A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-06-22 / 25. szám
és a kapu feletti bástyát, amely a hagyomány szerint 226-ban épült, most rekonstruált formáját azonban 1635-ben nyerte. A felszabadulás előtt egész Észak- Koreában nem volt egyetlen felsőoktatási intézmény sem. 1964 őszén nyitotta meg kapuit a Kim ír Szén Egyetem, s a városnak ma már kát tucat felsőfokú iskolája van. Míg a Koreai Népi Demokratikus 'Köztársaság szocialista társadalmat épít és a koreai kérdés békés megoldására törekszik, a délkoreai bábkormány teljesen amerikai befolyás alatt áll; az Egyesült Államok katonai támaszpontokat tart fenn az ország területén. A békés egyesítés fő feltétele az amerikai csapatok kivonása Dél-Koreából. 1. Igen fejlett a textilipar a KNDK- ban. A képen: részlet a csoncsini műszálgyártó kombinát fonodájából 2. Koreai táncosnő 3. Évente több mint 10 000 család költözik új lakásba Phjöngjangban 4. Békés munka folyik a 38. szélességi foknál húzódó demarkációs vonal északi oldalán RSASÁG Gál György Sándor- Egy diadalmas élet regénye Próbák után hármasban mentek hazafelé. Három lány. Közel laktak egymáshoz. Először Kató maradt lé, aki a Lövölde tér sarkán lakott, aztán Erzsi, ők a Peterdy utcában laktak. Mire Hanna befordult a Nefelejts utcába, az utolsó negyvenötven lépést már egyedül tette meg. Ez történetünk szempontjából csak azért fontos, mert egy alkalommal a három lány mögött felbukkant egy cilinderes úr. Tavaszidőn történt, mikor az urak délelőtti eleganciája csíkos vasszürke nadrágból, őzbőr mellényből, szürke zsakettből és szürke cilinderből állt. A három lány az első száz lépés után észrevette a nyomukban cserkésző gavallért. Az ifjú hölgyek bámulatos biztonságával (nem merném azt mondani: szakértelmével) állapították meg, hogy a zsakettes, cilinderes úr már túl van a negyvenedik évén, hogy lakkcipőjét Bécsben csináltatta (ha ugyan nem Párizsban), hogy nyilvánvaló: csak az ő kedvükért gyalogol, egyébként biztosan hintón jár, s talán a túlzott kényelem okozza, hogy kicsit elhízott — főleg a gyomrát, hasát illetőleg — és hogy elég fáradtan lépeget, mint az olyan ember, aki a gyaloglást csak hírből ismeri. A lányok nevetgéltek, s azon törték a fejüket, melyikük kedvéért sétál a cilinderes úr. Az első lány lemaradt a Lövölde téren, de a cilinderes csak jött tovább. Tehát nem Kató kedvéért sétált. Befordultak a Peterdy utcába. A szürke zsakett itt már közfeltűnést keltett. Erzsi is elköszönt. De a cilinderes csak jött tovább. Nyilvánvaló, hogy a díszkíséret neki szólt, Hannának. Hanna tudta, mi az illem. Hátra se nézett, besietett a házba, be a lakásba és dobálni kezdte magáról a ruhadarabokat. Mintha nem is a mamához vagy nagymamához szólna, a levegőbe küldözte a szavakat: — Menjetek ki, nézzetek szét a kapuban. Valaki követett hazáig. — Kicsoda? Hanna vállat vont. — Mit tudom én. Valami cilinderes. véletlenül ki fia-borja? — Mondom: — A Hügelék Hajnalkájáról nem szoktak így beszélni, mármint hogy fia-borja, mert hogy azok igenis úriemberek! — Megintcsak a kesztyűjével bajmolódik: — Hát nem akartam én semmi rosszat — mondja és hamiskásan rámmosolyog. Az egyik hokkedliről lesöpörtem a sok kacatot, jelezve, hogy ide leülhet bátran. Most a nagymama kérdez: — Aztán leült? — Le az. — És még mit kérdezett? — Hát a gyerek apja felől tudakozódott. Mondtam, afféle volt-nincs ember. Ügy eltűnt innen, mint a kámfor. De hozzátetterh mindjárt: a Hügelné, meg a Hanrich nagymama azért derekasan nevelik a kislányt. Erre a vendégúr valamit szöszmötöl a belső zsebiben, végül előhúz egy névjegyet s ahogy fogom a kártyát, érzem, pénz is van alatta. Mondom: erre semmi szükség. Azt mondja: a Krisztus koporsóját se őrizték ingyért. Hát erre csak nevetni kezdtem. Mi mást is tehettem volna. Hát most itt a névjegy. Azt üzeni a cilinderes úr, hogy holnap déli tizenkettő órakor teszi tiszteletét és hogy arra kéri a Hanrichné nagyságát, meg a Hügelné nagyságát, hogy ne kínálják őt semmivel, mert gyenge a gyomra, s ezért Szelterszvízen kívül nem iszik semmit. Mama varr, és gyerekesen csücsöríti a száját. Nagymama belelovalja magát a műharagba: — Miféle arcátlanság az, csak úgy beüzengetni, meg névjegyeket küldözni egy úri házba? Nem fogadunk senkit. Utcán nem ismerkedünk és ez még annál is rosszabb: üzengetés . .. (Nagymama száján majdnem kiszalad, hogy üzengetés a házmesterné közvetítésével, de idejében meggondolja magát s a szót szépen elharapja.) Ilon lelkesen magyaráz: — Nem akar ez az úr semmi roszszat. Csak szeretne megösmerkedni a kegyedékkel. Az sincs kizárva, örökbe akarja fogadni a gyereket. Mert nagyon a bácsit formázza már és nem igen a gavallért. Mama persze meg se mozdul. Varr. és szájmozgással követi az öltést. Mint mikor a gyerek ír, s azt hiszi, ha csücsörít, könnyebben formálja a betűt. Nagymama viszont harciasán kirohan, de nem talál odakünn senkit. Jó óra múltán a házmesterné, Ilon néni kopogtat az ajtón. Persze meg is húzhatná a csengőzsinórt, de nem teszi, egy bizonyos hetedik kerületi illemszabály alapján. Eszerint csak az idegen csenget, a házbeli azzal is jelzi bennfentességét. hogy csak szép óvatosan megkocogtatja az ajtó ablakszemét. Nagymama érdeklődik: — Mi jót hozott, Ilon? — Egy bizonyos úriember érdeklődött a nagyságos asszonyék iránt. Mama csak öltöget, tehát nagymama kérdez: — Aztán ugyan ki volt az? — Nem mondta. De azért láttam rajta, hogy igazi úriember. Azt hiszem. eléggé zavarban volt, mert hol lecibálta a kesztyűjét, hol meg viszszahúzogatta a kezére. Én meg csak hagytam. A hús is úgy jó, ha kicsit puhul a maea levében. Hát húzgálja a glasszékesztyűjét és igen óvatosan tapogatódzik: — Szép szőke lánygyerek jött be a kapun ... Nem tudja Hanna bent az Operában próbál. A két asszony izgatottan várakozik. És bizony, mint a krajcáros regényekben, pontosan déli tizenkét órakor valaki megrántja a csengőzsinórt, és az ajtókeretben ott áll a mesebeli herceg, akire szabója azt mondja ugyan, hogy korpulens, a kevésbé udvarias emberek azonban nevén nevezik a gyereket: a mesebeli herceg kissé elhízott. De hát így is megnyerő jelenség. Szürke cilinderét utánozhatatlan úri mozdulattal leemeli, a szívéhez szorítja és mélyen meghajol. Baljában három kis csokor. Egy a nagymamának, egy a mamának s egy a gyereknek. A mesebeli herceg be is mutatkozik, Lovag D . . . Igen, csak a lovag hallatszik és a kezdő „D“ betű, a többit a vendég elharapja. Lehet, hogy szándékosan, lehet, hogy ez is része annak az ellenállhatatlan, elsöprő, úri fellépésnek, ami a mamát végképpen megnémítja, a nagymamát viszont úgy fellelkesíti, hogy egyszeriben elfelejti az utolsó harminc esztendő nyomorúságát, s emlékezetében felbukkan a csodálatos ifjúság, amikor még bálkirálynőnek titulálták és nem nagymamának. Az öregasszony tehát lelkesedik, nekipirul, szeme is csillog, és olyan szavak jutnak eszébe, amelyeket nem használt már évtizedek óta. Azt mondja: — Mi inkább az aprémidi vendégekre vagyunk berendezve, de az ön kedvéért, lovag úr, szívesen kivételt teszünk. És mindjárt fel is teszem az első kérdést: minek köszönhetjük a megtisztelő látogatást? A három kis csokor ott fekszik a viaszosvászonnal letakart konyhaasztalon. Mama ráhajlik a varrásra, s mint a gyermek, aki ákombákomját nemcsak szemmel követi, hanem ízlelő ajkakkal is, mama szépen összecsücsöríti a száját. Mivel nem szólal, hát nagymama ragadja magához megint a szót: — De talán ne itt, hanem bent a szobában méltóztassék nyilatkozni. A jelenet a szobában folytatódik tovább. A szobában, amely talán még riasztóbb, mint a konyha. A rossz sifonérral, amit csak úgy tudtak elhelyezni, hogy az egyik ablakszárnyat örök mozdulatlanságra ítélték. Benn kényelmetlenkednek a „fogadószobában“, s ülnek, vagy inkább feszengenék a kiszolgált, kissé harmonikázó asztal körül, a színehagyott kárpitú székek legsarkán ülve, vagy inkább guggolva. A lovagot itt sem hagyja el úri biztonsága: — Én az önök igen tisztelt leánykáját nem ismerem. Sose beszéltem vele, de nem is óhajtottam beszélni, az önök szíves beleegyezése és engedelme nélkül. Majd minden estémet az Operaházban töltöm, s már ott feltűnt a leánykaj bája, kedvessége, feltűnő tehetsége és úri módon finom, szerény viselkedése. Nyomozásom eredményeképpen megtudtam a kisasszony lakhelyét, majd a jószerencse úgy irányította a lépteimet, hogy megismerkedhettem a kedves nagymamával és a gyermek édesanyjával. Most tehát azt a tiszteletteljes óhajomat szeretném bejelenteni, miszerint a gyermeket — természetesen csak az önök beleegyezésével — kiemelném a kissé nehéz, mondhatnám: akadályozó körülmények közül. Végre a mama is megtalálja a hangját: — És mindezt miért teszi, uram? A csend egy pillanatra megfagy körülöttük és talán áthatolhatatlan jégpáncéllá meredne, ha a harmonikázó asztal és a kopott székek nem nyikorognának holmi átvezető intermezzo-zenét. A lovag most sem veszti el biztonságát: — Ezt, hölgyeim, manapság mecenatúrának nevezik. Én így mondanám: odaadó és áldozatkész lelkesedés. 17
