A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1973-08-31 / 35. szám

DÉNES GYÖRGY

ÉPÜLŐ GYÁRAK SORA KÖZÖTT ROHAN A HARAGOS GARAM

Épülő gyárak sora között rohan a haragos Garam

Zord arcú hegyek között, hol a csúcsokon hó mereng, hol minden tervet porrá őrölt a bánat és a méla csend.

Hol ezer évig pásztor sípolt s járt a nyáj után tétován és köd kavargóit fent a zord, sóhajos fenyők csúcsán.

Ahol a kunyhók úgy lapultak, mint szelíd, riadt állatok és hosszú téli éjeken vad szél verte az ablakot. Nyomor, kétség, halál űzte örökös játékait véghetetlen láncba fűzve a kunyhók szörnyű titkait:

Ott nőtt a hegyek proletárja s irtotta erdejét másnak, táplálta, óvta bús tüzét egy forró szép feltámadásnak. Bányák odván és rengetegben forrott a dac, míg gyűlt a kín, hogy összezúzza zsarnokát a hegyek barikádjain.

És íme, eljött az idő, leverte zsarnokát a nép, amely tobzódva vérben, könnyben nadályként marta a szívét. Fölemelte porból az arcát a meggyalázott óriás, hogy üdvözölje bilincstörő napkelet szabad fiát.

Azóta új ezredévet, szabad hazát épít a nép s hegyek roppannak ujja alatt, igába hajtja a Vág vizét.

Épülő gyárak sora közt rohan a haragos Garam, hazát lelve ujjong a partján az ezer évig hontalan.

zerkilencszáznegyvenöt márciusának a végén szétgombolt bundában kint ültem a Dunaparton és néztem a körülöttem sétáló embereket. Egyesek jobbról, mások balról érkeztek váltakozva. Szép napos volt az idő, a levegőben érezni lehetett az érkező tavasz illatát, amely ebben az évben kétszeresen is kelet felől érkezett. Néhányan mellém telepedtek a padra. Nem messze tőlünk a város utcáin német katonák meneteltek, megfogyatkozottan, zavartan, mint a ketrecbe zárt kutyák, nem úgy, mint amikor hódítókként kelet felé masíroztak.

Rájuk se hedeHtettünk. Mindenki tudta, hogy néhány hét, esetleg néhány hónap kérdése és a háborúnak vége. Figyelmünket egészen más vonta magára. Egy húsz év körüli fiatalember közeledett bal oldalról a Duna-parton.

Már messziről láttuk, hogy mit cipel a kezében, és amikor hozzánk ért, kérdezés nélkül beszélni kezdett.

— Ez volt a mi ébresztőóránk

— mondta, amikor megállt velünk szemben és figyelmesen megnézett bennünket. — A bombatalálat után leltem rá. Csak ez maradt... — Maga előtt tartotta és az ujjait az óra számlapját borító üvegre szorította. Mindannyian szánakozva néztük. Egy férfi megkérdezte:

— Ez minden ami megmaradt?

— Csaknem minden... —

mondta és az órát a feje felé emelte.

Mindannyian néztük, hogy mit fog vele csinálni.

— De nem jár ugye? — kérdezte egy asszony, aki mellettem ült fekete ruhában.

— Nem, természetesen nem jár. Elromlott. A legjobb azonban az egészben az, hogy éppen fél kettőkor állt meg ... pontosan fél kettőkor.

— Tehát a házukat fél kettőkor érte a találat — mondta egy fekete szemüveges férfi, aki nem messze ült tőlem a pádon.

— Valahol hallottam, hogy amikor a bomba lefelé süvít még az órák is megállnak. Bizonyára a légnyomás okozza.

A fiatalember közbevágott:

— Igen, a találat pontos volt, pontosan a házunkat érte. De ez nem minden, ami ezzel az órával összefügg. Fél kettőkor valami más is történt, de arról csak én tudok. Abban az időpontban valarni megismétlődött. És ezért érdekes, hogy pont fél kettőkor állott meg az óra. Nem ötkor, vagy háromkor, se nem kettőkor, hanem pontosan fél kettőkor. Pontosan ebben az időpontban érkeztem minden nap haza a munkából. Haza a lakásunkba, amely egy csendes utcában volt, s amely utca oly rémítő volt sokszQr az ürességtől. Csak a főutcáról ideszűrődő csendőrök és német járőrök lépteit lehetett itt-ott meghallani. Néha a taxik zúgását is hallottam, amint az éjszakai mulatók vendégeit és a szerelmeseket szállították'haza a sötét éjszakában.

Mindannyian néztük, de teljesen nem értettük, hogy a fiatalember mit akar mondani, öt azonban csöppet sem zavarta értetlenkedő tekintetünk, folytatta elbeszélését:

— Amikor hazaértem mindig éhes voltam. Akármilyen csendesen nyitottam ajtót az anyám rögtön meghallotta, hogy hazaérkeztem. Nem aludt. Bejött a konyhába. Flanellköntös volt rajta és a nyaka körül sál. Megint ilyen későn jöttél. Csak ennyit mondott. Nem beszélt tovább. Szó nélkül megmelegítette a vacsorámat, aztán engem nézett. Tipegett, mert fázott a lába. Már a szobámban voltam, amikor hallottam, hogy elmossa a tányéromat. Nagyon dolgos, jó és aranyos lélek volt. Így ismétlődött ez minden éjszaka és én azt hittem, hogy ez sohasem ér véget. Így tűnt természetesnek, mint ahogy természetes az is, hogy az ember él és egészséges.

Ekkor megkérdeztem:

— És a családja? .. .

Rám mosolygott.

— A szüléimre és a testvéreimre gondol? Azok eltávoztak ...

Egymásra néztünk. Az órás fiatalember könnyekkel a szemében a Vár irányába indult. Ügy szorította magához az órát, mintha az el akart volna tőle szaladni. A fekete szemüveges férfi utána nézett és csendesen megszólalt:

— Az otthon, a szülők és a testvérek, ez volt mindene, mindene, amire az életében szüksége volt. De nemsokára véget ér ez a szörnyű háború, a fasizmust leverik, és remélem, hogy az emberiség többé nem engedi hatalomhoz a fasisztákat Németországban sem. Űj születik és a régi elhal. Mindannyiunknak jobb élete lesz. Ennek az órás fiatalembernek is ... — mondta, aztán felállt, és a Duna-híd felé indult.

xxx •

Azóta huszonnyolc év telt el és én ismét kimentem a Dunapartra, hogy elvégezzem a szokásos sétámat. Az emberek elégedetten, mosolyogva sétálnak körülöttünk, sokféle idegen szót hallani, mert a város a világ turistái érdeklődésének középpontjába került.

Ahogy a pádon ülök, azon a helyen, ahol 1945-ben ültem eszembe jut az órás fiatalember. Ki tudja él-e, és ha él, mi lett vele? Ezen töprengtem, lehajtott fejjel, és a'gondolataim messze a múltba kalandoztak. Észre sem vettem, hogy egy ötven év körüli férfi mellém telepedett. Amikor a fejem felemeltem köszönt és megszólított:

— Ne haragudjék, hogy így maga mellé telepedtem.

Visszaköszöntem és azt válaszoltam, hogy csöppet sem zavar a jelenléte. De a gondolataim fonala mégis megszakadt. A járókelőket kezdtem figyelni és lopva a mellettem ülő férfira lestem. Meglepetten állapítottam meg, hogy valahol már láttam. Az arca, a szeme, a tekintete ismerősek voltak. De honnan? Ezen töprengtem, és kérdezgetni kezdtem magam.

Végül is nem tudtam ellentállni a kíváncsiságomnak és megszólítottam. Meglepődve nézett rám:

— Nem emlékszem — mondta s aztán elhallgatva az újságjába temetkezett.

De engem tovább furdalt a kíváncsiság. Sorra vettem az összes lehetséges emlékeimet. Csak egyetlen lehetőség maradt. Ez az órás fiatalember lehet. Igen, bizonyos, hogy ő az.

Ugyanitt ültem, amikor megjelent az órával, amely fél kettőt mutatott. Minden további fontolgatás nélkül megkérdeztem:

— Ne haragudjék uram, hogy ismét zavarom ... Nem emlékszik 1945-re. Egy márciusi napon pontosan itt ültem, amikor erre ment egy fiatalember egy órával a kezében ...

Felkapta a fejét és fürkészve nézett rám:

— Ö, hát hogyne emlékeznék, hiszen az az órás fiatalember én voltam — mondta mosolyogva. — Most már én is emlékszem magára. Egy fekete szemüveges férfi mellett ült.. .

— Igen, én vagyok az — mondtam, és örültem, hogy nem tévedtem. Bemutatkoztunk egymásnak és mint régi ismerősök folytattuk a beszélgetést. Elmondta, hogy a háború után elvégezte a technikai főiskolát, és jelenleg vízi erőműveket tervez egy hivatalban. Ezután elárulta, hogy a fél kettőt mutató órát ma is őrzi, és elmondta azt is, amit akkor nem mondhatott el, s ami összefüggött az órával. A háború alatt a párt illegális dolgozója volt, részt vett a felkelésben, terjesztette az illegális sajtót, és irányította az egyik gyárban a szabotázsakciókat. Ezért járt olyan későn, fél kettőkor haza.

Hosszan elidőztünk annál az eseménynél, amikor a fél kettőt mutató órát végigcipelte a Duna-parton. Nem feledkeztünk meg a fekete szemüveges férfiről sem, aki már akkor megmondta, hogy új világ születik és a régi elhal, hogy mindannyiunk számára, az órás fiatalember számára is jobb élet kezdődik. Az új világ teljes szépségével itt van, láthatjuk és érezhetjük minden lépésünknél, mert ez az élet rendje, hogy az új győzedelmeskedjék a régi felett, a béke a háború felett.

STEFAN SMÁTRALA

Fél kettőkor .