A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-08-03 / 31. szám
A folyók cs a tavak kiszáradnak — Agadesz, Niger csinálta volna magának belőle, milyen következményekkel jár a mezőgazdasági termelés szerkezetébe való ez a beavatkozás az illető országok számára. Szemléltető például szolgál Szenegál: A bus kiégetésével szerzett két és fél millió hektár területen 1840-től bevezették a földimogyoró termesztését. Az „amerikai mogyoró“ sorsdöntő volt a később függetlenné vált állam jövőjére nézve is, ez a termény 75 százalékkal részesedik az ország kiviteléből. Annak idején a földimogyoró aránylag hasznos volt a gyarmat lakosságának. 1914-ben a földimogyorót termesztő paraszt megkereste a francia napszámos bérének 70 százalékát. Ma — 8 százalékát! Ahhoz, hogy egy kg rizst vásárolhasson, három-négy kiló földimogyorót kell termelnie. Hogy mit jelent e termény árának relatív és abszolút csökkenése az ország olyannyira specializált gazdaságának viszonylatában, azt könnyű elképzelni. Azonkívül e növény termesztésének bevezetése, illetve az ország erdeinek nagy területeken való kiirtása, amit a termesztés megkövetelt, szabaddá tette az utat a Szahara felől fúvó száraz forró harmatán szél előtt, amely kiszárítja a takarójától megfosztott földet min“ denütt, ahová behatol. Kétségtelen, hogy éppen az erdőirtás borította fel a szenegáli klíma egyensúlyát, s lett egyik oka az aszálynak. A kormány ezért elrendelte erdősávok létesítését a termőföldek szélén. De ezek minden sürgősségük ellenére hosszúlejáratú feladatok, amelyeket a jelenlegi szárazság következményeinek felszámolása kell hogy megelőzzön. Ez azonban a szakemberek prognózisa szerint legkevesebb öt évet vesz igénybe — azzal a feltétellel, hogy az idén kiadós esőzések lesznek. A többi aszály sújtotta országban sem jobbak a kilátások. A nemzetközi segítséggel el lehet érni, hogy ne essenek emberéletek áldozatul, de semmit sem változtat azon, hogy időközben felhasználták a gabonaféléknek a jövő idényben a vetésre szánt részét is, hogy az állatállomány megújítására az állattenyésztő körzetekben évekre lesz szükség. Becslések szerint az elmúlt öt esztendő folyamán csak Nigerben 600 000 darabbal csökkent a szarvasmarha — s 800 000—1 000 000 darabbal a juh- és kecskeállomány. A következmények felszámolásán kívül a feladat az is: kizárni a veszélyt, hogy az éhhalál réme egy napon megismétlődik. Ez azt jelenti, hogy mindenekelőtt sokkal nagyobb figyelmet kell fordítani a gazdaság örökölt gyarmati szerkezetében eddig háttérbe szorult élelmi cikkek termelésére, s modernizálni kell a földművelést és az álattenyésztést, amelyek a bus ösztönös kiégetésével és az egyre szegényebb növénytakaró lelegeltetésével nem fognak hozzájárulni a talaj kiszáradásához és teljes devasztálódásához. Rendkívül nehéz, de elkerülhetetlenül szükséges feladat ez: 2000-ben ugyanis Afrikának mai lakossága több mint kétszeresét kell eltartania! Gál György Sándor Egy diadalmas élet regénye (Részletek) Az első összecsapás a sláger körül pattan ki: „jöjjön velem nagysád shimmyt járni!...“ Állítólag Kálmán megígérte, hogy küld egy új zeneszámot, amely felülmúlja még a shimmyt is, és ez a primadonnáé lesz (itt megint meg kell tanulnuk egy öreg színházi szakkifejezést, ami eredetileg a kártyaasztalnál született. Vannak játékok, ugyanis amelyben az „űberelés“ kötelező. Tehát alsóra legalább felsőt, felsőre legalább királyt és királyra legalább ászt kell tenni. Nos, az űberelés az operettben is kötelező. A primadonna űbereli a szubrettet, a bortviván a tánckomikust. És ugyanez az értékrend az egyes felvonások között is. Illő, hogy a második felvonás űberelje az elsőt, a harmadik felvonás — az egész operettet. Nos hát, fordítsuk le színházi nyelvre a shimmy, ügyet. Fedáknak nem volt egyetlen száma sem, mely űberelte volna Honthyét. Félő, hogy ezen elcsúszik az egész szerep: a szubrett győz, és a primadonna alulmarad. És itt lépett közbe Fedák Sári, a dramaturg. Honthy a zseniális shimmy számot az öreg Latabárral lejti el. Ez már eleve eldönti, hogy valami briliáns táncprodukcióról szó sem lehet. Az idősebb Latyi — Latabár Árpád — kétméteres óriás. Hústorony. Legfeljebb öreg medveként cammoghat végig a színpadon. Nagypál egy felvonással odébb a számot ismét beilleszti a játékba, de most már a primadonna Fedák Sári és az ördöngős táncos Rátkai Márton számára. A dramaturg Fedák még egyéb „átalakításokat“ is eszközölt. A szubrettnek volt egy száma, amit baba-parádénak neveztek. Egész sor embernagyságú hajasbaba. Ott alszanak a színpad hátterében, nyitott játékdobozokban. A szubrett táncra invitálja valamennyit, de a babák csak élettelen babák maradnak. Végre a legutolsó fiúbaba megelevenedik és táncba szédül Hannával. Hát ez volt az a szám, amit Zsazsa már végképp nem tudott elviselni. Nagyon okosan magyarázta meg Tihanyinak, Beöthynek, Nagypálnak, sőt még Hannának is, hogy a betét hosszadalmas, érdektelen, lehúzza a darabot, megállítja a drámai pergést, azt eredményezve, hogy kis tapsért odaadjuk a nagyott, egy csinos epizódért feláldozzuk az egész operettet. A próbák folytak tovább. A színház műhelyében közben készültek a ruhák, a nagyon szorgalmas, előzékeny, jóképességű Pilátné vezetésével. Ezek a ruhák szolídak voltak és szemrevalók, a műhely alapos munkája biztosíték volt arra nézve is, hogy a kosztümök kibírnak száz, akár kétszáz előadást is. Valami mégis hiányzott ezekből a ruhakölteményekből. A ruhával semmi baj. Csak a költeménnyel. A rendező kijelentette, hogy ezúttal a ruhák szorosan hozzátartoznak a darabhoz. A színpadkép egységéhez, kompozíciós szilárdságához. Magyarán: A hölgyek ne varrassanak külön kosztümöket, mert erre csak a primadonnának, Zsazsának van joga. Az ő ruháit a Dénes szalon készítette. A terveket Párizsból és New Yorkból hozták, helyesebben a vázlatokat, amelyeket Zsazsa aztán alaposan átdolgozott. Fantasztikus ízlése volt. Ezt a jelzőt nem merő véletlenségből illesztettük a mondatba. Igen, Zsazsa fantasztikusan öltözködött, merészen, kihívóan és mégis ízlésesen. Persze a jóízlésnek egészen új esztétikumát teremtve meg — a maga alkata, derékbősége, fiús keblei és szép, izmos lábszárai, combjai szerint. A Dénes szalon hajnaltól éjszakáig Zsazsa kosztümjeit varrta. A Dénes szalon igazi remeklése azonban nem egy ruha, hanem a belépő köpeny volt. Az ötlet nem mindennapi. A köpenyt átszőtték valami foszforeszkáló anyaggal, amely aztán a sötétben izzani, világítani kezd. A rendezői elképzelés ez volt: Zsazsa belép. Teljes reflektorfény. Aztán a lámpák lassan kialszanak. Koromsötétség. Csak a tündérkirálynői palást világít. Ez már több mint színház: ez a megelevenedett ezeregyéjszaka. A kosztümös próbán minden remekül indult. Zsazsa megjelenik azon a bizonyos márványlépcsőn, amelyen egy operettdívának illik lelépkednie. Vállán a mesés köpeny. Szikrázó fény, aztán a fővilágosító mester szép óvatosan adagolja a szénellátást: halványodnak a reflektorok és végül elsötétedik az egész színpad. Méghozzá olyan alaposan, hogy se köpeny, se Fedák — megint csak a rút flaszternyelvet idézzük — „töksötét“ mindenütt. A tervező stáb egyvalamiről elfeledkezett. Az efféle foszforeszkáló holmit először meg kell etetni fénynyel. Jó alaposan. Hogy legyen a foszforanyagnak mit visszaadnia. De Zsazsa ezeregyéjszakái köpenye mind ez ideig a szekrényben pihent. Jó sötétben. Hát fekete maradt most is, mikor pedig világítania kellett volna, mint egy diadémnak az éjszaka óceáni mélységeiben. Csak Zsazsa dühödt szitkozódása hallatszik: — Adjatok be fényt, hogy a nyavalya állna a masinátokba... hát csupa barommal vagyok én körülvéve, állatokkal, akik tönkre akarják tenni az életemet?! A színpadon derengő fény, aztán teljes reflektorsugárzás. Fedák letépi magáról a köpenyt, sarkát beleakasztja egyik hasítékba és már tépi is a csodálatos anyagot, szakítja, apró rongyokra, cafatokra. Tekintetével Dénes urat, a szalontulajdonost keresi: — Ezt a rongyot pedig legszívesebben beletömném a pofádba... A közelembe ne kerülj, mert megtiporlak, akár a rongy köpenyedet. Az ügyelő jelentkezik Hannánál: — Dénes úr szeretne önnel beszélői. .. — Miféle Dénes? — A szalonos. Aki Zsazsa művésznő rúháit varrja. De már nincs is szükség bemutatkozásra: maga Dénes úr óvatoskodik be az öltöző ajtaján: — Művésznő, volna egy szerény ajánlátom... — Hallgatom, tessék. — Végignéztem a próbát. És láttam az ön ruháit is. Rosszak. Több mint rosszak: Jelentéktelenek. Pedig az anyag kitűnő. Csupa finom, márkás anyag. Én átszabnám valamenynyit* — Félek, hogy a maga árai túlságosan borsosak. — Téved, művésznő. Én megvarrom az ön összes ruháit — ingyen. Tetszik érteni: grátisz! — Már nincs rá idő. — Hogyne volna. A ruhákat most ki tetszik lopatni a színházból. Igen, jól értette, művésznő — a ruhákat ki kell lopni, mert ha észreveszik a dolgot, Zsazsa művésznő tüzet csinál. Én ma délután átszabom az összes ruhákat. Az esti előadás előtt próbálunk, és éjszaka már a kész toalettekkel jelentkezem. Egy Dénest nem lehet megszégyeníteni az egész színház előtt. Hat órakor valóban ruhapróba, aztán Offenbach előadás és éjszaka Dénes úr már a kész toaletteket mutatja be. Zseniálisak. Másnap ismét kosztümös főpróba. Zsazsa még mindig rendez, de ma jóval diszkrétebjpen. Mintha azt akarná, a nézőtérről ne vegye észre senki, hogy itt nem Beöthy igazgat, nem Tihanyi rendez és nem Nagypál Vezényel, hanem ő, egyedül ő: Molnár Ferencné, Fedák Sári. Vájon miért ilyen óvatos most a főrendezőnő? Föl se szisszen mikor meglátja Hanna új ruháját. És nincs kifogása az ellen sem, hogy a világosító mester kitűzze a lázadás valamennyi lobogóját: a szigorú rendezői utasítás ellenére begyújtja az összes refektorokat, s így Hanna tündököl, mintha egy bűvös tenyér gyémántként prezentálná a közönségnek. És ha már a világosító mester fellázadt, fellázad Hanna is. Nem az oldaljáráson jön be (pedig Tihanyi utasítása félreérthetetlenül így szól), hanem leereszkedik ő is a márványlépcsőn. És Zsazsa nem szól egy szót sem. 17
