A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-19 / 3. szám
Miroslav Válek versei Szonett és emlékeztető / Mikor a költőnek elcsuklik a szava, mert elvesztette verse hitelét, azt mondják: Hanyatlik fáradt csillaga, azt sem tudni, miért és minek élt. Mikor a versnek megszűnik varázsa, a költő némán elrejti sebét, minden érintés s a szó szíven találja. Meg is halhatna. Ugyan minek élt? Ha szívében meghal a vers varázsa, elveszti hangját, kedvét, mindenét. Szüksége volna gyógyító tanácsra, hogy értse végre meg: kór rágja életét, s ha nem talál szilárd talajra lába, ki mondja meg, hogy vajon minek élt? Rácz Olivér fordítása %WM mM im M P. Breier felvitele Tél Télen a dolgok tisztábbak és fehérebbek. Hó van s fehérség mindenütt, hogy szinte fáj. Csak ő fésüli holló haja zuhatagát. A szélvész, mint borotva, bőrükből kibontja a fákat, felnyüszített bennem valahol egy állat, Közeleg az éj, a hold objektívjét elfordítja, megtörüli, s reggelig a telet minden oldalról lefényképezi. S ez a tél már sötétkékkel teli. Az én telem fehér. A kószáló szelek alig vakkantanak a kapualjból. Az én telem jó. Dobjuk el a melankólia nyűtt kalapját, s fussunk hajadonfőtt a meredek dombra. Az én telem gyöngédség, csillagok szikrázása s a hó tiszta villogása. Vannak más telek is, közülök tested rózsaszín telére emlékezem. Teleszívtam magam rózsaszínű téllel, s megutáltam fehér telem. S elfáradtam, akár a búvár minden telektől. Egy korty késéles levegőt I Hadd halljam a kovacsuklók pattanását, ujjam köré hadd csavarjam a fekete tél érdes haja szálát! Csepegjen a hóra piros, közönséges embervér. Cselényi László fordítása Miroslav Válek válogatott versei a napokban jelentek meg a Madách Könyv- és Lapkiadónál a Versbarátok Köre 32. tagilletményeként. be jut a másik hang, amit az ajtó mögül hallott. — Zavarlak? Talán látogatód van? — Nem ... vagyis ... Marek kisasszony van itt... Szélesre tárta az ajtót, Martina különös érzéssel lépett be a laboratóriumba: mintha arcán akarata ellenére elzsibbadtak volna az izmok. Nem járt itt, mióta Prágába érkezésük után először és utoljára Ide kísérte Tomant. Ösztönös kíváncsisággal körülnézett. Toman laboratóriuma két szobából áll. Az első a három ablakos kísérleti helyiség, néhány asztallal, szekrénnyel és töméntelen műszerrel felszerelve. Jobbra nyílik a másik, kisebb szoba, amolyan dolgozó vagy irodaféle, íróasztallal és klubgarnitúrával. Martina egyenesen a másik szobába tart, mint akkor, amikor utoljára járt itt, de Toman mintegy véletlenül elállja az útját. Arca sápadt, vonásain az olyan ember elszántsága ül, aki érthetetlen csökönyösséggel eltökélte, hogy fejjel nekimegy a falnak. — Hoztál valamit, mondod. Talán itt is elintézhetnénk. Bocsáss meg, ma nem is vezetlek tovább, éppen az alfa-sugarakkal végzett új kísérleteim körülményes eredményeit diktálom ... Martina már szóra nyitja a száját, a hír — ebben nem kételkedik — biztosan nagy hatással lesz Tomanra, örömében hosszú idő után megint egyszer a karjába zárja. Ekkor Toman válla fölött látja: a szomszéd szobába vezető ajtó nesztelenül nyílik, a szűk résen egy göndör, fekete fej les ki óvatosan, nagy szürkéskék szem tapad rá elborzadva, a fej eltűnik, az ajtó becsattan. Martinával megfordul a világ, mellébe iszonyatos fájdalom hasít, minden összefolyik a szeme előtt, csak a becsapott ajtót látja, fején átsuhan a gondolat: nem zárkózhat be, a kulcs erről az oldalról ül a zárban. Nekiiramodik, olyan hevesen rántja fel az ajtót, hogy a kilincs kicsúszik a kezéből, a kulcs a szekrényhez vágódik, a szekrényajtó üvege csörömpölve hull szét a padlón. A fémfedéllel leborított írógép csukva áll a kisasztalon, a bőrdíványon viszont Marek kisasszony hadakozik kétségbeesve még félig nyitott blúza gombjaival. Martina úgy érzi, mintha arcát, fejét tarkóját jégdarabok borítanák. Haján is leömlik a jeges hideg, arca krétafehér, szája üresen mozog, kerekre nyílt szeme hol Marek kisaszszonyra néz, aki hiába próbálja félig fedetlen keblét az asztal lapja alá rejteni, hol Tomanra, aki kővé meredten áll, és még nála is sápadtabb. De ez csak két-három szempillantásig tart. Martina sarkon fordul, már nem néz senkire, egyetlen szó nélkül indul a kijárathoz. Lassan megy, lépésről lépésre, a két ajtó közt végefogyhatatlan távolság, végre lenyomja a kilincset, kinyitja az ajtót, kilép a folyosóra és az ajtót lassan becsukja maga mögött. Lassú, holdkóros léptekkel megy a folyosón, néhány perccel ezelőtt milyen örömmel szaladt végig rajta... de azóta katasztrófa történt. Világösszeomlás. Még az ajtóhoz sem ért, a folyosó végéről futó lábak dobogását hallja, „Sylva!“ kiáltja mögötte Toman, Martina vissza se nézve nekiiramodik, mint egy felriasztott vad, két kézzel vakon belevág a csapóajtóba, az ajtó kitárul. Martina hanyatthomlok vágtat le a lépcsőn, el innen, amilyen gyorsan csak lehet, nem élné túl, ha Toman utolérné. Lélekszakadva kirohan az utcára, csak akkor lassítja a futást, mikor látja, hogy az emberek csodálkozva néznek utána. Hátrafordul. Hát persze. Toman gallér nélkül, munkaköpenyben mégsem mert kiszaladni az utcára. Fellélegzik, csak most érzi, hogy minden ízében remeg, foga összekoccan, szeme ég a görcsösen visszafojtott könnyektől, fulladozik, valami nyálkás, forró gomolyag teletömi a torkát. Az utcasarkon megáll, a villamos elcsörömpöl mellette, a vezető dühödten csönget egy téglát fuvarozó kocsira. Járókelők sietnek minden irányba, a behavazott utcán ragyognak a kirakatok. Bérkocsi. — Hová tetszik, kérem? — Mindegy, akárhová. Csak menjen. A konflis belsejében széna, istálló és ócska pokrócok áporodott szaga. A kerekek zörögnek, a rosszul rugózott kocsi nagyokat zökken. A rakpart. Gázlámpák. Fény és árnyék szabályos váltakozása. Martina üres szemmel réved maga elé, érzékei zsibbadtan úsznak a fénysávokkal csíkozott szürke semmiben. Csak egy valamit lát folytonosan maga előtt: a félig nyitott ajtóban megjelenő göndör, fekete fejet, és a kulcsot a zárban. Nem zárkózhat be! Torkán száraz, fakó nevetés tör fel. Maga is megijed tőle... borzasztóan hangzik a csukott konflis szűk terében. Ez bosszút kíván! Martinát fűti a vágy, hogy visszaadja az ütést, a megaláztatást, hogy rosszért rosszat fizessen. A beszélőcsőhöz hajol és belekiált: — Álljon meg! Kiszáll a sűrűsödő sötétbe, hideg szél csapja meg. Havazik. A ködös, rideg tér elnyeli, egyszerre kicsinek és jelentéktelennek érzi magát, mint egy magányos fa, körülötte emberáradat, a fényfűzérek mindenfelől úgy néznek rá, mint távoli aranyszemek, minden távoli, üres kézzel, üres szívvel áll itt, kifosztva, egyedül, a harag, a lázadás fellobbanása leapadt és eltűnt, akár egy búvópatak. (Folytatjuk) /
