A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-08-10 / 32. szám
Ivan Alekszejevics Bunyin 1870-ben született Voronyezsben, és 1953-ban halt meg Párizsban. Elszegényedett nemesi családból származott. A Lombhullás című második verseskötetéért megkapta a Puskin-díjat. Művészetében a századforduló után inkább a próza került előtérbe. Abban az időben ismerkedett meg Gorkijjal. Bunyin prózájának líraisága, festőisége, természetkultusza Turgenyevvel és Csehovval rokonítja. Gondolatvilága azonban beszűkültebb az övékénél, lényegében sohasem jut túl a gyermekkori élményeken, a pusztuló nemesi világ nosztalgikus szemléletén. A szerelem szentsége egy különösen érzékeny, az álmok és a valóság disszonanciájába belepusztuló fiatalemberről szól. 1933-ban megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Halála után művei ismét megjelentek hazájában. A szovjet kritika a klasszikus orosz realizmus utolsó nagy képviselőjét látja benne. Március kilencediké volt, Mitya utolsó boldog napja Moszkvában. Legalábbis így hitte. Délelőtt tizenegy óra után felfelé sétált Kátyúval a Tverszkoj bulváron. Váratlanul beköszöntött á tavasz, a napon szinte forróság volt. Mintha valóban megjöttek volna a pacsirták és magukkal hozták a meleget, az örömöt. Minden nedves volt, mindenütt olvadt, a házakról cseppek hullottak, a házmesterek hasogatták a jeget a járdákról, leszórták a tapadós havat a tetőkről; mindenfelé tömeg, élénkség. A magasan járó felhőket vékony, fehér füstcsík választotta szét, amely egybeolvadt a nedvesen kéklő éggel. Messze-távol jámboran tűnődve magaslott a Puskin-szobor, ragyogott a Sztrasznoj-kolostor. Legszebb azonban az volt, hogy Kátya, aki ezen a napon különösen csinosnak látszott, s egész lényéből közvetlenség, meghittség áradt, gyakran gyermekes bizalommal karon fogta Mityát és felnézett az.arcába; ő pedig boldog volt, sőt szinte már gőgös is egy kissé, és olyan öles léptekkel haladt, hogy a lány alig tudta követni. A Puskin-szobor előtt Kátya váratlanul így szólt: — Milyen mulatságosan, szinte kamaszos esetlenséggel tátod ki azt a nagy szádat, amikor nevetsz! Ne sértődj meg, ezért a mosolyodért szeretlek. No meg a bizánci vágású szemedért.. . Mitya • igyekezett elfojtani mosolyét, leplezte titkos elégedettségét és enyhe sértődöttséget is, és a már magasan elébük tornyosuló szobrot nézve, barátságosan így válaszolt; — Ami a kamaszságot illeti, ebben a tekintetben, azt hiszem, nemigen különbözünk egymástól. Bizánci pedig úgy vagyok, ahogy te kínai császárné. Egészen megháborodtatok ezzel a bizáncival meg reneszánsszal. .. Nem értem az anyádat! — Az ő helyében te’talán kolostorba zárnál? — kérdezte Kátya. — Oda nem, hanem egyszerűen a közeledbe sem engedném ezt az úgynevezett bohém művésztársaságot, a stúdiók, konzervatóriumok és színiiskolák leendő nagyságait — felelte Mitya, s továbbra is nyugalmat, barátságos nemtörődömséget erőltetett magéra. — Hiszen magad említetted, hogy Bukoveckij már a Sztrelnába hívott vacsorázni. Jegorov pedig felajánlotta, hogy elkészíti az aktszobrodat, holmi aláhulló tengeri hullám formájában, és neked persze roppantul hízeleg ez a megtiszteltetés. — Ogysem mpndok le a művészetről, még a te kedvedért sem — válaszolta Kátya. — Lehet, hogy hitvány vagyok, mint gyakran mondod. — Mitya ugyan sosem mondott ilyet — talán romlott is, de fogadj el úgy, amilyen vagyok. És ne veszekedjünk, legalább ma hagyj fel az örökös féltékenykedéssel, hisz olyan csodálatos idő van! Hát nem tudod, hogy te az én számomra mégis különb vagy mindenkinél, te vagy az egyetlen? — kérdezte Kátya halkan, állhatatosan, s már mesterkélt hízelkedéssel pillantott Mitya szemébe, és merengve, lassan szavalta; Kettőnk között titok derengett S gyűrűt váltottak leikeink. Ez utóbbi, ez a vers már nagyon fájt Mityának. Egyébként még- ezen a napon is sok minden rosszul esett és fájt. Rosszul esett a tréfa a kamaszos esetlenségről; efféle tréfákat már nem először hallott Kátyától, és nem voltak véletlenek. Kátya gyakran sokkal felnőttebbnek mutatkozott egyben-másban, mint ő, gyakran (és akaratlanul, vagyis teljesen természetesen) éreztette vele a fölényét, ő pedig fájdalommal vette tudomásul, mint a lány titkos bűnös tapasztaltságának jelét. Rosszul esett ez a „mégis“ („te az én számomra mégis különb vagy mindenkinél“), és az, hogy ezt valamiért hirtelen lehalkított hangon mondta, különösen rosszul esett a vers, a modoros szavalás. De még a verset, a szavalást — vagyis azt, ami legjobban emlékeztette arra a környezetre, amely elragadta tőle Kátyát, s heves gyűlöletet, féltékenységet keltett benne — még ezt is aránylag könnyen elviselte március kilencedikén/ezen a boldog napon, utolsó boldog moszkvai napján — ahogyan később gyakran gondolt rá. Ezen a napon, a Kuznyeckij Mosztról visszatérőben — ahol Kátya néhány Szkrjabin-kottát vásárolt Zimmermannál — a lány egyebek közt megemlítette Mitya anyját, és nevetve mondta; — El sem tudod képzelni, előre is mennyire félek tőle! Miért, miért nem, szerelmük egész ideje alatt egyszer sem került szóba a jövő. az, hogy miként végződik majd szerelmük. És most Kátya váratlanul az ő anyjára terelte a szót, és úgy beszélt róla, mintha természetes volna, hogy Mitya anyja — az ő leendő anyósa. Utána minden úgy történt, mint azelőtt. Mitya elkísérte Kátyát a Művész Színház stúdiójába, hangversenyekre, irodalmi estekre, vagy nála üldögélt a kiszlovkai lakásban, éjjel két óráig, és élt azzal a különös szabadsággal, amelyet anyja engedélyezett Kátyúnak, egy mindig cigarettázó, mindig kipirosított, vörös hajú, kedves, jószívű asszony. (Már régóta különváltan élt férjétől, s az másodszor is megházasodott.) Kátya is benézett olykor Mityához a molcsanovkai diákszállásra, és találkozásaik, akárcsak azelőtt, bódító csóközönbe fúltak. Mityának azonban makacsul úgy rém lett, hogy valami szörnyű dolog kezdődött, valami megváltozott, változás megy végbe Kátyúban. Gyorsan tovaszállt az a felejthetetlen, boldog időszak, amikor — alighogy összetalálkoztak — ismeretségük még új volt, s úgy érezték, mindennél érdekesebb, ha egymással beszélgethetnek (akár reggeltől estig): amikor Mitya váratlanul egy olyan szerelem mesevilágába cseppent, amilyenre gyermekkora, serdülő kora óta várt titokban. Ez az idő a december volt: fagyos, de derűs, s mindennap sűrű dérrel és az alacsonyan járó nap fakóvörös korongjával ékesítette Moszkvát. Januárban és februárban a szakadatlan boldogság forgószelében kavargott Mitya szerelme; ez a boldogság már szinte beteljesült, vagy legalábbis közel volt a beteljesüléshez. De már akkor valami zavarni, mérgezni kezdte ezt a boldogságot (méghozzá egyre gyakrabban). Már akkor is gyakran úgy rémlett Mityának, mintha két Kátya volna: az egyik az, akit ismeretségük-első perce óta oly állhatatosan kívánt, követelt, a másik pedig az igazi, a mindennapi, aki fájdalmasan nem hasonlított az elsőhöz. És Mitya mégsem érzett akkor a mostanihoz foghatót. Mindenre akadt magyarázat: Megkezdődtek a tavaszi női gondok, a bevásárlások, ruhacsináltatások, véget nem érő átalakítások, és Kátyúnak valóban gyakran kellett anyjával szabónőhöz járnia; azonkívül előtte volt a vizsga, a magán színiiskolában, ahol tanult. Ezért teljesen érthető lehetett, hogy gondterhelt, szórakozott, Mitya ezzel vigasztalta magát, percenként. A vigasztalás azonban nem segített — gyanakvó szívének ellenérvei erősebbek voltak s mind nyilvánvalóbban igazolódtak: Kátya egyre figyelmetlenebb lett hozzá, benne pedig mind jobban fokozódott a bizalmatlanság és a féltékenység. A színiiskola igazgatója dicséretekkel szédítette el Kátyát, és a lány nem állta meg, hogy el ne mesélje ezt Mityának. Az igazgató ezt mondia neki: „te vagy az iskolám büszkesége“ — minden tanítványát tegezte — és a közös órákon kívül, a nagyböjtben még külön is foglalkozott vele, hogy a vizsgákon remekeljen tanítványával. Róla pedig köztudomású volt, hogy elcsavarja a diáklányok fejét, s minden nyáron magával vitt valakit a Kaukázusba, Finnországba, vagy külföldre. És Mityának az a gondolat motoszkált a fejében, hogy az igazgató most Kátyúra vetette ki hálóját, s ő ugyan nem tehet róla, de bizonyára mégis érzi, tudja ezt, és ezért már mintegy ocsmány, bűnös kapcsolatba került vele. Ez a gondolat annál inkább gyötörte Mityát, mivel túlságosan szembetűnő volt Kátya érdeklődésének csökkenése. Ügy tetszett, valami mindjobban elvonja tőle a lányt. Mitya nem tudott nyugodtan gondolni az igazgatóra. De miért éppen az igazgató?! Mintha valami másirányú érdeklődés kerekedett volna felül Kátya szerelmén. De ki érdekli, mi érdekli? Mitya nem tudta, és féltékeny volt mindenkire, mindenre, főként pedig arra az általa képzelt közösségre, amely titokban már egyre inkább betölti a lány életét. Ügy rémlett, Kátyát leküzdhetetlen vágy sodorja el tőle, talán olyasvalami féle, amire gondolni is borzalmas. Egy ízben a leány, anyja jelenlétében, félig tréfásan mondta neki: — Maga, Mitya, általában a Domosztroj szellemében vélekedik a nőkről. Tökéletes Otelló lesz magából. Én bezzeg sosem lennék szerelmes magába, sosem lennék a felesége. Anyja más véleményen volt: — Én pedig nem tudom a szerelmet féltékenység nélkül elképzelni. Aki nem féltékeny, az szerintem nem is szeret. — Nem, anya — felelte Kátya, aki mindig — Én pedig nem tudom a szerelmet féltékenység tiszteletlenség az iránt, akit szeretünk. Vagyis aki nem bízik bennem, az nem szeret — állapította meg és szándékosan nem nézett Mityára. — Szerintem pedig — ellenkezett az anya — a féltékenység szerelem. Olvastam is valahol. Nagyon szépen be volt bizonyítva, még a Bibliából is szerepeltek példák, amelyek magát az Istent is féltékenynek és bosszúállónak nevezik ... Ami Mitya szerelmét illeti, ez mostanában jóformán teljességgel a puszta féltékenységben nyilvánult meg. Ez a féltékenység nem volt egyszerű, hanem — neki legalább úgy rémlett — különleges. Még nem lépte át Kátyúval az utolsó határt, noha amikor egyedül voltak, igen sokat megengedtek maguknak. És most, ezekben az órákban, Kátya még szenvedélyesebb volt, mint azelőtt. Most azonban ez is gyanúsnak látszott, és olykor borzalmas érzést keltett Mityában. Minden érzés, amiből féltékenysége táplálkozott, borzalmas volt, de akadt köztük egy, amely valamennyinél borzalmasabbnak rémlett, s amelyet Mitya semmiképp sem tudott, nem volt képes meghatározni, sőt megérteni sem. Ez az érzés abban rejlett, hogy a szenvedélynek azok a megnyilvánulásai, ugyanaz, ami oly mennyei és kéjes, a legmagasztosabb, leggyönyörűbb volt a világon, ha róluk, kettőjükről volt szó — mondhatatlanul ocsmánnyá változott, sőt természetellenesnek tetszett, amikor Kátyúra és egy másik férfira gondolt. (Folytatjuk)
