A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-08-17 / 33. szám
Mélységes, de nagyon különös rokonszenv érzésével néztem barátnőmre, Morelléra. Évekkel ezelőtt véletlen vetett közelébe, s lelkem legelső találkozásunk óta oly tűzzel égett, amilyet mindaddig nem ismert; de nem Erósz tüze volt az, s keserűen gyötörte szellememet a fokozódó felismerés, hogy már meg sem tudom határozni szokatlan Jelentőségét, sem kormányozni klszámííhatatlan erejét. Mégis: találkoztunk; 8 a sors összekötött az oltár előtt; s én sohasem szóltam szenvedélyéről, sohasem gondoltam szerelemre, ű azonban kerülte a társaságot, s egyedül hozzám kapcsolódva, boldoggá tett. Csodálni való boldogság volt ez — álmodni való. Morelia mélységesen művelt volt. Életemet merem rátenni: tehetsége magasabb rendű volt a közönségesnél — elméjének ereje óriás. Éreztem ezt, és sok dologban tanítványa lettem. De hamarosan úgy találtam, hogy pozsonyi nevelése folytán azokat a misztikus írásokat rakja elém, egész csomót, amiket általában a korai német irodalom puszta salakjának szoktunk tekinteni. Ez volt, el sem tudtam képzelni, mi okból, kedvenc s állandó tanulmánya — s hogy idő folytán ez lett nekem magamnak is, a példa és szokás egyszerű, de hatékony befolyásának kell tulajdonítani. Mindebben, ha nem tévedek, értelmemnek kevés szerepe volt. Meggyőződésemre, amennyire emlékszem, semmiféle formában nem hatott az ideál, amelyről olvastam, s a miszticizmusnak, hacsak nagyon nem csalatkoztam, leghalványabb árnyalata sem volt észrevehető sem cselekedeteimben, sem gondolataimban. Meg lévén erről győződve, lényegben átadtam magamat feleségem irányításának, s hátrálást nem ismerő szívvel léptem az ő tanulmányainak útvesztőibe. És akkor — akkor, míg tiltott könyvekre hajolva valami tiltott érzést éreztem gyúlni magamban — Morelia hideg kezét a kezemre tette, s valami halott filozófiának hamvaiból egynémely halk, különös szavakat piszkált föl, melyeknek Idegenszerű Jelentése mélyen beleégett emlékezetembe. Ilyenkor órák hosszat időztem oldalán, és csüggtem ajkai zenéjén, míg végre a melódiát borzalom színezte, s árny esett lelkemre, s elsápadtam és megremegtem ezektől a nagyon is nem földi hangoktól. S így az öröm hirtelen rémületbe hervadt, és a legszebb lett legrémesebbé, mint ahogy lett Hihnonból Ge-Henna. Szükségtelen itt megállapítani pontos karakterét a bölcselkedésnek, amely az említett könyvekből kinőve, oly hosszú időn ót majdnem az egyetlen beszédtórgy volt köztem és Morelia közt. Akik Járatosak abban, amit teologikus moráltudománynak lehetne nevezni, azoknak máris fogalmuk lesz róla, s a tanulatlan mindenekfölött az identitás tanai, mint Schelllng hirdeti, voltak rendesen a vitapontok, melyek legtöbb varázst a tárt képzeletű Moreiiának. Azt az identitást, melyet személyi azonosságnak neveznek, Mr. Locke gondolom, helyesen definiálja, mikor azt mondja, hogy valamely értelmes lény önmagával való egységben áll. S mivel személyesen nem mást értünk, mint ésszel rendelkező, intelligens lényt, s mivel a gondolkodást mindig valami tudat kíséri, ez az, ami minket magunkká tesz, azzá, amit magunknak nevezünk, megkülönböztetve ezáltal magunkat egyéb gondolkodó lényektől, és megadva magunknak személyi azonosságunkat. De a princípium lndividuatlonis-t, az identitás tudatát, melyet a halálban vagy elvesztünk, vagy nem vesztünk el örökre — én mindig mélységes érdeklődéssel tanulmányoztam; s nem is annyira konzekvenciáinak hökkentő és izgató természete miatt, mint a jelentőségteljes modor hatása folytán, amelyben Morelia beszélt róla. De valóban, eljött most az idő, amikor feleségem modorának rejtélye valóságos bűvöletként nehezedett rám. Nem tudtam többé elviselni halvány ujjainak érintését, sem zenés nyelve halk hangjait, sem mélabús szemének fényét, S 6 mlndenzt tudta, de nem tett szemrehányást; Ismerni látszott gyöngeségemet vagy balgaságomat, és mosolyogva sorsnak nevezte. Azt kell hót mondanom, hogy áhítoztam, komoly és emésztő vágyakozással, Morelia halálának pillanatára? Áhítoztam; de a törékeny szellem ragaszkodott porlakásához sok hosszú napon át — sok hosszú héten és terhes hónapon ót —, míg megkínzott Idegeim felülkerekedtek értelmemen, őrjöngővé tett e végtelenbe nyúlás, s egy ördög szívével átkoztam a napokat és az órákat és a keserves pillanatokat, melyek nyúlni és E. A. POE Morelia nyúlni látszottak, amint a nemes élet hanyatlott — mint árnyékok, ha a nap haldoklik. De egy őszi este, mikor a szelek csöndesen pihentek az égen, Morelia odahívott ágya mellé. Sötét köd terült a földön és meleg villogás a vizeken, s az erdő dús októberi lombjai közé bizonnyal szivárvány hullt a mennyboltozatról. — Napok napja ez — szólt Morelia, amint közeledtem —, minden napok napja, élni vagy meghalni. Szép nap ez a föld és élet fialnak... ah, még szebb az ég és halál lányainak! Homlokon csókoltam, s ő folytatta: — Meghalok, és mégis élni fogok! — Morelia! — A napok nem is léteztek, amikor szeretni tudtál — de akitől az életben irtóztál, azt a halálban imádni fogod. — Morelia! — Még egyszer mondom, meghalok, De bennem van záloga a szerelemnek —ah, annak a kevés szerelemnek! —, amellyel engemet szerettél, Moreiiát. S amikor szellemem elköltözik, élni fog a gyermek — a tiéd és az enyém. Moreiiáé. De napjaid bú napjai lesznek; a bánaté, mely legtartósabb az érzelmek között, mint a ciprus a legszívósabb fa a fák között. Mert boldogságod óráinak vége, örömöt nem lehet kétszer aratni egy életben, mint Paestum rózsáit kétszer egy esztendőben. Nem játszod hát tovább az Idővel a teloszl játékot, hanem feledve a mirtuszt és szőlőt, már a földön magaddal hordod szemfedődet, mint a mozlimok Mekkában. — Morelia! — kiáltottam. — Morelia! hogy tudod ezt? — de ő elfordította arcát a vánkoson, s gyenge remegés szállván tagjaira, meghalt, és többé nem hallottam hangját. De, amint előre megmondta, gyermeke — akinek haldokolva adott életet, s aki nem lélegzett, míg anyja nem lélegzett utolsót —, gyermeke él: egy leány. S különös módon nőtt, testben s értelemben, s tökéletes mása volt az elköltözöttnek, és én szerettem, égőbb szeretettel, mint amit lehetségesnek hittem érezni földi lakó iránt. Ámde nemsokára e tiszta szeretet ege elsötétült, s ború és borzalom és bánat felhői vonultak át rajta. Mondtam, a gyermek nőtt, különös módon, testben és értelemben. Csakugyan, különös volt gyors növekvése testi nagyságában — de rettenetesek, ól rettenetesek voltak a zajló gondolatok, melyek rám tolultak, mialatt szellemi lénye fejlését figyeltem! Lehetett-e másként, mikor napról napra felfedeztem a gyermek gon-Kopócs Tibor rajza dolataiban az asszony érett erejét és képességeit? mikor a zsengeség ajkairól a tapasztalat leckéi hullottak? s mikor az érett kor bölcsességét vagy szenvedélyeit láttam, óráról órára, kivlllanni telt és vizsgálódó szeméből? Amint, mondom, mindez nyilvánvaló lett hökkent megértésem előtt, amint nem rejthettem el többé lelkemtől, nem rázhattam ki gondolataimból, melyek remegtek befogadni maguk közé — lehet-e csodálni, hogy félelmes és izgató természetű gyanú lopózott lelkembe, s eszmemenetem döbbenve esett vissza a sírba tett Morelia vad történeteihez és hátborzongató teóriáiba? Kiragadtam a világ kémszeméből a lényt, kit a sors imádnom kényszerített, s otthonom szigorú zárkózottságában szenvedéssel telt szorongással figyeltem mindenre, ami szeretetem tárgyával öszszefüggött. S amint az évek hömpölyögtek tova, s én csüggtem nap nap az ő szent szelíd és ékesszóló arcán, s el-elnéztem zsendülő alakját, nap nap után új hasonlóságokat fedeztem föl a gyermek és anyja, a mélabús, halott anya között. S óráról órára sötétebbé sűrűsödtek az egyformaságnak ez árnyékai, s teltebbé és határozottabbá s zavarba ejtőbbé, s iszonyatosabban ijesztővé megjelenésükben. Mert, hogy mosolya hasonló volt az anyjáéhoz, azt elviseltem volna; de hogy tökéletesen ugyanaz volt, borzalomba ejtett; hogy szeme emlékeztetett Morelia szemére, csak kiálltam volna; de túl gyakran nézett lelkem mélyibe magának Moreiiának feszült és fölzaklató szándékosságával. És a magas homlok körvonalában és a selyem hajzat fürtelben s a halvány ujjakban, melyek beletemetkeztek, és beszédének szomorú és zenés hangjaiban, és mindennél Inkább — ó! mindennél Inkább! - a halottnak szavaiban és kifejezéseiben az élő és szeretett lány ajkán, táplálékot lelt bennem valami emésztő gondolat, a borzalom — egy féreg, amely nem akart meghalni. Így foly el életének két lustruma, és mégis, leányomnak nem volt még neve e földön. „Gyermekem" s „szerelmem": ezek voltak az elnevezések, melyeket az apa érzése, szokás szerint sugallt, s napjainak merev visszavonultsága kizárta bárki másnak társaságát. Morelia neve vele halt, amikor ő meghalt. Az anyáról sohasem beszéltem a lánynak; lehetetlen volt róla beszélni. Sőt, míg életének rövid napja tartott, a lányhoz alig jutottak a külső világ benyomásai: csak amit elzártságának szűk korlátái megengedtek. De végre is a keresztség szertartása ígért szellememnek, ideges és izgatott állapotában, gyors szabadulást sorsom rémeitől. S a keresztelőkútnál haboztam — a név miatt. Bölcsek és szépek, ők és modern idők, hazám és idegen föld sok-sok neve tolongott ajkamon, nemesség, boldogság, jóság szépséges nevel. Ml sugallhatta hát megzavarnom az eltemetett halottnak emlékét? Mely démon ösztökélt, kilehelni a szót, amely már puszta emlékezetével patakokban szokta a bíbor vért halántékomból szívem mélységébe apasztani? Micsoda ördög szól ki lelkemnek rejtekéből, amikor, abban a sötét templomhajóban és az éj t-söndjében, a szent ember fülébe ezeket a szótagokat susogtam: — Morelia?! S kicsoda, ördögebb még az ördögnél, torzította 'el gyermekem vonásait, s hintette el rajtuk a halál színét, amint megrezzenve alig hallható hangomtól, földről az égre fordítá üveges szemét, s előrebukva őseink sírboltjának fekete kockáira, felelte: — Itt vagyok! Határozottan, hideg, nyugodt határozottsággal hulltak ezek az egyszerű szavak fülembe, s onnan, mint olvadt ólom, sisteregve zúdultak agyvelőmbe. Évek — évek tűnhetnek, múlhatnak, de ennek az időnek az emléke, soha! S bőviben volt, Igazán, a virág és a szőlő — de üröm és ■ciprus vetették rém árnyékukat éj és nap. S nem tartottam számon sem időt, sem helyet, s lehervadtak az égről végzetem csillagai, és a föld sötét lett, s alakjai úgy suhantak el mellettem, mint lengeteg árnyak, s mindannyi közt csak egyet láttam én — Moreiiát. Az égbolt minden szelei egy szót súgtak fülembe, s a tenger minden hullámai azt mormolták örökké — Morelia. De meghalt; s magam kezével vittem őt a sírba; s csak nevettem hosszú, keserű kacajjal, mikor nyomát sem leltem az elsőnek, a kriptában, hová befektettem most a második Moreiiát. * Fordította Babits Mihály