A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1973-08-17 / 33. szám

Ilyenkor Kátya heves gyűlöletet keltett benne. Mindaz, amit 6 tett vele, amikor kettesben voltak, paradicsomi boldogság és tisztaság volt az 6 számára. De mihelyt valaki mást képzelt a maga helyébe, egy szempillantás alatt megváltozott minden: olyan gyalázatosság lett, hogy a legszívesebben megfojtotta volna Kátyát, elsősorban éppen őt, nem pedig képzelt vetélytársát.

Kátya vizsgájának napján, amely végre elkövetkezett (a böjt hatodik hetében) mintha különösképp igazolódott volna Mitya gyötrelmeinek jO^OSSÓSB<

A lány most mór nem látta, nem vette észre őt: egészen idegen, mindenkié volt.

Nagy sikert aratott. Talpig fehérben volt, mint egy menyasszony, és az izgalomtól még szebb, mint máskor. Ütemes, forró taps köszöntötte, és az első sorban ülő igazgató — egy szenvtelen és mélabús tekintetű, öntelt színész — pusztán az előkelőség kedvéért olykor egy-egy megjegyzést tett; halkan beszélt, de valahogy úgy, hogy az egész terem hallotta, és ez kibírhatatlan volt.

— Ne szavalj — mondta nyomatékosan, nyugodtan és olyan parancsolóan, mintha Kátya a korlátlan tulajdona volna. — Ne játsszál hanem éld át — magyarázta tagoltan.

Tűrhetetlen volt, de tűrhetetlen a szavalás is, amely tapsvihart keltett. Kátya forró pírban, zavarban égett, hangocskája olykor elcsuklott, lélegzete elakadt, s ez megható, elbűvölő volt. De közönséges, éneklő modorban szavalt, s minden hangjából kicsendült a hamisság és a puhaság — amit a szavalósművészet tetőfokának tartottak abban a Mitya számára gyűlölt körben, mely már Kátya minden gondolatát lebilincselte — a lány nem is beszélt, hanem állandóan kiabált, bántó, epedő szenvedélyességgel, féktelen és indokolatlanul makacs könyörgéssel; és Mitya nem tudta, hová legyen szégyenében. Legszőrnyűbb pedig az angyali tisztaságnak és a bűnnek az a keveréke volt, amely szinte áradt Kátyóból, égő arcocskájából, kurta ruhájából — ez a dobogón még rövidebbnek látszott, mivel a közönség alulról nézett fel rá — meg a fehér cipőjéből és a fehér selyemharisnyás lábából, „A templomi kórusban énekelt a lány“ — szavalta Kátya mesterkélt, túlzott naivsággal, egy állítólag angyalian ártatlan leányzóról. És Mitya még közelebb érezte magát Kátyához, mint máskor — ez mindig így van, ha szeretünk valakit egy nagy tömegben — de bősz haragot is érzett s büszke is volt ró. hiszen tudta, hogy a lány mégis az övé, s egyúttal fájdalom marcangolta szivét: nem, már nem az övé!

Vizsga után ismét boldog napok következtek. Mitya azonban már nem hitt bennük olyan könnyen, mint azelőtt. Kátya, a vizsgára emlékezve, megjegyezte:

— Milyen ostoba vagy! Hót nem érezted, hogy csak neked egyedül szavaltam ilyen szépen?!

De Mitya nem tudta elfelejteni, amit a vizsgán érzett, és nem merte bevallani önmagának, hogy ez az érzése mindmáig nem múlt el. Kátya is megsejtette az ő titkos érzését, és egyszer, veszekedés közben így kiáltott fel:

— Nem értem, mi ért szeretsz engem* ha szerinted minden olyan csúf bennem! És végtére is, mit akarsz tőlem?

Mitya azonban maga sem tudta, miért szereti Kátyát, bár érezte, hogy szerelme nemcsak nem csökken, hanem egyre fokozódik, azzal a féltékenységi harccal együtt, amelyet valakivel, valamivel vívott, Kátyáért, ezért a szerelemért, e szerelem egyre növekvő erejéért, mind parancsolóbb hatalmáért.

— Te csak a testemet szereted, nem pedig a lelkemet! — mondta egyszer Kátya keserűen.

Ezek megint csak mástól kölcsönzött színpadias szavak voltak, de ostobaságuk, elcsépeltségük ellenére is valami kínzón megoldatlan dologra vonatkoztak. Mitya nem tudta, miért szeret, nem volt képes pontosan megmondani, mit akar... Különben is, mit jelent — szeretni? Annál inkább lehetetlen volt felelni erre, mivel sem abban, amit a szerelemről hallott, sem abban, amit olvasott róla, nem akadt semmiféle pontos meghatározás. A könyvekben és az életben mintha mindenki egyszer s mindenkorra összeesküdött volna, hogy csak valamilyen szinte testetlen szerelemről beszél, vagy csupán arról, amit szenvedélynek, érzékiségnek neveznek.

Az ő szerelme azonban nem hasonlít sem az egyikhez, sem a másikhoz. Mit érzett Kátya iránt? Azt, amit szerelemnek neveznek, vagy amit szenvedélynek hívnak? Kátya lelke vagy { (este ejtette-e szinte ájulatba, holmi túlvilági boldogságba, amikor kigombolta a blúzát és a

mennyeien felséges, lányos keblét csókolgatta, mely lelket rendítő alázattal a legtisztább ártatlanság szemérmetlenségével tárult fel előtte?

Kátya egyre jobban változott.

Döntő jelentősége volt a vizsgán elért sikerének. És mégis más okok is közrejátszottak.

A tavasz beköszöntésével Kátya egy csapásra ifjú nagyvilági hölggyé változott; elegáns volt és mindig sietett. Mitya most valósággal szégyenkezett a sötét előszobája miatt, valahányszor a lány eljött — mostanában sosem gyalog érkezett, hanem mindig kocsin — mikor selyemruhójával zizegve, rövid fátylát arcára eresztve végigsietett ezen az előszobán. Mostanában mindig gyengéd volt Mitya iránt, de mindig elkésett és egyre rövidebbre fogta találkozásaikat, arra hivatkozva, hogy anyjával megint a szabónőhöz kell mennie.

— Tudod, veszettül elegáns leszek! — mondogatta Kátya, s kerek szeme vidáman, csodálkozva csillogott. Nagyon jól tudta, hogy Mitya nem hisz neki, de mégis mondta, mivel már semmiről sem tudtak beszélni egymással.

Mostanában a kalapját is alig vette le, az ernyőjét sem tette le, indulásra készen ült Mitya ágyán, és majd megőrjítette a fiatalembert lábikrájával, amelyen feszült a selyemharisnya. Mielőtt pedig eltávozott és közölte, hogy ma este megint nem lesz otthon — megint el kell mennie valakihez anyával! — mindig egy és ugyanazt művelte, azzal a nyilvánvaló céllal, hogv bolondosa őt, megjutalmazza „ostoba“ gyötrődéséért — ahogyan nevezte —: színlelt titokzatossággal az ajtóra pillantott, lecsúszott az ágyról, és csípőjével Mitya lábát súrolva, sietve suttogta:

— No, csókolj már meg!

Április végén Mitya végre elhatározta, hogy pihenni fog s falura utazik.

Végképp agyonkínozta önmagát és Kátyát, és ez a kín annál tűrhetetlenebb volt, mert szinte semmi oka sem lehetett rá: ugyan mi történt, mit követett el Kátya? A lány egy ízben, a kétségbeesés elszántságával meg is mondta neki:

— Igen, utazzál el, utazzál el, nincs erőm! El kell válnunk egy időre, hogy tisztázzuk kapcsolatunkat. Annyira lesoványodtál, hogy anya bizonyos benne: tüdőbajos vagy. Nem bírom tovább!

Ügy döntöttek tehát, hogy Mitya elutazik, ö azonban — nagy csodálkozására — mégis szinte boldogan készült az útra, noha azt sem tudta, hová legyen a szomorúságtól. Mihelyt az utazást elhatározták, váratlanul visszatért a múlt. Hiszen Mitya mégsem akarta elhinni — semmiképp sem akarta — azt a sok-sok borzalmat, ami éjjel-nappal nyugtalanította. És elegendő volt a legcsekélyebb változás Kátyában, hogy ismét minden megváltozzék számára. Kátya pedig megint gyengéd és szenvedélyes volt iránta és nem tetette magát — Mitya a féltékeny természet csalhatatlan megérzésével tudta ezt — s ő megint éjjel két óráig üldögélt nála, megint volt miről beszélniük, és minél jobban közeledett az elutazás Időpontja, annál képtelenebbnek tetszett a válás, „kapcsolatuk tisztázásának“ szükségessége. Egyszer Kátya még sírva is fakadt — sosem szokott sírni — és könnyei egy csapásra Mitya szívéhez szegezték; heves szánakozás, szinte bűntudat töltötte el a fiatalembert.

Kátya anyja június elején a Krímbe szándékozott utazni, egész nyárra és Kátyát is magával akarta vinni. Megbeszélték, hogy Miszhorban találkoznak: Mitya is odautazik.

És Mitya készülődött, úti előkészületeket tett, s abban a különös bódulatban járt-kelt Moszkvában, amely akkor fogja el az embert, amikor még szilárdan áll a lábán, de már súlyos betegség emészti. Fájón, mámorosán boldogtalan volt, s egyúttal fájdalmasan boldog, meghatódott Kátya újjáéledt gyengédségétől, gondoskodásától — a lány még plédszíjat vásárolni is elkísérte, mintha menyasszonya vagy felesége volna — és attól, hogy általában visszatért majdnem minden, ami szerelmük hajnalára emlékeztette. És ugyanígy fogta fel egész környezetét: a házakat, az utcákat, a járókelőket és az arra kocsizókat, az állandóan tavaszias borús időt, a por- és esőszagot, a mellékutcák kerítései mögött rügyező nyárfák templomi illatát — minden a válás keserűségéről és a nyár, a krími találkozás édes reménységéről beszélt, ahol már semmi sem zavarja őket, és minden beteljesül (bár maga sem tudta, mi az a minden).

Az indulás napján eljött búcsúzni Protaszov. A felső osztályos gimnazisták, egyetemi hallgatók között jócskán akad olyan fiatalember, aki jóindulatú, mogorva gúnyorosságot tanúsít minden iránt, s a világon mindenkinél öregebbnek, tapasztaltabbnak látszik. Ilyen volt Protaszov, Mitya egyik legjobb pajtása, az egyetlen igazi barátja, aki Mitya zárkózottsága, hallgatagsága ellenére is ismerte szerelmének minden titkát. Elnézte, amint Mitya átkötözi bőröndjét, látta, hogy reszket a keze — s aztán bús bölcsességgel elmosolyodott:

— Tisztára gyerekek vagytok, Isten bocsáss meg! Mindennek ellenére, kedves tambovi Werther barátom, mégis ideje belátnod, hogy Kátya elsősorban jellegzetes női természet, és még maga a rendőrkapitány sem tehet semmit ez ellen. Te pedig, férfitermészet lévén, fejjel mész a falnak, a fajfenntartási ösztön sugallta legmagasabb követelményeket támasztod vele szemben, s mindez teljesen törvényszerű, sőt bizonyos értelemben szent. Tested a legfőbb értelem, mint Herr Nietzsche helyesen megállapította. De az is törvényszerű, hogy ezen a szent úton kitörheted a nyakad. Viszont vannak egyedek az állatvilágban, amelyeknek állapotuk folytán önnön létükkel kell fizetniük első és egyúttal utolsó szerelmi aktusukért. De mivel számodra ez az állapot korántsem kötelező, hát jól vigyázz, kíméld magad. Egyszóval, ne hamarkodd el. „Schmidt hadapród, becsületszavamra, visszatér a nyár!“ Nagy a világ, nem dől össze Kátya miatt. De látom az erőlködésedből, ahogyan szinte megfojtod azt a szegény bőröndöt, hogy egyáltalán nem értesz egyet ezzel, és szerinted összedől a világ. No, bocsáss meg a hivatlan prókátornak — és óvjon Boldog Nyikola, minden szentjeivel!

Protaszov keményen megszorította Mitya kezét és elment. Mitya pedig, miközben a párnát és a takarót belegyömöszölte a szíjba, az udvarra néző, nyitott ablakon át meghallotta, amint a szemközt lakó diák harsányan próbálgatta hangját, a diák énekelni tanult és reggeltől estig gyakorolt: az „Azrá“-ra zendített rá. Ekkor Mitya sietni kezdett a szíjjal, kutyafuttában becsatolta, majd felkapta sapkáját és a Kiszlovkára ment -- hogy elbúcsúzzék Kátya anyjától. A dal melódiája és szövege — amelyet a diák énekelni kezdett — oly kitartóan csengett és visszhangzott benne, hogy nem látta sem az utcákat, sem a szembejövőket, s még mámorosabban járt-kelt, mint az utóbbi napokban.

(Folytatjuk)