A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-06-01 / 22. szám
Gál György Sándor m tm m Y Egy diadalmas élet regénye (Részletek) waiti család a leggazdagabbak közé tartozik a világon, vannak beduinok, akik még mindig primitív nomád pásztorkodásból tartják fenn magukat. A munkásosztály érdekeit a kuwaiti szakszervezetek igen bonyolult feltételek között védelmezik. A 85 000 főnyi munkásnak ugyanis csak nem egészen hét százaléka kuwaiti állampolgár, a többi más arab országokból vándorolt be (palesztíniaiak, irániak, irakiak stb.) s ezek csak ötévi kuwaiti tartózkodás után léphetnek be a szakszervezetbe, ha már bizonyságát adták loyalitásuknak. A szakszervezetek aktivitása azonban állandóan növekedik. Az utolsó sztrájk 1969- ben volt, amikor gyakorlatilag mind a 7000 szervezett munkás letette a munkát, mert az olajtársaságok nem tartották magukat a Munka Törvénykönyv előírásaihoz. Az olajkivitel a negyedére csökkent, és az olajtársaságok három nap leforgása alatt 17 millió dollár veszteséget szenvedtek. Ez volt a kuwaiti szervezett munkások első közös akciója, amelyhez a külföldről jött munkások is csatlakoztak, a veszély ellenére, hogy kiutasítják őket az országból. A kuwaiti állami szervek azonban nem avatkoztak be a konfliktusba, s érezhető volt, hogy inkább a munkásokkal, mint a külföldi társaságokkal rokonszenveznek. Így aztán a szakszervezet elérte első sikerét, s a kuwaiti munkásosztály megszilárdította pozícióját. Csehszlovák szakemberek segítségével épülnek a hatalmas víztornyok CSIKÁGO Nem tévedés: Csikágó — magyar helyesírással, mert ez a helynév nem az USA nagyvárosát jelenti, vágóhidak, konzervgyárak és egymással viaskodó gengszterbandák metropolisát; ez a Csikágó itt terül el, Pest szívében. A Damjanich utca határolja el, a hajdani Aréna út, a Keleti pályaudvar füstös-kormos oldalfalai és a Rottenbiller utca, szép kettős fasorával, amelynek árnyékában akkortájt még öreg mecklenburgi lovak álldogáltak, fejüket beletúrva az abrakos tarisznyába, dús farkukkal csapkodva, hogy így riaszszák el a rájuk telepedő légysereget. Senki se tudja már, hogy ragadt rajta ezen a környéken e furcsa név: Csikágó. Hát itt, Csikágó kellős közepén, a Nefelejts utcában laktak Hannáék. Itt lakott a mama, egyedül, mert férje, Hügel János úgy már réges-rég odébbállt. Nyomdász volt. Állítólag igen ügyes ember. Olvasni szeretett és tanulni. Azt mondta mindig; fulladozik ebben a lakásban. Volt egy üreg, billegő karszéke, azt kicipelte az udvarra, egyenesen a kókadt, öreg akácfa alá, s ott künn szívta a levegőt. Ilyenkor nem beszélt senkivel. Csak szívta egyik cigarettát a másik után. Aztán fölkelt, mint mondta: „szalad egy kicsit“. Ez a szó, „szaladás“, jelezte, hogy nyugtalan vére nem érte be a közönséges sétával. Futott a Nefelejts utcából, Csikágóból, menekült a haldokló akácfától, s elibe szaladt az ismeretlennek, a kalandnak, amire oly végtelenül vágyakozott. Hanna mindezt csak az anyja elbeszéléséből tudta meg, mert mire ő felcseperedett, eszmélt, s nemcsak nézte, hanem látta is a világot, addigra Hügel János szedőmester, igen nagy iramot véve, kifutott a Nefelejts utcából, ki a Csikágóból, el a városból, hogy soha többé hírt se adjon magáról. Hát így nőtt fel Hanna. Bár akkoriban a Nefelejts utcában még Hajnalkának hívták, s így szólították ki a táblához az iskolában is: — Hygel Hajnalka ! Ezek voltak élete legkegyetlenebb pillanatai. Félt, rettenetesen félt attól a néhány lépésnyi úttól, mely a pádtól az iskolatábláig vezetett. Mert a többiek látják majd rossz, vásott cipőjét. És a harisnyát, amit száz varrás tart össze, s amely inkább pókhálóhoz hasonlít, mint ahhoz a csodához, amit az első padban ülő Spitzer kislány viselt. Félt. Mert látják majd a szoknyáját,, amit nagymama varrt. És nagymama nagyon rosszul lát. És nagymamának olyan csomósak, ügyetlenek a kezei, hogy a gyűszűt rá se tudja illeszteni az ujja végére. Hát nagyon csúnya a szoknya. A blúz se különb. Távoli rokontól kapják ajándékba. És mégis ki kell mennie a táblához. Nem tudja, mit beszél. Abban sem biztos, hogy beszél-e egyáltalán. Mert égeti a szégyen. És arcul üti a vihogás, ami végigkíséri a padok között. Akkor még nem ismerte a szót, de az ütéseket végigszenvedte már — veszszőfutás! Igen; vérző, gyötrelmes vesszőfutás! Aztán egyszerre a gyerekre rámosolygott egy másig világ, ami első pillanatban a mesék gyönyörűségével ajándékozta meg, hogy később gyötrelmes lidércnyomássá váljék. Spitzerék akiknek ékszerüzletük volt a Thököly úton, s akik természetesen az utcai front egyik összkomfortos lakásában laktak, Spitzerék kislányuk születésnapját ünnepelték. Meghívták valamennyi osztálytársát, Hügel Hajnalkát is. A kislány ott volt Spitzeréknél délután öttől este nyolcig, s ez a három óra lerombolta összes illúzióit, ha ugyan voltak illúziói egyáltalán. Csak most jött rá, milyen rettenetes nyomorban élnek. Most érezte először egy úri lakás különös Illatát, azt az elemezhetetlen parfümöt, amelyet a süppedős szőnyegek, a tükrösre fényesített ezüst éteszközök, a bálványként terpeszkedő rézveretes bútorok, a száz gázlánggal sziszegő csillár s a monogramos damasztabroszok árasztanak magukból. Hajnalka alig evett valamit a délután folyamán. Nemcsak azért, mert bizonytalan volt a töméntelen evőeszköz használatát illetően és mert otthon kioktatták: hagyja ott mindennek a felét, nehogy azt higygyék, holmi kiéhezett gyerek került be a Spitzer házba. Az éjjel Hajnalka nem aludt szemhunyást sem. Másnap otthon maradt. Mímelte, hogy a torka fáj. Ez volt az első színészi produkciója. Sikerült. Nagymama teát főzött, és megint a nagypapáról mesélt. Hajnalka lehunyta a szemét. A két asszony — mama és nagymama — lábujjhegyen soipfordált ki a szobából. Elhitték, hogy alszik, ö pedig álmodozott — ébren. Azt álmodta, hogy egyszer megszerzi mindazt, amit Spitzeréknél látott. A szőnyegeket, az ezüstöt, az üvegcsillárt, a zongorát, Spitzer papa gyémánt nyakkendőjét és a bóbitát, amit ezen az esten a lompos szolgálólány fejére illesztettek. Másnap elment az iskolába, s mikor hazajött, rászólt az anyjára: — Mikor súroltad fel utoljára a padlót? — Tán bolond vagy, kislányom? Miféle kérdés ez? A gyerek szigorúsága nem enyhült: — Azt kérdem, mikor súroltátok fel utoljára a padlót? A mama sértődötten hallgatott. A gyerek se szó, se beszéd, vizet tett fel a tűzhelyre, aztán előkerítette a foghíjas, rissz-rossz gyökérkefét, majd félretolta a szoba gyér bútorzatát, felgöngyölte egyetlen ócska pokrócukat, mely családi szóhasználatukban mint szőnyeg szerepelt, és nekiállt a súrolásnak. Egy megszállott rendszerességével, mániákus szorgalmával folytatta a munkát. Vizes ruhával törölte le a szekrény poros tetejét, pókhálós hátfalát, és lemosta az asztalt, a székeket, még a falat is, legalábbis addig, ameddig az olajfestés az efféle munkát lehetővé tette. * ★ ★ A tél a csikágói gyerekek ellensége. Az udvari lakásokban sötét van. Fönn a harmadik emeleten még megmegcsillan a sugár, de a második emeleten mér hunyorog, az első emeleten már alig pislog és a földszinten kialszik végképp. A tavasz gyönyörűséget hoz a csikágói gyerekeknek. Az udvar sárga keramit kockái között — milyen csodája ez a megújuló természetnek — kiütközik a fű, s az öreg, rokkant akác is éledni kezd. És csodálatos látogatói vannak az udvarnak. Jön a sánta hegedűs, aki egyetlen nótát tud csak, azt Is hamiskásan, de a nótához kísérőszöveget is mond, ami sosem téveszti célját, s ami mindig meglágyítja a szíveket. Azt mondja: Méltóságos és nagyságos asszonyaim... Öltönyöm rongyos daróca mögött nemes szív dobog, mely hajdan együtt dobbant a földkerekség legszebb hölgyeinek szívével, midőn még hegedűmmel Párizst és Londont hódítóm meg, együtt, váll váll mellett, nagy reményű honfitársammal, az Istenben boldogult dicső Liszt Ferenccel... Hull az újságpapírba csomagolt krajcár, sőt néha egy-egy nagyobb pénzdarab is pendül a sárga keramit kockákon. Előfordul, hogy még Spitzerné őnagysága is kijön a folyosóra, és mélán legelteti szemét a sánta hegedűsön, aki valaha megremegtető Európa legszebb delnőinek szívét. Tavasz van. Éled az öreg akác. És egyre-másra jönnek a Nefelejts utca udvari muzsikusai. A sánta hegedűs a hölgyek szívét hódítja meg, a verklis ember viszont a gyerekszívek koronázatlan fejedelme. Micsoda hangok bugyborékolnak elő e két keréken rugózó pompás kintornából. Egy bizonyos polka, amelynek hangjai úgy pendülnek, mintha láthatatlan kéz óriás húrokat tépkedne. Aztán a nagy keringő, amely — Hajnalka így érzi legalábbis — megpörgeti az egész világot. .Perdül az udvar, a porolóval együtt, és keringőzni kezd az örökifjú akácfa, perdül-fordul a körfolyosó, az a kicsi darab égbolt is, mely ott kéklik a bérház mély kútszakadéka fölött. Hajnalka irtózik a nyilvánosságtól. Ezt az irtózást az iskolában tanulta meg. De most valami ellenállhatatlan kényszer taszítja előre. Forognia, perdülnie kell neki is. Ahogy a zene diktálja. Mintha a keringő óriás indákat bocsátana ki magából, amelyek rátekerednek kezére, lábára (talán a szívére is), s elrántják, fölemelik, röpítik egy olyan világba, amely valahol a magasban lebeg, valóság és álom között... Hajnalka táncol. S a folyosó rácsára rákönyökölnek az emberek. Valaki tapsol. Ez a zaj egyszeriben magához téríti a gyereket. Befut a lakásba és a nagymama ölébe temeti az arcát: — Biztosan kinevetnek... 17