A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-08-31 / 35. szám
4 És ez a jelenlét napról napra mind elevenebben érződött és egyre csodálatosabb lett, abban a mértékben, ahogyan • Mitya lehiggadt, megnyugodott és elfelejtette azt a mindennapi Kátyát, aki ott Moszkvában oly gyakran és oly kínzón nem hasonlított vágyainak Kátyájához. Most először volt odahaza, mióta felserdült, anyja is másként bánt vele, mint azelőtt; mindenekelőtt pedig az első, igazi szerelem bimbózott szívében, s már-már valóra vált az, amire egész lénye áhítozott titkon, gyermekkora, ifjúsága óta. Jóformán csecsemő volt még, amikor csodálatos, titokzatos módon megmozdult benne valami, ami emberi nyelven kifejezhetetlen. Valamikor, valahol bizonyára szintén tavasszal egészen kis korában ott állt a kertben, az orgonabokrok mellett — emlékezett a kőrisbogarak csípős szagára — egy fiatal nővel — valószínűleg a dajkájával — és hirtelen valami mennyei fény ragyogott fel előtte: talán az arca, vagy a telt keblén feszülő szarafán, és meleg hullám csapta meg, szökött fel benne, mint amikor az anyaméhben megmozdul a gyermek... De olyan volt, mint az álom. Mintha álmodta volna a többit is, ami később történt: gyermekkorában, serdülő korában, gimnazista éveiben. Olykor különös, egészen rendkívüli módon rajongott egyik-másik kislányért, aki anyjával ellátogatott az ő gyermek-ünnepeire, titokzatos, mohó kíváncsiság égett benne a kurta ruhás, gyerekcipős, selyemmasnis, igéző és szintén egészen rendkívüli kicsiny lény minden mozdulatára. Majdnem egy egész őszön át (ez már később, a kormányzósági székhelyen történt), s már jóval tudatosabban rajongott egy gimnazista lányért, aki esténként gyakran feltűnt a szomszéd kert kerítése mögött álló fán: pajkossága, gúnyoros modora, barna ruhácskája, kerek fésűje, maszatos kacsója, nevetése, csengő kiáltása — minden olyan volt, hogy Mítya reggeltől estig róla ábrándozott, búslakodott, néha sírt is, és olthatatlan vágyakozás emésztette. Azután ez is, valahogy önmagától megszűnt, elfelejtődött, és új, hosszabb-rövidebb — éppoly szent — vonzalmak következtek, hirtelen szerelmek heves örömei és bánatai a gimnáziumi bálokon. .. gyötrelmek testében, homályos sejtések, várakozások szívében . . . Falun született és nevelkedett, gimnazista korában azonban kénytelen-kelletlen városban töltötte a tavaszt; egy év — a tavalyelőtti — kivételével, amikor a farsang utóján hazaérkezve, megbetegedett, és március, április felét lábadozóban odahaza töltötte. Feledhetetlen idő volt. Vagy két hétig feküdt és csak az ablakon keresztül látta a meleg és a fény növekedésével együtt napról napra változó eget, havat, kertet, fatörzseket és ágakat. Látta: itt a reggel, és a szoba olyan fényes és meleg a naptól, hogy az ablaküvegeken már másznak az újjáéledő legyek... másnap ebéd után pedig a nap a ház mögé rejtőzik, a túlsó oldalon, az ablakon túl pedig a kékesen halvány tavaszi hó, s a kék ég, a fák csúcsai között nagy fehér felhők . .. harmadnap pedig a felhős égbolton élénk foltok tűnnek fel, a fák kérge nedvesen csillog, és úgy csepeg az ablak fölött, a tetőről, hogy az ember nem győz örülni, gyönyörködni. .. Azután meleg ködök, esők következtek, néhány nap alatt fellazult, elolvadt a hó, a folyón zajlásnak indult a jég, örvendezőn újra kifeketedett, előbújt a kertben, s az udvarban a föld ... Hoszszú időre emlékezetébe vésődött egy március végi nap, amikor először lovagolt ki a mezőre. Az ég fakón, de olyan elevenen, olyan ifjan világított a kert sápadt, virágtalan fái között. A mezőn még friss' szél fújt, a tarló gazos, vörösbarna volt, ott pedig ahol szántottak — már a zab alá — olajosán, őserdővel feketéllettek a feltört rögök. És Mitya ezen a tarlón, ezeken a rögökön lovagolt az erdő felé, s a tiszta levegőben már messziről észrevette — csupasz volt, kicsiny, egyik végétől a másikig keresztül lehetett látni rajta — majd lebocsátkozni az erdő völgyzufjaiba, és lovának patái megzizegtették a mély tavalyi avart, amely néhol csontszáraz, szalmasárga volt, másutt nedves és barna; átkelt az avarral betemetett vízmosásokon, ahol még tavaszi vizek csordogáltak, a bokrok alól pedig reccsenéssel rontottak elő, közvetlenül lova lába elé, az aranybarna erdei szalonkák... Mi volt számára ez a tavasz, s kiváltképp ez a nap, mikor oly friss szél fújt szemébe a mezőn, lova pedig hangosan fújtatottszéles orrlyukaival, s pompás vad erővel, egész testével horkant, nyerített, miközben a nedvességtől duzzadó tarlókon és fekete szántókon vágtatott? Akkor úgy tetszett, hogy éppen ez a tavasz volt az első igazi szerelme, az állandó szerelem időszaka, amikor a világon minden gimnazista lányt és parasztlányt szeretett. De milyen távolinak rémlett most ez az idő! Annyira kölyök volt még akkor, ártatlan, jámbor kisfiú, oly szegény a maga kis bánataival, örömeivel és ábrándjaival! Tárgy nélküli, testetlen szerelme akkor álomnak tetszett, vagy inkább valamilyen csodálatos álom emlékének. Most pedig ott volt a világban Kátya, s egy lélek, mely magába foglalta ezt az egész világot — s diadalmaskodott mindenen, rajta is. Ebben az első időben csak egyszer támadt fel vészjóslóan Kátya alakja. Egy ízben, késő este, Mitya kiment a hátsó tornácra. Nagyon sötét volt, csend, a nedves föld szaga áradt. Az éjszakai felhők mögött, a kert homályos körvonalai fölött apró csillagok könynyeztek. És hirtelen, valahol messze, vad, pokoli rikoltás harsant, ugatás, visítás szállt. Mitya megremegett, kővé meredt. Majd óvatosan leereszkedett a tornácról s a sötét fasorba fordult, amely szinte mindenfelől ellenségesen őrködött fölötte. Űjra megállt és várni, hallgatózni kezdett: mi lehet ez, merre lehet — ami oly váratlanul, oly félelmetesen felverte a kert csendjét? Nászát ülő bagoly, uhu — semmi egyéb, gondolta, és tetőtől talpig megdermedt, mintha maga az ördög lett volna ott a sötétben, láthatatlanul. És ismét harsány üvöltés hallatszott — Mitya lelke beléremegett — valahonnan közelről, a fasor koronái közül csattogott, zúgott — majd az ördög nesztelenül a kert egy más helyére suhant. Itt eleinte ugatott majd panaszosan, könyörgőn jajgatni, sírni kezdett, mint a gyermek, szárnyaival csapkodott és kínzó gyönyörűséggel vijjogott, sikongott és oly huncutul kacagott, mintha csiklandoznák, gyömöszölnék. Mitya, egész testében reszketve, szemével-fülével a sötétségbe meredt. Az ördög azonban hirtelen elcsuklott, kifulladt, bágyadt halálhörgése beléhasított a sötét kertbe — maid mintha a föld nyelte volna el. Mitya néhánv percig hiába várta e szerelmi rémség folytatódását, és visszament a házba. Álmában pedig egész éiszaka azokon a fájdalmas és undorító gondolatokon és érzéseken gyötrődött, amelyekké márciusban az ő szerelme változott Moszkvában. A reggeli napsütésre azonban hamar szertefoszlottak az éjszaka kínjai. Eszébe jutott, mint fakadt sírva Kátya, amikor szilárdan elhatározták, hogy neki el kell utaznia egy időre Moszkvából, eszébe jutott, milyen elragadtatással fogadta a lány azt a tervet, hogy június elején ő is lemegy a Krímbe, és milyen meghatóan segített neki úti előkészületeiben, búcsúzott tőle a pályaudvaron... Elővette Kátya fényképét, sokáig, nagyon sokáig bámulta kicsiny, csinos fejecskéiét, s meglepődve látta, milyen tiszta, derűs az egyenes nyílt tekintete, á szeme kissé kerek volt... Azután különösen hosszú és különösen szívhez szóló levelet írt Kátyának. amelyből kicsendült a szerelmükbe vetett hit; és ismét szüntelenül érezte a szerelmes lány derűs lényének ielenlétét mindenben, amiben ő élt s aminek örült. Felötlött benne, mit érzett, amikor kilenc esztendővel ezelőtt meghalt az apja. Szintén tavaszszal történt. A halálesetet követő napon félénken, tanácstalanul és rémülten osont végig a nappalin, ahol kidüllesztett mellel, nagy, fehér kezét összekulcsolva feküdt az asztalon nemesi egyenruhába öltöztetett apja — kétágú szakálla fekete volt, orra fehér —; s Mitya kilépett a tornácra, az ajtó mellett álló hatalmas koporsófedélre pillantott, amelyet aranybrokát borított — és hirtelen ráeszmélt: halál is van a világon! Mindenben volt halál: a napfényben, az udvaron sarjadzó tavaszi fűben, az égben, a kerttj/en... Kiment a kertbe, a fénytől tarkálló hársfasorba, majd a még napfényesebb oldal-fasorokba fordult, elnézte a fákat és az első fehér pillangókat, hallgatta az első édesen trillázó madarakat, — és nem ismert rá semmire: mindenütt ott volt a halál, az a szörnyű asztal a nappaliban, és a tornácon álló, hosszú brokáttal bevont koporsófedél! Valahogy másként sütött a nap, nem úgy, mint azelőtt, másként zöldellt a fű, másként dermedtek meg a még csak felül meleg tavaszi fűszálakon a pillangók — minden más volt, mint egy nappal előbb, minden átalakult, mintha közel lett volna a világ vége, és szánalmassá, gyászossá vált a tavasznak s örök ifjúságnak bája! És később is, sokáig tartott ez, egész tavasszal tartott, még sokáig érződött — vagy csak úgy rémlett — a felsúrolt és sokszor kiszellőztetett házban a félelmes, utálatos, édeskés szag... Ugyanilyen látomást — csak egészen más természetűt — élt át Mitya most is, ez a tavasz, első szerelmének tavasza, szintén teljesen más volt, mint minden eddigi tavasz. A világ újra átalakult, újra megtelt egy idegen valamivel, ami azonban nem ellenséges, nem félelmetes volt, hanem éppenhogy csodálatosan összeolvadt a tavasz örömével és .ifjúságával. És ez az idegen valami Kátya volt, illetve az a leggyönyörűbb a világon, amit Mitya tőle akart, követelt. Ahogyan múlt a tavasz, egyre többet és többet követelt tőle. És most, hogy Kátya nem volt vele, csak a képmása, nem valódi, hanem áhított képmása, úgy tetszett, semmivel sem bontja meg azt a szeplőtelen, gyönyörűséges valamit, amit követeltek tőle, és jelenléte napról-napra mind elevenebben érződött mindenben, amire csak Mitya pillantása esett. Mitya örömmel győződött meg erről otthoni tartózkodása legelső hetében. Tavasz eleje volt még, könyvvel a kezében a szalon nyitott ablaka előtt ült, s az élőkért jegenye- és erdeifenyő törzsei között nézegette a réteken folydogáló piszkos folyócskát, és a rajta túl elterülő falut a lejtőn; reggeltől estig, fáradhatatlanul, a boldog sürgölődésfől lankadtan'károgtak még a varjak a szomszéd földbirtokos kertjének évszázados, csupasz nyírfái között, ahogyan csak kora tavasszal kárognak, és még vad, szürke volt a lejtőn elterülő falu képe, s csupán a fűzfák borultak sárgászöldbe... Kiment a kertbe: a kert növényzete is még a’acsony, csupasz, átlátszó volt; csak az apró türkizkék virágoktól tarkálló tisztások zöldelltek, meg a fasorok mentén pelyhedzett és fehérlett sápadtan a nyárfa, csak a meggyesben nyíltak apró virágok a kert déli, mélyen fekvő részén... Kisétált a mezőre: a mező még kopár, szürke volt, még sörteként meredezett a tarló, még göröngyösek, lilás színűek voltak a felszikkadt mezei utak... És mindez a fiatalságnak, a várakozás idejének mezítelensége volt — s mindez Kátya volt. És csak úgy látszott, hogy elterelik figyelmét a napszámoslányok, akik a birtokon tettek-vettek, a béresek a cselédszobában, olvasmányok, séták, a falubeli látogatások az ismerős parasztoknál, a beszélgetések anyjával, a kirándulások a sztarosztával (egy öles termetű, goromba, kiszolgált katonával), homokfutón ... Kitárulkoztak, fekete bársonnyá változtak a tarlók, kizöldültek a mezők, mezsgyék, nedvességgel telt meg a pázsit az udvarban, sűrűbb és fényesebb lett az ég kékje, feltűnően üde és lágy zöldbe öltözött gyorsan a kert, lila színbe, illatfelhőbe borultak a szürkés orgonafürtök, és már temérdek fekete, fémes-kéken csillogó, jókora légy jelent meg a sötétzöld, fényes orgonaleveleken és az ösvények meleg, napos foltjain. Az alma- és körtefákon még látszottak az ágak, alig ütközött ki az apró, szürkés és különösen puha lomb, de ezek az alma- és körtefák, amelyek mindenütt elterpeszkedtek girbegurba ágaik szövevényével a többi fa alatt, már mind tejfehér hóköntösben bodorodtak, s ez a virág napról napra egyre fehérebb, egyre sűrűbb és illatosabb lett. Ebben a csodálatos időben Mitya örömmel, éberen figyelte a körülötte végbemenő tavaszi változásokat. Kátya azonban nemcsak nem szorult háttérbe, nem veszett el közöttük, hanem ellenkezőleg: részt vett valamennyiben, és mindegyiket gazdagította önmagával, szépségével, amely együtt virágzott ki a tavasz virágzásával, a mind dúsabban fehérlő kerttel és mind sötétebben kéklő égbolttal. És egyszer, amikor Mitya belépett az alkonyi fényben úszó nappaliba, hogy megteázzék, a szamovár mellett váratlanul megpillantotta a postát, amelyet egész délelőtt hiába várt. (Folytatjuk)
