A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1973-08-17 / 33. szám

Mélységes, de nagyon különös rokonszenv ér­zésével néztem barátnőmre, Morelléra. Évekkel ezelőtt véletlen vetett közelébe, s lelkem legelső találkozásunk óta oly tűzzel égett, amilyet mind­addig nem ismert; de nem Erósz tüze volt az, s keserűen gyötörte szellememet a fokozódó fel­ismerés, hogy már meg sem tudom határozni szokatlan Jelentőségét, sem kormányozni klszá­­mííhatatlan erejét. Mégis: találkoztunk; 8 a sors összekötött az oltár előtt; s én sohasem szóltam szenvedélyéről, sohasem gondoltam szerelemre, ű azonban kerülte a társaságot, s egyedül hoz­zám kapcsolódva, boldoggá tett. Csodálni való boldogság volt ez — álmodni való. Morelia mélységesen művelt volt. Életemet merem rátenni: tehetsége magasabb rendű volt a közönségesnél — elméjének ereje óriás. Érez­tem ezt, és sok dologban tanítványa lettem. De hamarosan úgy találtam, hogy pozsonyi nevelése folytán azokat a misztikus írásokat rakja elém, egész csomót, amiket általában a korai német irodalom puszta salakjának szoktunk tekinteni. Ez volt, el sem tudtam képzelni, mi okból, ked­venc s állandó tanulmánya — s hogy idő foly­tán ez lett nekem magamnak is, a példa és szo­kás egyszerű, de hatékony befolyásának kell tu­lajdonítani. Mindebben, ha nem tévedek, értelmemnek ke­vés szerepe volt. Meggyőződésemre, amennyire emlékszem, semmiféle formában nem hatott az ideál, amelyről olvastam, s a miszticizmusnak, hacsak nagyon nem csalatkoztam, leghalványabb árnyalata sem volt észrevehető sem cselekede­teimben, sem gondolataimban. Meg lévén erről győződve, lényegben átadtam magamat feleségem irányításának, s hátrálást nem ismerő szívvel léptem az ő tanulmányainak útvesztőibe. És ak­kor — akkor, míg tiltott könyvekre hajolva va­lami tiltott érzést éreztem gyúlni magamban — Morelia hideg kezét a kezemre tette, s valami halott filozófiának hamvaiból egynémely halk, különös szavakat piszkált föl, melyeknek Ide­genszerű Jelentése mélyen beleégett emlékeze­tembe. Ilyenkor órák hosszat időztem oldalán, és csüggtem ajkai zenéjén, míg végre a melódiát borzalom színezte, s árny esett lelkemre, s el­sápadtam és megremegtem ezektől a nagyon is nem földi hangoktól. S így az öröm hirtelen ré­mületbe hervadt, és a legszebb lett legrémesebbé, mint ahogy lett Hihnonból Ge-Henna. Szükségtelen itt megállapítani pontos karak­terét a bölcselkedésnek, amely az említett köny­vekből kinőve, oly hosszú időn ót majdnem az egyetlen beszédtórgy volt köztem és Morelia közt. Akik Járatosak abban, amit teologikus mo­ráltudománynak lehetne nevezni, azoknak máris fogalmuk lesz róla, s a tanulatlan mindenekfö­­lött az identitás tanai, mint Schelllng hirdeti, voltak rendesen a vitapontok, melyek legtöbb varázst a tárt képzeletű Moreiiának. Azt az identitást, melyet személyi azonosságnak nevez­nek, Mr. Locke gondolom, helyesen definiálja, mikor azt mondja, hogy valamely értelmes lény önmagával való egységben áll. S mivel szemé­lyesen nem mást értünk, mint ésszel rendelkező, intelligens lényt, s mivel a gondolkodást min­dig valami tudat kíséri, ez az, ami minket ma­gunkká tesz, azzá, amit magunknak nevezünk, megkülönböztetve ezáltal magunkat egyéb gon­dolkodó lényektől, és megadva magunknak sze­mélyi azonosságunkat. De a princípium lndivi­­duatlonis-t, az identitás tudatát, melyet a halál­ban vagy elvesztünk, vagy nem vesztünk el örökre — én mindig mélységes érdeklődéssel ta­nulmányoztam; s nem is annyira konzekvenciái­nak hökkentő és izgató természete miatt, mint a jelentőségteljes modor hatása folytán, amely­ben Morelia beszélt róla. De valóban, eljött most az idő, amikor felesé­gem modorának rejtélye valóságos bűvöletként nehezedett rám. Nem tudtam többé elviselni halvány ujjainak érintését, sem zenés nyelve halk hangjait, sem mélabús szemének fényét, S 6 mlndenzt tudta, de nem tett szemrehányást; Ismerni látszott gyöngeségemet vagy balgaságo­mat, és mosolyogva sorsnak nevezte. Azt kell hót mondanom, hogy áhítoztam, ko­moly és emésztő vágyakozással, Morelia halálá­nak pillanatára? Áhítoztam; de a törékeny szel­lem ragaszkodott porlakásához sok hosszú napon át — sok hosszú héten és terhes hónapon ót —, míg megkínzott Idegeim felülkerekedtek értelme­men, őrjöngővé tett e végtelenbe nyúlás, s egy ördög szívével átkoztam a napokat és az órákat és a keserves pillanatokat, melyek nyúlni és E. A. POE Morelia nyúlni látszottak, amint a nemes élet hanyatlott — mint árnyékok, ha a nap haldoklik. De egy őszi este, mikor a szelek csöndesen pihentek az égen, Morelia odahívott ágya mellé. Sötét köd terült a földön és meleg villogás a vi­zeken, s az erdő dús októberi lombjai közé bi­zonnyal szivárvány hullt a mennyboltozatról. — Napok napja ez — szólt Morelia, amint kö­zeledtem —, minden napok napja, élni vagy meghalni. Szép nap ez a föld és élet fialnak... ah, még szebb az ég és halál lányainak! Homlokon csókoltam, s ő folytatta: — Meghalok, és mégis élni fogok! — Morelia! — A napok nem is léteztek, amikor szeretni tudtál — de akitől az életben irtóztál, azt a ha­lálban imádni fogod. — Morelia! — Még egyszer mondom, meghalok, De ben­nem van záloga a szerelemnek —ah, annak a kevés szerelemnek! —, amellyel engemet szeret­tél, Moreiiát. S amikor szellemem elköltözik, élni fog a gyermek — a tiéd és az enyém. Mo­reiiáé. De napjaid bú napjai lesznek; a bánaté, mely legtartósabb az érzelmek között, mint a ciprus a legszívósabb fa a fák között. Mert bol­dogságod óráinak vége, örömöt nem lehet két­szer aratni egy életben, mint Paestum rózsáit kétszer egy esztendőben. Nem játszod hát tovább az Idővel a teloszl játékot, hanem feledve a mir­tuszt és szőlőt, már a földön magaddal hordod szemfedődet, mint a mozlimok Mekkában. — Morelia! — kiáltottam. — Morelia! hogy tudod ezt? — de ő elfordította arcát a vánko­son, s gyenge remegés szállván tagjaira, meg­halt, és többé nem hallottam hangját. De, amint előre megmondta, gyermeke — aki­nek haldokolva adott életet, s aki nem lélegzett, míg anyja nem lélegzett utolsót —, gyermeke él: egy leány. S különös módon nőtt, testben s értelemben, s tökéletes mása volt az elköltö­­zöttnek, és én szerettem, égőbb szeretettel, mint amit lehetségesnek hittem érezni földi lakó iránt. Ámde nemsokára e tiszta szeretet ege elsöté­tült, s ború és borzalom és bánat felhői vonultak át rajta. Mondtam, a gyermek nőtt, különös mó­don, testben és értelemben. Csakugyan, különös volt gyors növekvése testi nagyságában — de rettenetesek, ól rettenetesek voltak a zajló gon­dolatok, melyek rám tolultak, mialatt szellemi lénye fejlését figyeltem! Lehetett-e másként, mi­kor napról napra felfedeztem a gyermek gon-Kopócs Tibor rajza dolataiban az asszony érett erejét és képessé­geit? mikor a zsengeség ajkairól a tapasztalat leckéi hullottak? s mikor az érett kor bölcses­ségét vagy szenvedélyeit láttam, óráról órára, ki­­vlllanni telt és vizsgálódó szeméből? Amint, mondom, mindez nyilvánvaló lett hökkent meg­értésem előtt, amint nem rejthettem el többé lelkemtől, nem rázhattam ki gondolataimból, melyek remegtek befogadni maguk közé — le­het-e csodálni, hogy félelmes és izgató termé­szetű gyanú lopózott lelkembe, s eszmemenetem döbbenve esett vissza a sírba tett Morelia vad történeteihez és hátborzongató teóriáiba? Kira­gadtam a világ kémszeméből a lényt, kit a sors imádnom kényszerített, s otthonom szigorú zár­kózottságában szenvedéssel telt szorongással fi­gyeltem mindenre, ami szeretetem tárgyával ösz­­szefüggött. S amint az évek hömpölyögtek tova, s én csüggtem nap nap az ő szent szelíd és ékes­szóló arcán, s el-elnéztem zsendülő alakját, nap nap után új hasonlóságokat fedeztem föl a gyer­mek és anyja, a mélabús, halott anya között. S óráról órára sötétebbé sűrűsödtek az egyfor­maságnak ez árnyékai, s teltebbé és határozot­­tabbá s zavarba ejtőbbé, s iszonyatosabban ijesz­tővé megjelenésükben. Mert, hogy mosolya ha­sonló volt az anyjáéhoz, azt elviseltem volna; de hogy tökéletesen ugyanaz volt, borzalomba ejtett; hogy szeme emlékeztetett Morelia szemé­re, csak kiálltam volna; de túl gyakran nézett lelkem mélyibe magának Moreiiának feszült és fölzaklató szándékosságával. És a magas homlok körvonalában és a selyem hajzat fürtelben s a halvány ujjakban, melyek beletemetkeztek, és beszédének szomorú és zenés hangjaiban, és mindennél Inkább — ó! mindennél Inkább! - a ha­lottnak szavaiban és kifejezéseiben az élő és sze­retett lány ajkán, táplálékot lelt bennem valami emésztő gondolat, a borzalom — egy féreg, amely nem akart meghalni. Így foly el életének két lustruma, és mégis, leányomnak nem volt még neve e földön. „Gyer­mekem" s „szerelmem": ezek voltak az elne­vezések, melyeket az apa érzése, szokás szerint sugallt, s napjainak merev visszavonultsága ki­zárta bárki másnak társaságát. Morelia neve ve­le halt, amikor ő meghalt. Az anyáról sohasem beszéltem a lánynak; lehetetlen volt róla beszél­ni. Sőt, míg életének rövid napja tartott, a lány­hoz alig jutottak a külső világ benyomásai: csak amit elzártságának szűk korlátái megengedtek. De végre is a keresztség szertartása ígért szel­lememnek, ideges és izgatott állapotában, gyors szabadulást sorsom rémeitől. S a keresztelőkút­­nál haboztam — a név miatt. Bölcsek és szépek, ők és modern idők, hazám és idegen föld sok-sok neve tolongott ajkamon, nemesség, boldogság, jóság szépséges nevel. Ml sugallhatta hát meg­zavarnom az eltemetett halottnak emlékét? Mely démon ösztökélt, kilehelni a szót, amely már puszta emlékezetével patakokban szokta a bíbor vért halántékomból szívem mélységébe apaszta­ni? Micsoda ördög szól ki lelkemnek rejtekéből, amikor, abban a sötét templomhajóban és az éj t-söndjében, a szent ember fülébe ezeket a szó­tagokat susogtam: — Morelia?! S kicsoda, ördögebb még az ördögnél, torzította 'el gyermekem vonásait, s hintette el rajtuk a halál színét, amint megrezzenve alig hallható hangomtól, földről az égre fordítá üveges szemét, s előrebukva őseink sírboltjának fekete kockáira, felelte: — Itt vagyok! Határozottan, hideg, nyugodt határozottsággal hulltak ezek az egyszerű szavak fülembe, s on­nan, mint olvadt ólom, sisteregve zúdultak agy­velőmbe. Évek — évek tűnhetnek, múlhatnak, de ennek az időnek az emléke, soha! S bőviben volt, Igazán, a virág és a szőlő — de üröm és ■ciprus vetették rém árnyékukat éj és nap. S nem tartottam számon sem időt, sem helyet, s leher­vadtak az égről végzetem csillagai, és a föld sötét lett, s alakjai úgy suhantak el mellettem, mint lengeteg árnyak, s mindannyi közt csak egyet láttam én — Moreiiát. Az égbolt minden szelei egy szót súgtak fülembe, s a tenger min­den hullámai azt mormolták örökké — Morelia. De meghalt; s magam kezével vittem őt a sírba; s csak nevettem hosszú, keserű kacajjal, mikor nyomát sem leltem az elsőnek, a kriptában, hová befektettem most a második Moreiiát. * Fordította Babits Mihály

Next

/
Thumbnails
Contents