A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-08-03 / 31. szám
oo Arca szürke agyag, szigorú tekintete holtan meredt a távolba. Így látták őt nap nap után a csíkos darócba bújtatott, görnyedező rabszolgák. Hosszú léptekkel igyekezett valamerre, elhaladt mellettük, s a foglyok aztán már csak szegletes árnyékát pillantották meg a göröngyös úton, mely az SS-villák kertjei s az építkezés között húzódott, míg túlnan az erdő kezdődött. Egész nyáron látták őt földszínű, dísztelen ruhájában, vállára terített szürkésfekete gyapjúkendőjével, mely nagy ráncokat vetett. Valahányszor esett az eső, úgy vetette át a kendőjét a fején, mint a bűnbánók. A büntető Baukommando rabjai alapozást ástak. Az egészről csak annyit tudtak, hogy milyen mélyre kell lemenni — itt szélesebb, ott keskenyebb legyen. Nem volt itt más, csak agyag, melybe beleragadt a facipő. Egész nap kapargatták egymás talpáról a kölöncöt, s amint közeledett az este, úgy nehezültek el a sarat hurcoló lábak, s fájdultak meg a kezek. A csákány nyelének szüntelen szorításától görcs állott az ujjakba. Bárhogy fordult az idő, ha esett, ha fútt, a délelőtt egy bizonyos órájában feltűnt az asszony, elhaladt mellettük, s késő délután tért meg valahonnan; mindig ugyanabban a percben bukkant fel, oly pontosan, hogy rajta mérhetted volna az időt. Az őrök lánca mögött vitt el az útja; a lánc rács előttire és rács mögöttire osztotta ketté a világot, szabad és rab világra, szép, szabályos alakzatban. Az őrlánc géppisztolycsövei csak akkorka területet fogak körül, amennyi elegendő volt a foglyoknak ahhoz, hogy az aznapra kijelölt rabszolgamunkát elvégezhessék, s a hozzá adott darab kenyeret elfogyaszthassák. Túl a géppisztolyokon az élet folyama hömpölygőit; a habok az őrök megvasalt bakancsait nyaldosták, s kihordták ide a szélre az élet hulladékait. Néha csak a kezed kellett kinyújtani, hogy felkapj, zsebedbe rejts, és ott elnyomj egy még parázsló csikket, melyet egy járókelő hajított el hanyagul, túl a géppisztolyokon a szabad világban. Az élet tehát kartávolságnyira folyt — az életig vivő út mégis egyenlő volt a halállal. Ha a szélnek kedve kerekedett, hogy megtréfáljon és a géppisztolyokkal kirajzolt vonal mögé görgette sapkádat, nem tehettél egyebet, mint hogy sapka nélkül térj vissza a táborba, ahol a karéj kenyér helyett megvesszőzés várt. Csak az szedte fel a sapkát az őrlánc tilos sávjárói, aki a gyors halált választva, inkább szitává lövette magát, semmint hogy eszméletlenségig agyba-főbe verjék. Az élet folyamában bandukolt az öregasszony is, kint az országúton, az erdőszélen, az építkezés mentén, ahol nap nap után pir-Nagy József rajza E. F. BURIAN Mutter kadattól sötétedésig görnyedtek a patríciusok rabszolgái, a patríciusoké, akik villákat építettek maguknak az országút túlsó oldalán. Vajon honnan jött és hová ment, minden áldott nap, egyforma léptekkel, ugyanabban az órában? Vajon ő maga tudta-e? Rejtély. Az őrök rá se hederítettek. Hisz a rabok úgysem vethetnek feléje egyetlen pillantást sem; nem azért állnak ott az őrök, géppisztolyaikkal falként, hogy a rabok akárcsak halvány jelét is mutatni merjék annak, hogy észrevették valamit. Hetekig úgy látszott hát, hogy senki sem vesz tudomást róla, s ő sem vesz tudomást senkiről, nemhogy másokról, de még magáról sem. Miként egy szürke pille, úgy röpködött akadozó szárnyakkal egy verejték szagú valami körül, aminek azonban nem lehetett látni az arcát, minthogy a vállak a csákányokra dőltek, a ragacsos föld göröngyei közé. S az SS-patríciusok kertjeiben kinyíltak és elvirágoztak a fennsík egzotikus virágai. A messzeségben, hirtelen kiemelkedve a fennsíkból, alpesi magasságok meredeztek. És az öregasszony érzéketlenül járt-kelt az illatok között. Soha egy pillantást sem vetett a kertek felé. Zordonan maga elé nézett az országút porába, s ment, amerre ez a porba merített tekintet vezette. Ha felpillantott, azt is csak azért tette, hogy lássa a pontot, ahol a két út keresztezi egymást, és ahonnan repedt harangszót hozott esténként a szél. Miként az élet árnya a nyomor és bőség mezsgyéjén, úgy ballagott az asszony; korát nem lehetett tudni, s a szíve is mintha ki lett volna tépve; nem is hagyott a foglyokban mélyebb nyomot, mint az árnyék. Ha netán megesett volna, hogy egy nap nem hozza erre az útja, a foglyok nem tudták volna mihez mérni az időt. S akkor hová merítették volna tekintetüket a szegény sáros rabok, hogy lopva találkozzék a horizonttal? Az öregasszony közönyös és szinte élettelen léptei hozzátartoztak már az élethez, mely minden bizonnyal más lenne, ha ezek a léptek egyszer elmaradnának. Hétről hétre szorosabb lett a kapcsolat köztük, a földszínű öregasszony között, kinek arcát mély ráncok barázdálták, s a foglyok közt, kik görnyedve temették arcukat a földbe. De ezt a kapcsolatot egyik rabról sem lehetett leolvasni. S az öregasszony is mindig egyforma volt. S változatlan volt az őrök lánca is, szilárdan odaszegezve azokra a pontokra, ahonnan mindent látni, ami az országúton történik. És mégis, egy idő óta feltűnt a foglyoknak, hogy az asszony visszatérőben megemeli kissé a kezét; lopva olyan mozdulatot tesz, mintha elkerítené útja egy részét. Hát ez mit jelent? A foglyok kérdő pillantásokat váltottak. Ügy festett a dolog, mintha az asszony azt akarná mondani: „eddig...“ De vajon csak magamagával beszélget? Vagy pedig? ... A foglyok körében napról napra nőtt az izgalom. Mind közelebb küzdötték magukat csákányukkal ahhoz a helyhez, ahol most már mindennap felemelte kissé, majd anélkül, hogy visszatekintene vagy lépteit meglassítaná, vagy akárcsak kicsit is módosítaná útját, újra leengedte kezét az asszony, s ment tovább. S ekkor valaki rájött, hogy az a hely, melyet az öregasszony titokzatos jeleivel megjelölt, kívül van az őrök látszögén. Nem ellenőrizhető semerről. Az izgalom nőttön-nőtt. Mind gyorsabban jártak a csákányok és az ásók, s ahogy fogytak a napok, úgy közeledtek a helyhez. Az asszony pedig csak adta a titokzatos jeleket valahányszor visszatérőben volt. Kétség nem fért hozzá: jelzései a foglyoknak szólnak. Végre elérkezett a nap, midőn a rabság és szabadság között az őrök láncában törés keletkezett. A foglyok épp azon a helyen ástak, ahol az asszony naponta jelt adott a kezével. Midőn reggel elhaladt mellettük, semmivel sem árulta el, hogy észrevette őket. Ment, mint máskor, dolga után; hosszú léptekkel rótta az utat. A rabok lázas türelmetlenséggel várták az estét. Végre hallani lehetett a léptek neszét. A világért sem fordult volna hátra senki, csak a hátuk érezte, hogy az asszony közeledik. Érezték, hogy odaért. Most biztosan felemeli a kezét... most leereszti. Kis csomag hullott a földre, a meggörnyedt foglyok közé. Megdermedtek. A léptek eltávolodtak. S a rabok testükkel takarták el társukat, aki a csomag felbontásával bíbelődött. Annyi karéj kenyér volt a csomagban, ahányan ott dolgoztak. — Mutter — suttogta valaki az asszony után. Ez lassan beleveszett a távolba, ott, ahol a keresztutak összefutnak, s ahonnan gyakran szállt errefelé a repedt harangszó. SZEBERÉNYI LEHEL fordítása
