A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-19 / 3. szám
A várkastély főbejárata a tizenhatodik szazad elejéről — Gazdag, befolyásos ember, a király legbensőségesebb barátja vagyok. Annyi aranyam, drágakövem van, hogy akár az egész várat kirakathatnám vele, de ivóvizem nincs — panaszkodott, de megfogadta: — Addig nem nyugszom, míg nem lesz kutam, ivóvizem, még ha a fél vagyonomat is adom érte... — Emiatt ne szomorkodj! — nyugtatta felesége. — A szolgák annyi vizet hordanak föl, amennyi csak kell, és majd akad olyan kútfúró, aki vállalja a munkát. Az évek szinte sasszárnyakon repültek. Szapolyai István feje hófehér lett, de vizet, noha az olasz mesterek is többször megkísérelték, senki sem tudott a sziklák mélyéből elővarázsolni. A törökök garázdálkodásai egyre nagyobb károkat okoztak az országban. Szapolyai hadba indult ellenük. Nehéz és véres harcok árán sikerült a közeli környéken fosztogató törökök nagy részét elfogniok. A török foglyokat a trencséni várba vitték. A várudvar foglyokkal volt tele, akiktől gazdag zsákmányt rekviráltak. Szapolyai azonban hadisikerének sem örült. Feleségét nagy öröm és büszkeség töltötte el, amikor ura hazatért győzelmes harcaiból. Szobája ablakából figyelte az udvaron hangyabolyként nyüzsgő török foglyokat. Egyszerre csak szeme egy gyönyörű, hollófekete hajú török lányon akadt meg, aki szomorúan, lehorgasztott fejjel állt a foglyok között. — Gyere, nézd csak, milyen szép és milyen szomorú ott az a török lány — mondotta lelkendezve a vár úrnője. — Kedvesem, ha igazán szeretsz, ajándékozd nekem a lányt... Szapolyai az ablakhoz ment. Néhány pillanatig a foglyokat nézte, de gondolatai láthatólag másutt jártak. Ismét otthon volt, és ismét azon tűnődött, hogyan lehetne mégis csak vízre bukkanni a sziklák között. — Valóban szép lány, neked adom! — válaszolta kedvtelenül a vár ura. Alig telt el egy óra a szép török fogolylány az udvari hölgyeknek kijáró díszruhába öltözve a vár úrnője előtt állt. — Ülj ide mellém a szőnyegre és meséld el, honnan jöttél, és ki vagy — szólt hozzá kedvesen a hercegnő. — Fatimának hívnak — válaszolta szomorúan a lány. Messzi keletről jöttem, a vőlegényem után. Nem fogadtam meg tanácsát — fogságba estem. De ő szabad, és biztosan rövid időn belül kiszabadít. — És ki a vőlegényed? — kérdezte kíváncsian a vár úrnője. — Szép, okos és gazdag ember. Nagyon szeretem. .. Akár az életemet is áldoznám érte — mondotta halkan a lány, s közben könnyes szemét törölgette, Hedvig rövid idő alatt annyira megkedvelte az okos és szép török lányt, hogy úgy bánt vele, mintha saját lánya lett volna. Szapolyai is megkedvelte a nyílteszű, őszinte lányt. Váratlan vendégek érkeztek a trencséni várba. — Uram, Omár pasa kér bebocsátást a várba — jelentette Szapolyainak az öreg Jakab, a hűséges szolga. A vár több mint hetven méter mély kútja, melyet a legenda szerint Omár török basa Szapolyai fogságában levő török foglyokkal épített És a legenda szerint ezen a kapun távozott szerelmével Fatimával Omár... * 4 — Eresszétek be! Lehet, hogy búcsúzni jött! Meg kell hallgatni, lehet, hogy jó hírrel érkezett. Omár pasa díszruhában, szolgáinak kíséretében megállt a vár ura előtt. Megvárta, míg előbb Szapolyai szólt. — Mit kívánsz tőlem? — kérdezte kurtán Szapolyai. — Bocsásd szabadon fogságodban élő testvéreimet! Szapolyai egy ideig gondolkodott, majd válaszolt: — Csak akkor, ha feltételeimet teljesíted! — Száz aranyat fizetek értük! — Aranyom, drágakövem van elég, arra nincs szükségem! — Akkor száz arab lovat adok! — Lovam is van elég! — Mondd meg, mire van szükséged, minden kívánságodat teljesítem! — Nincs vizem! Ivóvízre van szükségem! Omár egy ideig csodálkozva bámulta Szapolyait, majd megszólalt: — Azt mondod, hogy nincsen vized? Hiszen itt a vár lábánál hatalmas, bővizű folyó van, és bevehetetlen várad tövénél bővizű kutak is vannak. Jó víz van bennük, ittam belőle. — Igazad van! A vár tövében van elég víz, de itt fönt a várban nincsen kutam! Ha itt kutat ástok és vízre bukkantok, valamennyi testvérednek visszaadom szabadságát. Omár hosszasan gondolkodott. Az ablakhoz ment. Szemügyre vette a várudvart, majd kijelentette: — Lesz vized! A kutat embereimmel megásom! De volna egy kérésem: sorakoztasd fel embereimet, hogy beszélhessek velük. Néhány percen belül katonás rendben felsorakoztak a foglyok. Omár kétszer is körüljárta őket, észrevehetően valakit keresett. Szomorúan kérdezte Szapolyaitól: — Valamennyi fogoly felsorakozott? Nem hiányzik senki? — Mind itt vannak! — jelentette a várkapitány. — Akkor ő meghalt... — suttogta elcsukló hangon Omár. Szapolyai egy ideig a lehorgasztott fejjel, idegesen topogó Omárt figyelte, önkéntelenül eszébe jutott Fatimé, a szép török lány, akit feleségének ajándékozott. Sejtette, hogy Omár őt keresi. — Ne szomorkodj! Nem halt meg! Él és jó egészségben van! — mondotta. — Tudom, Fatimát keresed! Feleségem mellett van, aki úgy megszerette, mintha a saját lánya lenne. A török szemében felragyogott a boldogság. — Örök hálára kötelezel! — mondotta Omár, és hálásan ölelgetni kezdte. — Kérlek, add vissza nekem! Nagyon szeretem... — Megegyeztünk! Ha te vizet adsz, visszaadom a foglyokat, természetesen Fatimát is! — válaszolta ridegen a várúr. Omár másnap reggel embereivel munkához látott. Pontosan ezeregyszáz napig vésték a sziklát a folyó partjára hordták le az egyre mélyülő kútból a köveket, míg vízre bukkantak. Kristálytiszta, jóízű, hideg ivóvízre... — Uram, kívánságodat teljesítettem — jelentette a kemény munkától teljesen kimerült török. — A kút mélyén víz van! Ígéretemet teljesítettem, most rajtad a sor. Szapolyai István öröme leírhatatlan volt. Örömében ölelgetni kezdte a törököt, de az durván ellökte magától. — Vized már van! De szíved keményebb annál a sziklánál, amit ezerszáz napon át véstünk, hogy kívánságodat teljesítsem! Omár még aznap útrakelt Fatiméval és kiszabadított testvéreivel. A vár urától nem búcsúzott el, és amikor kilépett a várkapun, régi török szokás szerint, vissza sem nézett, nehogy az életben még egyszer visszakerüljön oda... — Van ivóvizünk! A várban kút van! — újságolta feleségének örömmel Szapolyai. — Igen, tudom — válaszolta szomorúan az úrnő. — Omár szerelme erősebb volt mindennél, igaz szerelméért a hegy egy részét elhordta. Kutat ásott, kutat vájt a kősziklába, hogy visszakapja azt, akit szeret; hihetetlen kitartással ásta meg a kutat, melyet én a szerelem kútjának nevezek... • 1528-ban, két évvel a mohácsi csata után az új trencséni várúr, Szapolyai János és a másik magyar király, Ferdinánd között elkeseredett harc folyt a magyar trónért. Ferdinánd hadseregének főparancsnoka Kaciáner, május 20-án körülzárta a trencséni várat, és annak védőit megadásra szólította fel. Az elkeseredett harcokban a vár védői ellenálltak. A véletlen révén azonban mégis Ferdinánd kezébe került, de már mint csak romhalmaz... Az ellenségnek sikerült egy szellőzőablakon át bejutnia a vár pincéjébe s felrobbantani az ott felhalmozott puskaport. A hatalmas robannást tűz követte, mely tönkretette a várat. A trencséni vár Thurzó Lászlóé lett, aki azt nagy költséggel rendbehozatta, majd később az Illésházyak birtokába került. 1602-ben egv ideig a trencséni várban őrizték a magyar királyi koronát és a koronázási ékszereket. A Rákóczi-szabadságharc idején a trencséni várat német katonaság szállta meg. A felkelők megpróbálkoztak a vár ostromával — de hiába. Négy évig körülzárva tartották a várat, de 1708- ban a császári seregek döntő csapást mértek a fejedelem kuruc hadaira. 1782-ben, mivel a vár stratégiai jelentősége megszűnt, a császári katonaság kivonult a várból. 1790-ben hatalmas tűzvész pusztított Trencsén városában. Ennek áldozata lett a vár is, mely akkor másodszor égett le. 1905-ben a vár a város, illetve az állam tulajdonába került. Az elmúlt évtizedek során a lehetőségekhez képest sok próbálkozás történt a vár újjáépítésére. Különösen Jankó Alexy festő nemzeti művész tétf sokat annak érdekében, hogy a híres várat megmentsék az utókornak. Több éve a romok konzerválásán dolgoznak, és a távlati tervek szerint a trencséni várat is újjáépítik, s múzeumot és képtárat rendeznek be benne. 4 4 4 4 4 4 €
