A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-08-17 / 33. szám
Vajszínű gépkocsi állt meg a ház előtt. Szombat délelőtt volt. A kerítés mögött még virított az orgona. Illata az utcára csapódott. Bár a nap felhők között bujkált, meleg volt. És csend. Utcahosszat semmi mozgás. Kivénült kutya szundított elnyúlva a küszöbön. Jó ötvenes, őszülő, szikár férfi bújt ki a kocsiból. Körülnézett. Az udvarban érintetlen rendetlenség, dudva, szemét fogadta. Hasonlóan néz ki minden gazdátlan udvar, pedig a porta gazdája még itt van, nem költözött ki a temetőkertbe. Jelenléte érződik a küszöbön elnyúló kutyában, a falhoz támasztott cirokseprűben, az árnyékban káráló tyúkokban. A férfi megállt az udvar közepén: gyerekkora játszóterén, ifjúsága szigetén. Hányszor elszállt Innen, s hányszor visszaszállt ide! Behavazták az emlékei. Beleborzongott. Az ajtónyílás sötét négyszögében édesanyját látta, amint nyújtja feléje a kezét: Isten hozott, fiam... Tíz éve halt meg. S ő tíz éve járt itt utoljára. Nem mintha megfeledkezett volna a szülői házról, a magára maradt apjáról. Apja haragja, komok makacssága rekesztette ki az udvarból, akadályozta meg abban, hogy átlépje a küszöböt. Többször megpróbált közeledni. Hiába. Tegnap levelet kapott. Az egyik szomszéd írta: ......gyere haza, mert apád már két hét óta nyomja az ágyat, beteg, gyenge, tehetetlen, szükség van rád, hogy intézkedj, gyere mielőbb.. Eljött. Most Itt áll, hogy intézkedjen, hogy folytassa, vagy befejezze azt, amit tív évvel ezelőtt abbahagyott, vagy elkezdett édesanyja temetése után: — Legjobb lesz, ha most összepakolunk és velem jön, édesapám — mondta neki akkor szépen hívó szóval. — Elmenni?... Mi lesz a házzal?... A házammal.- Eladja. — Azt már nem! — Mit bánom én, nekem mindegy. — Mindegy? ... Dehogyis mindegy, édesfiam, tudom én jól, hogy miben sántikálsz. — Nem sántikálok én semmiben. Csupán annyit akarok, hogy velünk jöjjön, hogy emberhez méltó körülmények közt élje le öreg napjait. Mi lesz itt magával édesanya nélkül? — Azzal te ne törődj!... Akkor nem törődtél velünk, amikor itthagytál és bementéi a városba ... Akkor sem jutott eszedbe, hogy mi lesz velünk ... Pedig anyád sírva könyörgött, hogy maradjatok, mert beteges. Elszaladtatok. — Elmentünk, mert úgy láttam jobbnak. — Igen?... Most meg úgy látod jónak, hogy adjam el a házam és menjek hozzátok?... Hát persze: a házam árán vennél magadnak autót, én meg... velem meg azt tenne a feleséged, amit akarna, parancsolgatna, éheztetne, vasvilla szemmel nézne rám, a végén meg bedugna az érzek én még magamban, hogy éhen ne haljak. — Most még igen. De mi lesz tíz év múlva, ha elfogy az ereje? Ha teljesen elfogy? — Semmi közöd hozzá!... És kívül tágasabb! — Ahogy gondolja, édesapám ... Alit a szikár férfi a küszöb előtt. ,, A tíz év előtti beszélgetés keserű utóízét most újra a torkában érezte. Újra maga előtt látta a szálfatermetű, inas, széles vállú apját, mint akkor, s haragos szemének a villogását is magán érezte. Apja nagytermészetű, erős, gátlástalan ember volt világéletében. És konok. Makacs. Kemény. Mindig a maga esze után ment. Fütyült a mások szavára, véleményére. Amit kiagyalt, végrehajtotta még akkor is, ha ráfizetett. Soha nem tudott okosan gazdálkodni az erejével és a lehetőségeivel. Sorozatos tévedésekből LOVICSEK BÉLA A HARAG TÜSKÉIVEL... öregotthonba. Abból nem esztek. Nem megyek! — Nincs szükségem a háza árára. Csináljon vele, amit akar. Felőlem össze is dűlhet. Én csak azt akarom, hogy ne kínlódjon egyedül. Velünk eléldegélhet. Jól érezhetné magát az unokái között. Keresek én annyit, hogy el bírom tartani. — Nem megyek... Itt ettem meg a kenyerem javát, itt is akarok meghalni. Menj utadon! — Miért makacskodik, édesapám?... Olyan megbocsájthatatlan bűnt követtem el azzal, hogy elmentem, hogy a magam emberségéből, önállóan akartam élni?... Valóban olyan mélyre vájódtak szívébe a harag tüskéi, hogy soha nem bír tőlük megszabadulni? — Ne törődj te azzal!... Éld te csak önállóan a magad életét, én is úgy akarom élni... Rajtam nem fog senki boronálni. Ti sem. Elég erőt és dacos küzdelemből állt az egész élete. Mintha örökké perben állt volna a világgal. De hogy miért, maga sem tudta. Vegyes érzésekkel lépett be a konyhába. Apja csontra, bőrre aszalódva feküdt a földszínű ágyban. Mélyen ülő, akaratos szeme a mennyezetet bámulta. — Jó napot, édesapám! A füstszínű falakon millió légy tanyázott. A ágyban fekvő, fehér hajú férfi nem mozdult. A szeme sem rebben a hangra. — Köszöntem, édesapám. — Hallottam ... Nem vagyok még süket... — Kemény, érces hangon akarta mondani, de már csak suttogásra futotta az erejéből. Az utolsó évtized elvitte az izmait, el a hangját is, dacos haragját azonban még most sem. Az ágy mellett szék állt, rajta ételmaradék: legyek marakodtak rajta. A doboz felbontott cigaretta, meg a földön szanaszét heverő cigarettacsonkok arról árulkodtak, hogy még a füstről sem mondott le. — Eljöttem, édesapám, hogy ... — Furdal a lelkiismeret? — Furdal... — mondta a szikár férfi csendesen. Nem akart ellenkezni az apjával. — Az hozott ide? — Eljöttem, hogy magammal vigyem. — Ha azért jöttél, hiába fáradtál... Egészen jól megvagyok én nálad nélkül... — Ne gyerekeskedjen, édesapám: orvosra, gondoskodásra van szüksége. Nem maradhat ilyen körülmények közt... — Nem vagyok én beteg. — Elhiszem, édesapám, de ,egy kicsit mégis csak legyengült. Velem kell jönnie. — Nem vagyok én beteg... — mondta makacsul. S hogy bebizonyítsa a fiának, nehézkesen az oldalára fordult, reszkető kézzel — talán erejének utolsó megfeszítésével — a cigaretta felé nyúlt. A fia segíteni akart neki, de ő határozott szóval elhárította a segítséget. — Hagyd!... Bírok én még ... Rágyújtott, majd a hátára fordult és tovább bámulta a mennyezetet. A szájába csípett cigaretta füstkígyót bocsátott felfelé, s apró felhőbe gyűlve megült a mennyezet alatt. A szikár férfi határozott léptekkel kiment a kocsihoz, szélesre tárta a hátsó ajtaját, hogy a karjára vett apját akadálytalanul betehesse. Semmi értelme, hogy tovább rimánkodjon neki. Erélyesen kell fellépnie, mert az apja sohasem fogja kimondani a beleegyező szót. Az álmos, lompos kutya lustán lépkedve kísérte ki a kocsihoz meg vissza is, aztán ismét elnyúlt a küszöbön. Mikor a szikár férfi az ágy fölé hajolt, hogy karjára vegye a magával tehetetlen öreget, döbbenten állapította meg, hogy apjából elszállt az élet. És az akaratos, makacs szájába csípett cigaretta, mitsem törődve a világ dolgaival, továbbra is békésen füstölgött... MIT OLVASSUNK? PASSUTH LÁSZLÓ; ARANY KÖDBEN FAZNAK AZ ISTENEK A regény Raffaello Rómába érkezésével kezdődik, s korai halálával ér véget. Színhelye az újjászületó nemzetközi nagyváros, az a Róma, amely politikai változásaival s művészi szenvedélyeivel vet fényt vagy árnyékot a szereplők jellemvonásaira. LEV TOLSZTOJ: KREUTZER SZONÁTA Kosztolányi ezt irta Tolsztojról: .Képzeleténél nem ismerek démonibbat, merészebbet, (altatóbbat. Nem az a képzelet ez, mely csillagról csillagra csapong, s elmeséli, milyenek lehetnek a nem létező lények és tájak. Mindez olcsó játék. Itt repül a földön, a lehetőségek korlátái között." CSERES TIBOR: ITT A FÖLDÖN IS Ezek az új Írások két főerezetből táplálkoznak. Elsőnek talán a múltat, a történelmet említenénk. A másik kifogyhatatlan forrása Cseres elbeszélő művészetének korunk, napjaink valósága. Sajátos hangvételű novelláiban vérbő típusokat teremt. TOVÁBBI MEGJELENT KÖNYVEK: Egri Viktor: Csendes esték vallomása A világirodalom modern verseiből: Miért szép? Alfonz Bednár: Üveghegy Elisabeth Szél: Greco asszonya Fekete István: Tarka rét Georgij Martinov: Az idöspirál. Lőrinci L. László: A Sólyom kinyújtja karmait Tóth Elemér: Csillagrózsa Simkó Tibor: Karcsi kacsa kalandjai Móra Ferenc: Hatrongyosi kakasok Kafka Margit: Színek és évek Télen tavaszra készülök, Tavaszkor a nyárra. Mindig magvetésre, Újabb aratásra. Azután szüretre, Pohár száján csókra, S rád, bunda melege, Tél zord zimankója. Jön az évszak, megy az évszak, Amit adnak, maradék csak. Egyik hagy a melegéből, Másik ízét, színét hozza Nyelvemre, szemablakomra. Olyan is van, aki hullajt Morzsa örömöt is néha: Percet szerelmes játékra, Órát a vállra vett gondnak, S napokat, amik úgy folynak, Valamennyi szürke folt csak. Olyan színtelen foltocska, Amely nélkül rongyos volna, Sors, a gúnyád, s talán fele Idő alatt is elkopna. Szaladj mégis körbe-körbe, öreg szekér, fuss zötyögve, Idevetve, odarázva, Ne tűrd, hogy a saroglyába', Szunyókálhassak naphosszat, Rázz, hogy a rázáshoz szokjak, S ébren legyek, mindig ébren, Míg utam tart a szekéren. CSONTOS VILMOS: Körbe — körbe Nagy József rajza % #
