A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1973-01-19 / 3. szám

47.

Hanem az otthonülés időszaka súlyos teherként nehezedett Martinára. Délelőtt séta. Majd közös ebéd Tomannal, de az sem mindig. Azután ... magány. Magány á nagy, sivár házban, ahol minden nyomasztólag hatott rá. Az ebédjét is egyre gyakrabban fogyasztotta el magányosan. Toman könyve „Az örök jég világában“ címmel már régen elkészült, de ideje legnagyobb részét továbbra is házon kívül a laboratóriumában töltötte. Martina nem merte megkérdezni, min dolgozik most olyan vasszorgalommal. Evés közben újságot olvasott, és vacsora után, azonnal visszavonult a dolgozójába. Martina egyszer-kétszer megpróbált utána menni, de ezzel is felhagyott, mert Toman leplezetlenül értésére adta, hogy zavartalanul kíván dolgozni. Minden alkalommal könyvekbe temetkezve találta az íróasztal mellett, mégis azzal a benyomással hagyta el a szobát, hogy a könyv csak ürügy, védőfal, amely mögé elsáncolja magát. Nem keltette olyan ember benyomását, aki mindenről megfeledkezve elmerült a tanulmányaiban. Távolról sem!

Mi játszódott le benne? Arca új, idegen kifejezést öltött. Pillantása túlzottan kedves, és éppen ezért nem őszinte. Gyakran előfordul, hogy egyáltalán nem válaszol, mert nem is hallja, amit kérdez, és közönye megalázza Martinát. Érzi, hogy egész életük veszedelmes vágányra csúszik, minden másképp alakul, mint ahogy elképzelte. Tennie kellene valamit, közbelépni, amíg nem késő. Néha homályos előérzet ébredt benne, ösztöne riadót jelzett, de akarata mintha megbénult volna. Ha majd itt lesz a gyerek, minden megváltozik, gon-' dolta. A gyerek! öntudatlanul is a születendő gyerekbe vetette minden reményét.

Egy decemberi délután Martina a csukott erkélyen ült, és tétlenül nézte a fagyos ködben hömpölygő folyót. Ekkor váratlanul látogatója érkezett: Toman édesapja.

Több mint egy hónapja nem találkoztak, az öreg váratlan látogatása nemcsak meglepte, de meg is ijesztette.

Már belépése pillanatában látta rajta, hogy valami történt. Az öreg zavartan feszengett, és hosszú kertelés után, amit nyilván ügyes fortélynak tartott, de lényegében csak fokozta vele Martina ideges nyugtalanságát, hirtelen azt mondta:

— Ma délelőtt nálam járt Vladimír.

Hosszú, kérdő pillantással nézett a menyére. Martina azonban csak elcsodálkozott :

— Ügy? Az ebédnél nem is említette.

Az öreg zavartan fészkelődött a székén.-Hm.. . persze, hogy hallgatott. Tulajdonképpen nekem is hallgatnom kellene. Megígértem neki...

Martina összerezzent. Ez meg mi? Vékony jégtű szúrt fájdalmasan a szivébe.

— Hogyhogy? — dadogta. — Ezt nem értem. Miért ígértél hallgatást? Miről van szó tulajdonképpen.

— Miről! Hisz épp az az!

Az öreg zavara nőttön nőtt.

— Hát hogy is mondjam. Vladimír ... Átkozott história! Csak most látom, nem kellett volna idejönnöm vele!

Martinának már nincs szüksége magyarázatra.

— Panaszkodott rám, ugye?

Panaszkodott! Ha elárulhatná, mit

mondott a fia!

Nem panaszkodni jött, mondta, hanem gyónni, és olyan zilált volt, hogy megijedt tőíe. Hogy is fejezte ki magát? „Félek • Sylvától, édesapám. A szó legszorosabb értelmében félek. Néha az a benyomásom, hogy gyűlölöm.“ Igen, így mondta. El se hinné, ha nem a saját fülével hallotta volna. A legnagyobb baj, hogy a fiát

— ő legalábbis úgy látta — elborzasztják ezek a fonák érzések, nyilván maga sem érti, hogyan keletkeztek benne, de megvannak és növekszenek, állítólag attól a naptól fogva, mikor Sassnitzban találkoztak.

Elnézni a menyét, arcát mintha beburkolnák a folyó fölött hömpölygő köd foszlányai, és egyszerre megérti, hogy ezt sohasem mondhatja meg neki. Különösen most nem, amikor gyereket vár.

Válaszolt.

— Igen, panaszkodott egy kicsit — mondja, de az igazságot nem árulja el.

Kapkodva kezd beszélni, egész mondatokat hagy befejezetlenül. Vladimírnak mindig az a benyomása, hogy megváltozott, magyarázza, nem tud eligazodni rajta, mindabból, ami valaha összekötötte őket, olyan kevés maradt, mintha mindent elnyelt volna az idő, és most nem hajlandó kiadni a zsákmányát. Igen, valahogy így mondta, talán nem fejezi ki magát elég pontosan, ne haragudjon érte, de az ő gondolkodásmódjának mindez túlságosan finom és bonyolult, a fiatalok ma mindenféle furcsaságon rágódnak, olyasmin, ami az ő idejében nem is létezett.

Martina hagyta, hogy befejezze, egyetlen szóval sem szakította félbe. Az öreg végképp megzavarodva elhallgatott, az erkélyen szinte fullasztó a csönd. Martina azt gondolja: állj fel, és mondd meg az igazat: „Mindez azért van, mert én nem Sylva vagyok, hanem Martina. Vladimír ezt nem tudja, nem is tudhatja, de valami őrködik benne, és nem hagyja magát megtéveszteni.“ Ehelyett csak annyit mond közömbös hangon:

— Hiba történt. Nem lett volna szabad megtartani az esküvőt Vladimír elutazása előtt. Nem az idő ldegenített el minket egymástól, hanem az, amit távollétében átélt. Leküzdjük, de mindent elölről kell kezdenünk. Hiszem, hogy a születendő gyerek a legbiztosabb kapocs lesz.

Az öreg buzgón bólogat, látszik rajta a megkönnyebbülés. Ám Martina gondolatban nem apósa megnyugtatásával foglalkozik, mert rövid szünet után hozzáteszi:

—De miért előtted tárta fel a szívét, miért nem jött hozzám? Jobban tette volna..,

— Ugyanezt mondtam én is! — szakította félbe alázatosan az öreg, mintha mentegetőzni akarna. — Szóról-szóra ugyanezt. Tudod, mit válaszolt? Hogy nem képes. Pedig tudja isten mióta készül rá. Hát ezt már végképp nem értem.

Martina lehorgasztja fejét, keze tehetetlenül nyugszik az ölében. Torkát elszorítja a balsejtelem. Csak

egy pillanatra mégis önkéntelenül a nyakához kap ... úgy érzi, mintha ujjaival kitapintaná a szorítás nyomát. Minden megváltozott, mióta a lányszobában alvó Sylva mellett Tomanról álmodott! Minden, ö maga is.

Az öreg Toman kétségbeesett tanácstalanságban hagyta Martinát. Beszélgetésük nem vezetett eredményre, nem alakított ki semmiféle tervet, nem mutatott irányt. Az öregember nem tudott neki tanácsot adni, mert a homályos, bonyolult és — ahogy ő mondta — modern helyzetben maga sem ismerte ki magát. Egészben elítélte a fiát. De Martinán ezzel nem segített.

Martina nem érezte magát hibásnak. Keményen, őszintén bírálta magát, de önkínzó lelkiismeretvizsgálatából csak a lesújtó felismerés maradt: hiábavalóan harcol valami eleien, ami erősebb nála, egy mindenható óriás árny ellen, amely a világ hátteréből közönyös arccal egyetlen lélegzettel elsöpri a dolgok természetes, vastörvényű fejlődésének útjából, aminek irányát ő szabja meg, senki más.

A Rieger-rakparti lakás barátságtalan légköre még fojtogatóbb lett.

Hiába, nem élhetjük büntetlenül más ember életét, tűnődött Martina. Mint a múltban már annyiszor, most is tehetetlenül ált a cáfolatlan tény előtt: lényük magvában minden külső hasonlatosságuk, a „tükörkép“ ellenére is volt és van valami, ami örökre megkülönbözteti őket, és ami Sylva halálával sem szűnt meg.

Tehát szélmalomharcot folytat? Nem, még nem adja fel a küzdelmet? Még itt az utolsó ütőkártya: a gyerek. Talán a terhességgel járó testi változás is hat Tomanra. Martina nap nap után vizsgálja magát a tükörben és látja, hogy szépsége feltarthatatlanul fakul, tünedezik. Leverő látvány, kétségbe ejtené, ha nem kapaszkodna görcsösen a reménybe, hogy a születendő gyerek nemcsak új kapocs lesz, alakja karcsú, rugalmas vonalának, arca szépségének visszatérésével az akadály is eltűnik, amely Tomant most elriasztja tőle. Nem, nem adja föl a harcot, sőt még több türelemmel, még több hittel vértezi fel magát. Ami a legfontosabb: óvakodnia kell, nehogy Toman terhére legyen, nem szabad gyöngédséggel ostromolnia, amit talán kelletlenül fogadna, nem szabad ráerőszakolnia a társaságát. Majd akkor, ha a tavasz beköszöntésével ő is újra kivirul.

Egy késő délután, a rövid nap már estébe hajlott, megszólalt a telefon. Martina a pamlagon pihent, a váratlan hangra ijedtében kiejtette kezéből a könyvet. Az idegei amúgyis

túlterheltek, és mióta nem jár társaságba, elnémult náluk a telefon. Berregése belehasított az alkonyi csöndbe, s ebben a hangban volt valami gyötrelmesen előreláthatatlan.

Dobogó szívvel lépett a készülékhez és felvette a kagylót. Elámult. Graz! Rauchberger professzor! A központ előzetes jelzése nélkül a hangját sem ismerte volna meg. A professzor hangja — ezt a távolságon át is érezte — remegett az örömteljes megindultságtól, mikor bejelentette, hogy Tomant kinevezik az Akadémia rendkívüli tagjának, őt pedig rendes taggá léptetik elő.

— Épp most tudtam meg, egyelőre bizalmas közlés útján, azonnal felhívtam, hogy értesítsem. Tulajdonképpen a férjének akartam telefonálni, de eszembe jutott: maga anynyit tett érte és értem is, megérdemli, hogy elsőnek tudja meg. Neki is nagyobb öröm lesz, ha a maga szájából fogja hallani.

Martina meghatottságában nehezen dadogott köszönetét, gondolatban megölelte a professzort. Hiszen a kinevezésben, hála Willamowicz udvari tanácsosnak, neki is van némi érdeme.

Azonnal felöltözködött és sietett

Tomanhoz a műegyetemre. Most legalább megint látja majd az ura, mennyire örül a sikerének, milyen büszke rá, mennyire szereti! Nem, ezzel a hírrel nem várhat, amíg Toman este hazajön!

Az intézet kivilágított folyosói a késői órában néptelenek. Martina nem találkozott senkivel. Gyorsan felszaladt a második emeletre, befordult a mellékfolyosóra, és dobogó szívvel megállt Toman laboratóriumának ajtaja előtt.

Bentről elmosódott hangok hallatszanak ... a Tomané, és egy másik, ismeretlen hang.

Martina kopog és lenyomja a kilincset. Az ajtó zárva.

A beszélgetés bent elnémult, mintha elvágták volna.

Martina még egyszer kopog.

Léptek, a kulcs megcsikordul a zárban, az ajtó résnyire kinyílik, mellény nélkül, csak fehér munkaköpenyben. «Toman áll az ajtó mögött. Gallér sincs rajta, arca kipirult, mintha épp feszült, izgalmas munka mellől állt volna fel.

— Te vagy az!?

Toman szeméből a rémület lángja csapott ki. Vagy talán csak képzelődik?

— Meg vagy lepve, ugye? Hoztam valamit... Nem engedsz tovább?

Toman csak egy szempillantásig tétovázik, de Martina észreveszi. Eszé-