A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1973-07-06 / 27. szám

lakkal körülvett kertek közötti utcácskákban gyenge fények gyulladnak ki. Az oázisnak két olajfűtésű generátora van áramfejlesztésre. Zümmögnek a cikádok, s a távolból ide hallatszik a sakálok üvöltése. Holnapra megbeszéltük, hogy helyi vezetőt és két terepjárót kapunk. Elhatároztuk, hogy ellátogatunk egy tuareg táborba az El Erg homoksivatag itt kezdődő dűnéin.

Kora hajnalban útra kelünk. Az Ain A1 Farasz kútról, amelynek kis tava az oázis közepén visszatükrözi a fölébe hajló kecses pálmákat, aszszonyok fejükön magas ámforákban viszik a vizet. Össze-összecsendülnek a fülüket díszítő nagy kerek aranyfülbevalók. Bibliai kép. Kilenc órakor beülünk a terepjárókba. A víztartályok és a lapátok jelzik, mi vár ránk. Elhagyjuk az oázist, s az út pillanatok alatt a semmibe vész. Mindenütt csak homok és kőtörmelék. Ghadamesz eltűnik a távolban. Néhány tucat kilométer után megállunk egy római erőd romjainál; az erődöt valamikor a harmadik római légió építette egy sziklaplatóri. Néger vezetőnk azt állítja, hogy az erődből kiinduló alagút valaha egészen az oázisba vezetett, ahol — mint később meggyőződünk róla — valóban látni még egy hasonló alagút torkolatát. Előttünk a távolban homokdűnék emelkednek. Elhaladunk egy csoport korcs pálma mellett. Valahol víznek kell itt lenni, mert gazellák patáinak lenyomatát fedeztük fel. A kocsi küszködik a homokkal. Megállunk. A csillogó homokszemcsék a csodálatosan kék éggél a háttérben elvakítják az embert. Sivatagi rózsát — kristályos geológiai képződményeket gyűjtünk. Tumin falucska mellett állapodunk meg, a tuaregek táborában. Félénk gyerekek vesznek körül, míg a színes gallabíjába öltözött, barna arcú, fekete szemű asszonyok elszaladtak a falucska keményre döngölt talajú főteréről. Körülöttünk hosszú szőrű kecskék mekegnek és néhány teve álldogál. Aztán jön a törzs két jól megtermett tagja, fején hatalmas turbánnal. Az egész arcukat eltakaró kendőből csak fekete szemük villog ki. Tarka ing s ezen fehér köpeny az öltözékük, ami nappal a hőség, éjszaka a hideg ellen védi a tuareget. Ghadameszba késő este térünk vissza a sziklás ösvényen.

Sok minden megváltozott és megváltozik Ghadameszban. Amikor két évvel ezelőtt ott jártunk, Ghadameszba csak kétszer hetenként repülőgéppel lehetett eljutni, vagy terepjárón, vállalva a veszélyes utat a sivatag csalóka homokos, sziklás ösvényén. Ma már az oázisnak biztos összeköttetése van az élénk forgalmú tengerparti városokkal — hála 300 csehszlovák eszének és kezének, akik hatvan nagy Tatra tehergépkocsi segítségével Nalutból 300 km aszfaltutat építettek a „sivatag gyöngyébe“, Ghadameszba. Szöveg és képek:

FRANTISEK SRP

Gál

György

Sándor

Egy diadalmas élet regénye

(Részletek)

Mire Hanna Pozsonyba ér, már jó ideje lángban áll a világ körös-körül.

Világháború.

Géza előreutazik, elrendez mindent, mire Hanna megérkezik, már a meleg, otthonos lakás várja.

Jó darabig áll a színház előtt, szinte kóstolgatja új otthonát. A homlokzatot nézi, aztán a művészbejáróhoz kerül, darabig figyeli a színpadi munkásokat: új színfalakat

vontatnak a hátsó, lejtős feljárón. Végül csak rászánja magát. Belép az épületbe, aztán beszól a portásfülke ablakán:

— A társulati ülésre jöttem.

— Szabad a nevét, művésznő.

— Honthy Hanna.

A társulat jéghidegen fogadja az új tagot.

Mert egy színháznál nem lehet titkot tartani. Tudja már mindenki, hogy a színház két első gázsistája: a direktor és egy bizonyos Honthy Hanna.

Polgár Károly elébe jön, megfogja a könyökét, úgy vezeti az első sorba, leülteti, aztán otthagyja magára. Fenn a színpadon csak a direktor ül, a többiek lenn a széksorokban. Polgár megköszörüli a torkot, aztán olyan halk hangon szólal, mint mikor az ember valami rossz hírt közöl, s szeretné, ha a halk beszéd kissé tompítaná a gonosz hír hegyét, élét, szegletét:

— A tagságnak bemutatom új munkatársunkat, Honthy Hanna művésznőt, aki a primadonna szerepkörét tölti be nálunk. Kérem, fogadják őt szeretettel. Számára itt minden új: a színház, a publikum, a város ... Nem lesz könnyű dolga. — A hang most baráti kanyarodót vesz. — Ezért ajánlom Hannát kedves figyelmükbe.

A hátsó sorban az intrikus dörmög: — maga mór figyelmes volt hozzá... az ötven ponttal. Nincs szüksége ránk. A direktorné, bármennyire fegyelmezi magát, helyeslőén bólint: — ki ez a Honthy Hanna? Milyen jogcímen kap tizennégy ponttal többet, mint én? Ismerem már a színésznőket. Aki ilyen fennhéjázón, szemtelenül kopogtat a főbejárón, az végül is lógó orral menekül a hátsó kapun.

A direktor most kissé felemeli a hangját, mintegy megkönnyebbülten, hiszen túljutott a nehezén:

— Az idei operettbemutató: Kálmán Imre Csárdáskirálynője.

Békétlen hümmögés: ez a kis fitos még meg se jött, már körülötte forog a színház. Mikor a direktor felteszi a kérdést, van-e valakinek észrevétele? — az intrikus színész áll fel szólásra:

— Legnagyobb sikereinket mindig a prózai darabokkal arattuk. Ez volt az arány: hetenként két operett-előadás és öt próza. Ehhez ragaszkodunk most is.

Az intrikus olyan szabatosan fogalmaz, mintha írott szöveget olvasna. Lehet, hogy valaki valóban megfogalmazta számára mondókáját. Hanna esze gyorsan vált. Ki más lehet a sugalmazó, mint Ella aszszony, Polgár Károlyné, aki a bécsi Burgtheaterben kezdte pályáját, s aki elmondja mindenkinek első szóra, hogy ő Schratt Katalin keresztlánya. A színigazságot mondja, csak hát a pletyka sose éri be az egyszerű igazsággal. A városban azt híreszteli, hogy Schratt Katalin nenv keresztanyja, hanem természetes anyja Ellának. Akkor hót a kedves papa nem más — itt már suttogóra fogják a szó a derék pozsonyiak — ki lenne más, mint maga a császár.

Hanna csak egy pillanatig gondolkodik: felszólaljon-e vagy sem, de azonnal elveti az ötletet. Majd négyszemközt beszél a direktorral. Heti két szereplés nem elegendő. Ha itt volna tíz éve már, akkor talán igen. Így félő, hogy hetenként kell újrakezdenie a harcot a közönség kegyeiért ...

A direktorral égy-kettőre megegyeznek ...

Csak hát kis üröm vegyül az örömbe. Azt mondja Polgár:

— A Csárdáskirálynővel indulunk. Ez heti két előadás. Aztán jön a Varázskeringő. Így már három előadásnál tartunk, esetleg négynél... Úgy gondolom, kedves Hanna, ez túl megerőltető volna az ön számára. Helvey Erzsit is szerződtettem: majd megosztják egymás közt a primadonnaszerepeket.

Hanna legszívesebben kirohanna az igazgatói szobából, de egyet-mást tanult az utóbbi esztendőkben. Darabig hallgat, aztán kőkeményen mondja:

— Nem!

A direktor arcán ideges rángás:

— Szeretném tudomására hozni, mielőtt még további vitákra kerülne sor, hogy ezt a műintézetet én igazgatom. Enyém a művészi felelősség, enyém az anyagi felelősség, érthető, hogy mindent a magam feje és ízlése szerint akarok csinálni.

Hanna nem tágít:

— Nem, kedves direktor. Helvey kisasszonyt ismerem. Szubrett — és nem primadonna. De ha az volna is. Én azért hagytam ott a Vígszínházát, azt hiszem, a világ legelső társulatát, mert nem akartam a második sorban állni. Itt sem. Akkor inkább bontsuk fel a szerződést, mielőtt még a szezont elkezdenők.

Persze a szerződést nem bontják fel. hiszen Polgár Károlynak is el kell ismernie — különösen az első próbák után —, hogy Helvey született szubrett, és hogy vétek volna Honthy mellé vagy elébe állítani. Persze a Helvey-Ötlet sem Polgár Károly úr agyában született. Ezt a darázscsípést Ella őnagyságának köszönheti. De hát a kis színházi háborúcska még távolról sem záródott le. Róják Nándor karmester úr olyan temoókat diktál, hogy Hanna vagy kifullad — mármint a lassú ütemezés jóvoltából —, vagy levegő után kapkod. Róják mester pálcája olyan sebesen villámlik. Hanna sokat tanult. Most hasznosítja. Türelem. Az öreget rá kell kényszeríteni, hogy átvegye az ő tempóit és az csak úgy lehet, ha a produkció tökéletes. Ha megbabonázza a karmestert: aki majd akarata ellenére is követni fogja az ő lendületét. Végül is Hartna győz. Róják karnagy úr a negyedik próba utón bekopogtat az öltözőbe. A kis fülkét egyszeriben megtölti az érett szilvórium és az erős dohány illata, ami már nemcsak a dirigens ruháját járta át. hanem bőrének valamennyi pórusát is. A karnagy úr üggyel-bajjal hajol meg, vigyázva, hogy el ne veszítse kissé ingatag egyensúlyát:

— Ich gratuliere Ihnen, gnädiges, Fräulein!

i

Hanna kijavítja:

— Asszony vagyok, Nándi bácsi... Én nagyon köszönöm a kedves gratulációt. Ilyen mester mellett, mint ön, nehéz rosszat produkálni.

Az első akadályokon tehát túljutott.

Hanna lakásán kitűnő zongora áll.

A próba egy részét itt tartják, Hanna otthonában. Mondhatnók, titokban. Hanna magával hozta Nirschy Emília egyik legragyogóbb koreográfiáját. A zene Liszt II. rapszódiája. A tánc — egyetlen óriás csárdás-palotás variáció. A Csárdáskirálynőben, mikor Sylvia végképp elhatározza, hogy otthagyja a mulatót (vele együtt szerelmet, boldogságot), Feri bácsi egy pillanatra megállítja őt:

— Tehát megmásíthatatlan elhatározásod: itthagysz bennünket?

— Nem tehetek mást, Feri bátyám.

— És ha azt mondom, volna még egy utolsó kérésem?

— Akkor azt felelném, hogy látatlanul teljesítem.

— Hát akkor a táncot kérem, kislány, azt a gyönyörűt, amivel megbabonáztad az embereket...

Erre a végszóra lassan becsúszik a II. rapszódia lassú bevezetője. Mintegy felmordul a zenekar. Egy fájó szív dobbanása ez. Aztán kezdetét veszi a tánc. Ha ennek nem lesz sikere, akkor nem ért a mesterségéhez se Nirschy Emília, se Bárdi Ödön, talán még Rákosi Szidi sem. Ennek a zenének és táncnak robbannia kell. Hát ezért próbál titokban.

És még egy kósza hír, ami ellen nincs védelem. Eszerint Hanna „naturalista“. Kottát sem tud olvasni. Ügy verik bele a melódiákat — most hadd idézzük a pletyka nyelvkincsét — fülhallás után. Igaz, énekel, mint a pacsirta, de hát a pacsirtának sincs sok fogalma a zenetudományról.

Közben folynak a próbák. Hanna most már takarékoskodik a hangjával. (Persze a hír végigzizeg a városon: még el se kezdte a szezont, máris elveszhette a hangját). És a csárdásvariációkkal se hozakodik elő. Csak a legeslegutolsó napon.

Az előadás az ünneplés szakadatlan sorozata. A' tapsokból jut a kollégáknak is: Helvey kisasszonynak, Faludi Kálmánnak, Bérczyné Horváth Irmának, a karmesternek, de igazában csak Hannát ünnepük.

A II. rapszódia után megáll az előadás.

A közönség újrázást követel.

Hanna egy „kislónyos“ mozdulattal jelzi: a produkció túl nehéz. Megismételni lehetetlen. Külön sikere van a szabadkozásnak. A közönség úgy érzi, ez merő szerénység, hiszen a fiatal teremtés, ez a rugalmas, kardpenge test százezernyi táncot is elbírna.

i