támadt nagy hévvel. Makaj meglepetten védekezett, de nem sokáig. A várúr nehéz kardja hatalmasat csörrent sisakján, az egészen a fejébe nyomódott. A rablólovag élettelenül terült el az udvar kőpadlóján.

A várúr levette harci sisakját, kardját a várkapitánynak adta, megtörölte vérző arcát, majd parancsot adott:

— Rakjátok szekérre és társaival szállítsátok a pozsonyi bíróságra — mondotta, s közben az erős agyrázkódástól eszméletét vesztett, földön vonagló rablólovagot vizsgálta.

— Lehet, hogy túléli a sebesülést, de az is lehet, hogy még mielőtt szekérre rakjátok, kileheli lelkét.

— Megérdemli a sorsát! — szólt közbe a várkapitány.

— Igazad van! De nem nekem, hanem a bíróságnak kellett volna vele leszámolni. Párbajban talán megöltem, legyőztem. Becsületes emberek gálád ellenségét tettem ártalmatlanná. Mégis szégyenlem magam, hogy kardomat vérével mocskoltam be — mondotta halkan, szomorúan Balázs Gáspár, és a toronyszobájába vonult. Sokáig az ablaknál állt, a vadregényes tájban gyönyörködött. Ez megnyugtatta ...

Mikuláson még aznap lakodalmat ültek. A násznép a fiatal szerelmesek: Köves Jóska és Kollár Ágnes frigyét ünnepelte. A környező falvak népe is ünnepelt, örült, hogy véglegesen megszabadult a fosztogató, gyújtogató rablóbandától.