A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1973-06-08 / 23. szám

őrzi, a Sikándria. Hogy egykor az egész falu római katolikus hiten volt, annak semmilyen írásos emléke nem maradt. Nyilván már akkor se sze­rették a böjtölést, s főleg azt nem, hogy a bort a pap itta helyettük. Va­lószínű, hogy — bár erre sincs sem­mi komoly bizonyíték — ezek a té­nyek "Sokat nyomtak a latban, ami­kor az egész falu hitet cserélt, s lett egy emberként Kálvin János köve­tője. Bizonyára az sem volt másod­lagos kérdés, hogy a Szentírást min­denki számára érthetően, vagyis ma­gyarul olvasta és magyarázta a ma­gyar pap, azaz a tiszteletes úr. Azt is el tudom képzelni, hogy ez volt az első és legfőbb oka a vallás meg­változtatásának; de a hely, ahol ez ügyben a kálvlnizmus mellett dön­töttek, az — esküdni mernék rá — a pincesor volt. Ha lehunyom a sze­mem, magam előtt látom komor őseimet, szorosan egymás mellett, a­­hogy fontos arccal körülülik a kecs­kelábú asztalt; előttük az asztalon az Űr teste kenyér képében, kancsó­­ban az Úr vére helyett vörös bor, a Szentlelket pótlandón pedig a füs­tölt sonka s az ökölnyi vöröshagymák. A Szentháromság e tapintható és ízlelhető fenséges jeleivel szemben a száraz ostya a szentelt víz, s az utolsó kenet pillekönnyű ellenérv­ként jöhetett csak szóba. Ha szóba került egyáltalán. Valahogy így lett kálvinistává a falu. Hitben — a hit kézzelfogható valóságát tisztelve — így nyitottak egy picinnyel több rést maguknak a világ felé, hogy valamit megláthassanak belőle, s hogy vala­mit magukból is megmutathassanak. S ma ott tartunk, hogy a vallás misz­tériuma lassan eltűnik, helyet adván egy új, más távlatokat nyitó világ­képnek, de — valami csoda folytán — ebbe az új, alakuló, formálódó rendszerbe a Szentháromság előbb említett otthoni jelképei olyan jól beleférnek, mint hüvelyébe a kard. Mindezt pedig azért tartottam fon­tosnak előrebocsátani, hogy hihetővé váljék az is, ami most következik. A házhelyosztással — amelyről már szó volt — csaknem egy időben ala­kult meg az egységes termelőszövet­kezet is. Ahogy annakidején a falu Kálvin hitére tért, összeszántva a katolicizmus dogmáinak kemény mezsgyéit, úgy döntöttek egy aka­rattal — előbb a pincesoron, s csak később az alakuló közgyűlésen — a közös gazdálkodás mellett. S hogy e döntés helyes volt, arra az előbb említett 260 új lakóház a legékesebb bizonyíték. De ha ez nem elég, akkor ott van még ráadásnak vagy hetven személygépkocsi, 380 tévékészülék, 350 mosógép, 250 hűtőszekrény .,. 1. A tó 2. Az új óvoda 3. Kétyi István, a hnb elnöke 4. Retkes Lajos 5. Egy a régi pincék közül 6. A szövetkezet kertészete E tények alapján bátran merem állítani, hogy a pincesor szülőfalum életében kivételes és megbecsült he­lyet vívott ki magának. Csak azt saj­nálom — s nem hallgathatom el —, hogy a régi sárból épült, nádfödeles házikók helyére divatos vikendháza­­kat emelnek, hizlalván a falvainkba betörő, amúgy is vészesen terjedő kispolgári ízléstelenség mohó bacilu­­sait. * * • Nehéz elmozdulni ihnen a tó part­járól; erről a helyről valahogy job­ban belátható a falu, pedig itt „alat­ta“ vagyok, s felnézek rá. Gondolom, ez azért van így, mert a tópart a leg­alkalmasabb az elmélkedésre. Teg­nap délelőtt találkoztam a szövetke­zet elnökével, Retkes Lajossal, aki az elnökség mellett az SZNT képvi­selője Is. A szövetkezet gazdasági eredményeiről nemigen váltottunk szót, hiszen arról már egy könyvre való riport, cikk íródott. A falu jö­vőjéről beszélgettünk. Hogy a mai helyéről merre mozdulhat, milyenek a jövő kilátásai. Ezidáig állandóan emelkedett nálunk a keresetek szint­je — mondta az elnök —, de a vég­telenségig ez sem fokozható. Van egy határ, amely fölé nem lehet menni. Elérkeztünk az anyagi telí­tettséghez, ami nem is volna baj, ha vele együtt gondolkodásban is jó irányba változna a falu. Sajnos ez nincs így. Ha van gond, akkor ez az egyik legnagyobb: olyan irányba te­relni az emberek gondolkodását, hogy az anyagi javak által emelkedjék a műveltség szintje, s létrejöjjön a kulturáltság magasabb foka. Igen ám, mondtam erre, de hogyan valósuljon meg mindez, amikor a kétezer hektáron egyetlen főiskolát végzett szakember sincs, s a mező­­gazdasági főiskolára járó fiatalok száma is viszonylag alacsony. Vagyis nincs — jobb esetben — hiányos az utánpótlás. S tetszik, nem tetszik, a szövetkezetben a nemzedékváltás kérdése előbb-utóbb terítékre kerül. De ez még csak a dolgok egyik fele. A szövetkezeti gazdálkodást az öko­nómiai kényszer a nagyobb egységek kialakítása felé viszi, vagyis a szö­vetkezetek egyesítése a küszöb előtt áll. (Amikor egy traktor közel fél­millió koronába kerül, s egy korsze­rű tehénistálló felépítésének a költ­ségei a tízmillió fölé emelkednek, ak­kor az ilyen terheket már aligha tudják viselni a kétezer hektáron gazdálkodó szövetkezetek.) S ebben a folyamatban azok a falvak, szövet­kezetek játsszák majd a fő szerepet, amelyekben olyan felsőbb szinten képzett szakemberek vannak, akik képesek lesznek a nagyobb egyséeek irányítására. Itt már nem lesz eléa a sokéves tapasztalatra hagyatkozni. — Ma még a meglevő szakgárdá­val meg tudjuk oldani a feladatain­kat — mondta az elnök. — Ami a jövőt, a nemzedékváltást, s a szö­vetkezeti gazdálkodás fejlődését ille­ti, igazad van, s nekünk ezt tudomá­sul kell vennünk. Vagyis vállalnunk kell a jövő érdekében a fiatal szak­káderek neveltetésével járó átmeneti terheket. Csak az a baj, hogy egv agrármérnök nem olyan, mint a ka­bát, nem lehet a fogasról leakasz­tani. Ebben maradtunk. * • * Mozdulnék már tovább, de nem­igen lehet. Az egymást követő hul­lámok új gondolatokat hoznak. Ott az iskola, amelyről még nem szól­tam. Tizenkét tanító, 180 diák. Az épület ugyanaz, amelyben a háborús idők „jóvoltából“ kereken egy hóna­pig lehettem első elemista. De már a nagyapám is ezek között a falak között tanulta a betűvetést, hiszen az iskola 1870-ben épült. Természetesen sárból. S még ma is áll. Pedig már ideje volna építeni helyette egy újat. Csakhogy ebben az ügyben a dön­tés a falu határain kívül esik, a dön­tésre jogosult illetékesek nem nagyon sietnek megoldani ezt az egyáltalán nem jelentéktelen kérdést. Ezúton szeretném felhívni a figyelmüket, hogy ebben a százéves iskolában a tanítás lassan életveszélyessé válik. Az iskola és a hnb vezetői nem na­gyon bizakodnak a kívülről jövő se­gítségben. Tovább nem várhatunk — mondja Kétyi István hnb-elnök — ha másként nem lehet, jövőre a Z akció keretében hozzálátunk az épít­kezéshez. Tegnapelőtt ott álltam az iskola­udvaron. Minden a régi volt, csak a nagy diófa tűnt el az udvar kö­zepéről. Kivágták — mondta Markó Emil igazgatóhelyettes. Ez a diófa nekem nagyon hiány­zott. * * * Mi maradt még? Igen, a kulturá­lis élet, a művelődési otthon. A kul­­túrház felépítése oldalakra terjedő beszámolót igényelne. Amikor Ret­kes Lajossal arról beszélgettünk, hogy az anyagi telítettséget műveltséggé, kultúrává kell oldani, akkor szándé­kosan nem említettem a meglevő kulturális tevékenységet. Mégpedig azért, mert az előbb említett problé­ma s a valóság tényei között ellent­mondás mutatkozik. Hogy miért? Azért, mert van itt kulturális moz­gás, s nem is akármilyen. Csak az a baj, hogy ebbe a falu lakóinak csu­pán elenyésző hányada kapcsolódik be aktívan, a nagyobbik fele csak szemlélője, élvezője e mozgásnak. A CSEMADOK helyi szervezete 1906- ban alakította meg a Lant irodalmi színpadot, amely eddig több mint harminc irodalmi összeállítást muta­tott be. Háromszor vettek részt a Jó­­kai-napokon, s egyszer szerepeltek az. irodalmi színpadok fesztiválján, Balassagyarmaton. Jelenleg az iro­dalmi színpadnak két rendezője — a Szoby-házaspár — és tizenhét tag­ja van, ebből három technikus. Tud­tommal a Forráson kívül egyetlen irodalmi színpad sem dolgozik ilyen rendszerességgel. Falusi viszonylat­ban a Lant mindenképpen egyedül­álló jelenség, példa, hogy ezt is le­het, s így is lehet. Csak a körülmé­nyeket kell megteremteni hozzá. • * » Hazafelé indulva még egy pillan­tást, vetek a tóra, amely fölé az al­kony párái szállnak. Jártam az új óvodában is, amelynek kertje lenyú­lik ide a víz széléhez. Az egyik fia­tal óvónéni így fogadott: „Ugye, nem ismersz meg?“ „Nem nagyon“, — mondtam. „Nagy András bácsi uno­kája vagyok.“ Nagy András bácsi... Három egymást követő nyári szünet­ben tőle tanultam a kazalrakás for­télyait. Vézna suttyó legényke vol­tam, a konty alatt hamar elfogyott az erőm. Mikor András bácsi észre­vette, hogy csak a villát emelgetem a növekvő szalmakupac alatt, csen­desen odaszólt: „Látom, megszomjaz­tál, menj csak le, igyál egyet“ — s odaállt a helyemre. A kazalrakás mellett tőle kaptam az első leckét emberségből. . . Mögöttem marad a tó, ballagok felfelé a Cserepes-közön, majd végig a Rozmaring utcán, s a temető mel­lett kiérek az Űjtelepre. Itt kezdő­dik az Űjhegy, ahol jó szőlő terem, s lefut a Peressel határos Nedámig. A Nedám — tenyérnyi földdarab.*Az egyetlen szláv eredetű dűlőnév fa­lum határában, s — ahogy említet­tem — a Peressel határos. Vajon ki, kitől perelhette el ezt a földet, s ki volt az, aki olyan hangosan kiáltotta a nemadom !-ot, hogy egészen máig elhallatszik?! GÁL SÁNDOR

Next

/
Thumbnails
Contents