A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-08-17 / 33. szám
o • • A filmek és regények szerzői olykor előszeretettel kanyarítanak romantikus sztorikat kezdő pilóták életéből, akik csak rendkívüli erőfeszítéssel képesek legyőzni kezdeti félelmüket. Ehhez még hozzájárul néha egy-egy repülőszerencsétlenség, s így nem csoda, ha az emberek képzeletében a repülés fogalma szinte elválaszthatatlanul összefonódott a halálveszély gondolatával. Edzés közben látogattuk meg a bratislavai Aeroklub vitorlázó-repülő szakosztályának pilótáit, hogy közelebbről is megismerkedjünk életükkel. Stefanik Ferenc mérnök, a szakosztály oktatója éppen ebben a pillanatban ereszkedik le Blaník L-13-as típusú gépével a vajnori röptér gyepére. Fölnyitja a plekszit tetőt, lecsatolja válláról az ejtőernyőt és kiszáll. — Milyen látványt nyújt ilyen verőfényes időben 800—1000 méter magasságból a főváros, és a Kis-Kárpátok csúcsai? — Azt látni kéne... — feleli. — Olyan látvány ez, amely szinte valamennyi felszállásnál, ami ha tízszer ismétlődik is, újat nyújt. — A félelem nem gátolja a látvány szépségének élvezetében? A köztudatban a pilóták még ma is egy kicsit a halál jegyeseinek számítanak. — Statisztikailag kimutatott tény, hogy évente háromszor annyi autóbaleset történik, mint repülőszerencsétlenség. Tehát a valóságban szó sincs róla, hogy a pilótákra több veszély leske- , lődne, mint mondjuk az országutakon száguldozó gépkocsivezetőkre. Ami pedig a félelmet illeti, klubunk tagsága nagyobbrészt tizenöt év körüli fiúkból, lányokból áll, akik alig várják, hogy az elméleti tananyag elsajátítása után, repülőbe ülhessenek. — Történt már komolyabb kimenetelű baleset a bratislavai Aeroklubnál? — Nem. S bizonyos biztonsági szabályok betartásával nem is történhet... Országos viszonylatban is csupán egyetlen esetre emlékszem. Az egyik szlovák bajnokságon valamelyik figyelmetlen versenyző beleakasztotta gépe szárnyát a magasfeszültségű villanyvezetékbe, és lezuhant. Szerencsére aránylag kis magasságból, s így könnyebb sérülésekkel megúszta. Közben fiúk egy csoportja a három indulásra kész vitorlázó gép egyikére ráakasztja a csörlőzsinór kampóját s valahol a reptér végén felbúg egy motor. A gép egyre gyorsulva siklani kezd a gyepen, aztán felszáll. A zsinór kampója viszszahull a földre, a gép pedig töretlen vonalban fölemelkedik. — Mivel magyarázható, hogy a motor nélküli repülőgépek néha órákig is a levegőben tudnak maradni, a motoros gépek viszont motorhiba következtében lezuhannak? fi fi IPOílS s u fittM s a — Lomonoszovnak az energiára vonatkozó elmélete ebben az esetben is érvényes, s a hajtóerőnélküliség csak látszólagos — mondja Stefanik Ferenc mérnök. — A vitorlázó gépek a motoros repülőktől annyiban különböznek, hogy hajtóerejük nem a gépben, hanem magában a levegőben van... Ha a pilóta fokozni kívánja a magasságot, gépével a melegebb légrétegeket keresi, amellyel felfelé áramolva magukkal emelik a repülőt is. — A pilóta hogyan talál rá a melegebb légáramlatokra, mikor bent ül a kabinban, és nem érzékelheti a hőmérséklet változását? — A gépeken egy érzékeny magasságmérő műszer a legkisebb emelkedést is jelzi, S a pilóta az ilyen helyen a kifeszített szárnyú sashoz hasonlóan körözni kezd gépével és dugóhúzó pályán emelkedik... Ez motoros gépek esetében a súly és felépítés miatt lehetetlen. Most egy lány és egy asszony készülődik hátára csatolt ejtőernyővel a felszálláshoz: Králiková és Svehlová. Králiková Anna 1959-ben, tizenkilenc éves korában kezdte a repülést, 1967-ben szlovák bajnokságot nyert, de előtte is, utána is csaknem minden bajnokságon ért el helyezést. Mind gyorsasági, mind távolsági kategóriákban rajtolt. A vitorlázó repülők edzés előtt megbeszélik a programot Nauschl Ondrej gondosan bejegyzi, melyik gép mikor szállt fel és érkezett vissza a röptérre Stefanik Ferenc oktató a leadókészüléket próbálja A leghosszabb távolság, amit motor nélküli repülőgépen tett meg, 260 kilométer volt. — Ez figyelemre méltó teljesítmény — mondja Stefanik Ferenc oktató. — Nagy tapasztalatot követel a versenyzőtől. Ugyanis távolsági repülésnél a pilóta hullámzó magasságú pályán vezeti a gépét. A meleg áramlatokkal felemelkedik, aztán innen, mind egy dombról, siklik lefelé. — Most milyen versenyre készül? — kérdem Králiková Annától. — Már nem versenyezem — feleli. — Két lányom van, az egyik nyolc, a másik tízéves. Az anyaság legalább olyan mértékben kíván egész embert, mint a repülés. Már csak a repülés szépségéért, élvezetéért járok ki néha-néha edzésekre. Talán majd a lányaim ... Svehlová Anna két éve tagja az Aeroklubnak. Versenyen eddig még nem vett részt, de minden edzést szorgalmasan kihasznál. Tudását, technikáját lelkiismeretesen gyakorolja, kicsiszolja, hogy ha majd annak idején starthoz áll, méltóképpen képviselhesse a klubját. Erre minden reménye megvan, hiszen ezen a nyáron már két teljes órát sikerült motornélküli géppel a levegőben maradnia. — Mi az oka, hogy a klub «tagjai aránylag csak igen magas teljesítmény után vehetnek részt versenyeken? — kérdem Stefanik Ferencet. — A sportrepülés — mondja — az egyik legköltségesebb sportág, ezért a versenyeket rendező bizottságok érthetően magasra emelik a részvételre jogosító limitek szintjét. — Milyen célok vezetik a bratislavai Aeroklub munkáját, a repülés örömein kívül? — Az alapfokú kiképzés elsajátítása után a klub tagjai megtanulnak motoros vontató gépek után repülni, s jelentkezhetnek kereskedelmi-pilóta iskolázására. De a klub munkája nagy jelentőségű honvédelmi szempontból is. A szükséges műszaki felszerelésre nem panaszkodhatunk. A Blaník L-13 típusú gép például csehszlovák specialitás, s a maga nemében a legjobbak közé tartozik a világon — mondja Stefanik Ferenc. Szemügyre vennénk a gépet, de a röptér végén már ismét felbúg a csörlő motorja, s a Blaník L-13 szárnya megvillan a fényben és felemelkedik a levegőbe. FÜLÖP ANTAL Prandl Sándor felvételei Felszállás előtt
