A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-07-06 / 27. szám
• • ® Alig múlt tíz esztendeje, hogy különböző folyóirataink hasábjain először olvashattuk nyomtatásban Gál Sándor nevét, verseit, e tíz év alatt azonban hazai magyar irodalmunk szokatlan — szinte páratlan — termékenységi! íróját, költőjét ismertük meg benne. Hogy rövid ideig a mennyiségnél maradjunk, a tíz év alatt ugyanis négy önálló verseskönyve (Arc nélküli szobrok — 1964, Napéjegyenlőség — 1966. Szabad vonulás — 1969, Kőlapok — 1973), két elbeszélésgyűjteménye (Nem voltam szent — 1968, Múmia a fűben — 1970) jelent meg könyvalakban, mesejátékát (Szürke ló) pedig a MATESZ Thália Színpada játszotta sikerrel. Mindezeken kívül — tudomásom szerint — kiadónk a közeljövőben tervezi egy újabb elbeszéléskötetének és gyermekversei gyűjteményének megjelentetését, míg drámafordításait (például Alekszej Arbuzovtól az „Én szegény Maralom“-at, Alekszander Vampilovtól a „Júniusi búcsúzás“-t) szintén színházunk viszi vagy vitte színre, versfordításait pedig folyóirataink közlik. A termékenység, a mennyiség persze nem bűne, nem lehet bűne az írónak, ha írásai mély mondanivalókkal, megfelelő minőséggel, a tartalom és a forma letisztult egységével párosulnak. Esetünkben pedig annál is inkább nem az — sőt talán üdvözölhető — mivel Gál Sándor tartalmi és esztétikai hozadékával — mind a költészetben, mind a szépprózában — valóban új színeket, új értékeket hozott a Csehszlovákia magyar irodalomba. Elbeszéléseinek hősei szinte kivétel nélkül kettős életet — önmagukban és környezetükben — élnek, konfliktusaik a társadalomban helyüket kereső látszólag passzív, de vitájukban aktív emberek konfliktusai és költészete sem a pillanatnyi, múló hangulatok varázsából, nem holmi homályos megérzések szédületéből, hanem elsősorban a költő gazdag — kimeríthetetlennek tűnő — tapasztalati világából, az ember múltja, jelene és jövője fölött töprengő (jobb szó híján:) filozófiákból, s az ezeket konfrontáló mindennapos gyakorlatokból épül. A költészet ereje ugyanis a látás, s a vers akkor él, ha láttat. Költőnk verseit pedig éppen ezek az erők gazdagítják, mozgatják, s mondanivalójában töretlen lendülettel és példás tudatossággal építi' fel egyikmásik kötetét. Érdemes itt összehasonlítanunk Gál első és legutóbbi verseskötete bevezető verseinek néhány sorát: „A madarak érthető nyelven beszélnek és írnak a szárny-evezők cikcakk vonalából kiolvashatod az életüket,, — írja a madarakkal „egyforma szívű“ költő az „Arc nélküli szobrok“ elé, míg a „Kőlapok“ban már így vall: „és mindaz ami kimondhatatlan öröm kín kétség tizennégy sorban hogy írjam le, hogy mindenki értse.“ Az első, ami ezekből az idézetekből szembetűnik, a verssorok mögött munkáló gondolati igény, a két idézetet összekötő közlés- és embervágy, • • _ KOLTO - MAGASRA EMELT CSENDDEL (Megjegyzések Gál Sándor: Kőlapok című verseskötetéhez) valamint az, hogy az első idézet sután mutáló, kamaszos hangja mennyivel érettebb, töprengóbb lett. „Kőlapjai“ köőlapokra, kőtáblákra vésett „üzenetei“ a csehszlovákiai magyar költészetben Bábi és Tőzsér „gondolati“ lírájával mutatnak rokonságot: a dolgok lényegének, összefüggéseinek „megéneklését“, a szüntelen „kötődések“ és szakadások közt vibráló feszültség, tehát a létfolytonosság („semmi nem kezdődött újra és véget semmi sem ért“) megjelenítését, a „megnevezhetetlen megnevezését“ tűzte ki célul: „megnevezni az utat mindenekelőtt melyen a földről a föld/é érkezem“. Gyökerei a szilárd talajba kapaszkodnak („már majdnem elfelejtettem a verset gyökereimet“), felemelt csenddel („emeld fel a csendet újra magadban“) — költő áll előttünk. De csendje nem a „semmi csendje“, nem az ürességé, csendje a „szent igéjű többlet“, csendje, teremtő, új értékeket alkotó csend: tartalom. És e tartalmas csendben, „néma jelenlét“-ben, a halál sem nyugalom, a megnyugvás hordozója („bennem nincs mór béke“), hanem épp ennek a tudatosítása, felmérése jelenti az első lépést az ember „megújulásához“, hogy ideje valóban „teljes idő", hogy élete valóban teljes, valóban élet, „Utca és kert ág és gyümölcse partok fölött a hullámverés tengerek lelke vers lelke kifejezhetetlen mérték mint az élet mint a halál a kettővel együtt s egyszerre azonos“ lehessen. Képek és ellenképek viliódznak ezekben a versekben, a kontúrok elmosódnak, a határok kitolódnak, a fogalmak és a költő meglátásai egyetemes jelleget és érvényt nyernek, egy idillikus csallóközi képpel egyszerre, . egy időben jelenik meg előttünk a homlokához vadászpuskát szorító Hemingway, a zabolátlanul hömpölygő sorokkal, a képzuhatagokkal egyszerre a kötött népzenei, népballadai motívumok: Gál Sándor mindent tud, ami a modern versépítkezéshez szükséges. De számos helyen mindig kettőt kell mozdulnia ahhoz, hogy egyet lépni tudjon; versépítkezésénél hiányoljuk a gazdaságosságot, az ökonomikus építkezést, az önkontrollt. Már előző köteteinek a bírálói (Gály Iván, Fonod Zoltán, Tőzsér Árpád) is megegyeztek abban, hogy kevesebb erőpazarlással, nagyobb önfegyelemmel (lásd az olyan szinte hibátlan versek példáját, mint a 6. szonett, továbbá a „ki jön utánam“, a „képek a halott utcán“, a „portrék“ közül a „Hemingway“, vagy akár a „teljes idő ünnepe“) még inkább közelebb juthatna kitűzött, s vállalt céljához. Hiszen míg véleményünk szerint az „asszonnyá avatásé“, a „tétova reggel“ vagy a „lehetőségeim határa“ című versei a kőlapok tartalmi, hangulati egységét bomlasztják, addig majd minden versébe bekerül egy-egy durva képzavar, egy-egy túlzsúfolt, erőszakolt rész („hússá tömörült libegésedből a teremtés hangja elköltözött“), egy-egy semmitmondó üresjárat, vagy éppen egy-egy fölösleges túlmágyarázás. Ez utóbbinak a legtipikusabb, szinte iskolapéldája a „kísérlet a csenddel“, versfüzér „hóesés“ című része, ahol az első négy sor tömörségét, egyszerűségét, a sorok között és a szavak mögött kitapintható fájdalmas üzenetét szinte „agyoncsapja“ az utolsó sor „okoskodása“: „ma semmit se mond befelé hull bennem takar el minden hangot vakító csillagrendszerekkel“ — (kiemelés tőlem — TL). TÓTH LÁSZLÓ Vámos Gábor felvétele GYURCSÓ ISTVÁN-------------------------------Hétköznapok Tűnődöm: tél, tavasz, nyár, ősz... — Maradj a korral egyidős! — biztatom magam, biztatom: — s ne kössön soha tilalom! A hétköznapokat kerestem mindig. Faluk, városok utcáit, mezők ösvényeit jártam. Évszakok köszöntöttek a természet változásaival. A tájak keblükre öleltek, az élet fiának fogadott. Gyermekek nevettek rám, én meg visszanevettem. Virágzó almafák integettek Gömörben, pitypang köszöntött a Kisduna partján, füzesek a sokvízű Bodrogközben, és köszöntem az embereknek, azok visszaköszöntek. öreg szerszámok közt a kommunizmusról beszélgettünk. öreg szerszámok közt öreg emberekkel, öreg emberekkel, kik ifjú szívvel hisznek, akik sok fiatalnál is jobban látják jövendőnket. Beszélgettünk az öreg szerszámok között, petróleumlámpák kormos üvege alatt. Majd felnéztem a szerelők arcába, kik neoncsöveket szereltek a magas oszlopok tetejére. Répasorok közt leányokat, hajladozó asszonyokat csodált a szemem, szélfújta arcukat, kezüket néztem. Hallgattam a durva szelet, s emígy szóltam: — Ne bántsd, te szél, az asszonyok kezét, arcát. — Ám hiába beszéltem én, mindhiába kiáltoztam ... Majd mindenféle gépeket láttam az utakon. Jöttek, dübörögtek, prüszkölve, morogva. És a szél megijedt: ijedten elszaladt, tudta, a gép erősebb, mint az én szavam. És az asszonyok dereka egyenes lett, szemük fölé kapdosták tenyerüket hogy nézzék a gépek győztes vonulását. Nagy áradással jöttek a gépek a gyárak kapujából; még a fejőnők is kacagtak örömükben, mert az istállók ajtaján is gépek kopogtak: láttam, örültem, és szerettem volna fiatal lenni. Fent a hegyek tetején is láttam a gépek vonulását: táskába zárt szerkezetek muzsikáját hallgatták a juhászok, s a pulikutyák csak fülelték a furcsa zenét... Hétköznapok simogatták a szívemet. Én tűnődve álltam a hétköznapok között, de ők egy pillanatra sem maradtak énvelem, megérintették homlokom és futottak tovább. Próbáltam megfogni, megkötözni őket, ám fiatal csikók mind a hétköznapok, s a betűk béklyója nem elég erős fék, hogy megzabolázná futásukat egy napra is. Ha meg is kötöztem néhány napot, mit ér az, vén gebe mindegyik, mire ráraknám a nyerget... Virágos mezőkön, hegyeken, völgyeken előttem, velem futnak a napok, a fürge hétköznapok. Virágos mezőket láttam tegnap is még, margarétát szedtem, gyűjtöttem csokorba, csokorba a mezők tarka virágait. Visszanézek most és gyárak tornyait látom: — Hol vagyok? Micsoda kémény az mögöttem? Nem ezt láttam, nem erről írtam én tegnap! — Futnak, vágtatnak a hétköznapok arany-csikói: Gyorsan hát, krónikás, ne bíbelődj a nyereggel! Nyereg nélkül, szőrén is üld meg az Idő lovát!
