A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1973-06-01 / 22. szám

22. Nem hencegő, szebbjövőző magyar­ságra oktatott, hanem hűségre, em­berségre és szeretetre. Ha Érsekúj­várra és diákkoromra gondolok, az ő arcát látom. Ha ő jut eszembe, Érsekújvárt látom, emlékezetemben annyira összeforrt, összefonódott ez­zel a várossal, ahol csaknem harminc éven át töltötte be hivatását, és egész nemzedékek nőttek fel a keze alatt. Komoly, nagy műveltségű pedagógus volt, akit a kormány is méltányolni akart, persze: azért, hogy megnyerje és lekötelezze. Pestre hívták. Egye­temi katedrát és Signum laudist kí­náltak neki. ö mindkettőt szerényen visszautasította. Valóban csak sze­rénységből? A belső ellenállás és er­kölcsi megnyilvánulása volt ez a ma­gatartás. Apage satanas! Nem kell a hivatalosok megvesztegető és zül­­lesztő elismerése. Az ő magyarórái­nak igazi tantárgya a humánum és az emberi szabadság volt. Élesen, mindent látható és értő szóval vil­lantotta fel az irodalomtól elválaszt­hatatlan társadalmi és történelmi összefüggéseket. így minden órája izgalmas, felejthetetlen élményként rögződött meg emlékezetemben. Nem politizált — nevelt. Az életre, em­berségre, bölcsességre. Mélységesen elítélte a háborús őrületet és a ka­tasztrófába sodró sovinizmust, s ő volt az egyetlen, aki tudott a Kék madárról. A mi Kék madarunkról! Nem a boldogság madara, nem az elérhetetlen örömök teljességének szimbóluma volt. Eleinte hárman­­négyen, majd heten és még egyné­­hányan neveztük így magunkat. Dél­utánonként összeverődtünk az alma mater egy-egy üresen maradt tanter­mében és olvasgattunk. Halkan, de lelkesen, Ady-verseket és Villon-bal­­ladákat, néhány Majakovszkij-ver­­set, aztán a Kommunista Kiáltványt, néhány részletet a franciaországi osztályharcok történetéből és Sztálin brosúráját a dialektikus és történel­mi materializmusról. Csathó János, a komjáti orvos fia hozta a brosúrákat, s máig sem tudom, hogyan, mi úton kerültek a birtokába. Nem a boldog­ságtól, nem is a hivatalosan meg­hirdetett szebb jövőről álmodoztunk, épp ellenkezőleg, tudtuk, sejtettük a katasztrófát, és valamelyest felvér­teztük magunkat. Félreértés ne es­sék: nem voltunk még kommunisták, csak diákok. Egy délután Bedi bá­csi épp a Kommunista Kiáltvány ol­vasása közben nyitotta ránk a tan­terem ajtaját. Már nem lehetett el­titkolni a dolgot, se elrejteni. És nem is jutott eszünkbe, hisz ő volt, a mi Bedi bácsink. Elkínzott, mindent értő szemmel nézett a szemembe, fejemre tette a kezét, s csak egyetlen egy szót mondott: — Fiam ... Másnap felelés volt, a görög tra­gédiáról és Antigonéról faggatott bennünket Bedi bácsi. Mi tagadás, nem készültem úgy, ahogy kellett volna. Komolyan rám nézett, és sze­líden ezt mo'ndta: — Azért az Antigonét is olvassá­tok el egyszer. Elolvastuk. Lampel Jóska, egy cu­korgyári kistisztviselő fia olvasta fel. Lányos képű, kék szemű szép gye­rek volt, s könny szökött a szemébe, amikor a Labdakidák barlangjába készülő, halálra szánt Antigoné sza­vait olvasta. Talán önmagát siratta Antigoné szavaival. Előre megérezte, megsejtette saját tragédiáját. Elhur­colták, s valamelyik haláltábor gáz­kamrájában tűnt el. És Csathó Jan­csi? Azt mondják, egy partizáncso­porthoz csatlakozott, s az Alacsony- Tátrg sziklái közt porladnak csont­jai. Német golyó ölte meg. Tizen­nyolc éves volt akkor. Bedi bácsi sorsa is csúnyára for­dulhatott volna. Egy nap az történt, hogy elhurcolták az idős Glatter né­nit. Hetvenöt éves magatehetetlen asszonyka volt már. Az ő udvarában, egy kis téglaépületben, éppen csak egy szobácska és előszoba volt az egész, ott lakott Bedi bácsi. Az asz­­szony sorsa mérhetetlenül felháborí­totta idős tanárunkat. Másnap resz­ketve, sápadtan, vértelen ajakkal mondta el a szégyenletes brutalitás­sal végrehajtott elhurcolást. Az egész osztály előtt. Bármilyen furcsán hangzik is, ma már azt mondhatom, az egész világ előtt. Védelmére kelt a kiszolgáltatott, meggyalázott em­bereknek. Erkölcsileg semmisítette meg a fajelmélet megszállottjait. Pe­dig nem politizált, egyszerűen csak ember volt, és szavai is félreérthe­tetlenül emberi megnyilatkozásként hangzottak: — Az az asszony olyan volt hoz­zám, mintha édesanyám lett volna. Ilyesmit csak gyilkosok tesznek! Az élet filmszalagjának egy epi­zódja rögződött meg emlékezetemben s ezt nem az írói képzelet teremtet­te, nem szakavatott rendező állította be. Egyszerűen csak megesett, itt eb­ben a poros, nagyon sújtott mátyus­­földi metropolisban. Bedi bácsit más­nap letartóztatták és gettóba kény­szerítették. Azt a dr. Bedi Rezsőt, aki soproni német ősök ivadéka volt, s magyar kultúrán nevelkedve ma­gyarrá nemesedett... És még valamiért kedves, nagyon kedves számomra az ő emléke, ö volt az egyetlen, aki tudott titokban el­követett verseimről, s aki hitt ben­nem. Egyszer iskolaév végén, mikor bizonytalanságban voltam afelől, visszatérhetek-e még az alma mater falai közé, el akartam búcsúzni a vá­rostól. Nos, nekem Bedi bácsi jelen­tette a várost. Nagyon kedvesen fo­gadott. Elpanaszoltam neki, hogy meghalt az édesapám, és nem tudom, jövőre viszontlátom-e az iskolát. — Gyere, csak, vissza gyere. Majd lesz valahogy —, mondta akkor, majd elkomolyodott: — De bármint lesz is, fiam, adok egy tanácsot, légy olyan, mint Berzsenyi... Berzsenyi mély erkölcsiségére gon­dolt, és arra, hogy ez a költőnk éve­ken át fiókjában marasztalta, amit megírt, hogy megállja az idő próbá­ját. Bár fogadtam volna meg a taná­csát .., Az író-olvasó találkozón kérdések özöne zúdult rám. Verssorokba és ellentmondásokba kapaszkodó ko­moly kérdések, s én titokban örven­deztem, hogy régen elfelejtett és rossz verseim is mindmáig időszerű kérdéseket provokálnak. Közben né­mi kételyem is támadt, hogy ez a meleg érdeklődés talán nem is ösz­tönös, igazi, érdeklődés, de nagyrészt Kermét László, magyar szakos ta­nár érdemf. Aztán dedikálnom kel­lett: ötven, hatvan, hetven ,.. száz aláírás. Még ez sem esett meg velem. Hát nem. Ilyen csodát a legkiválóbb magyar szakos tanár sem tehet. Az irodalomért lelkesedni ugyan időbe telik, de könyvet vásárolni, az már anyagi áldozat. Tehát az érdeklődés, ha fel is keltették, mélyebb és komo­lyabb, mint gondolhattam volna. Ta­lán őszintén érezték, hogy az övék vagyok. Egy közülük; kissé megvé­nült, megkopott, öreg diák. Nagyon messziről, húszegynéhány év távlatá­ból, bombák és golyók záporán, egy világomláson át értem el hozzájuk ... Visszafelé a vonatban megint oda­ült hozzám az a pimasz, aki voltam. Szemtelenül szemembe fújta a füstöt, aztán rám öltötte a nyelvét: — Bééé, öregúr, hát azt hiszed, most már valóban vagy valaki? Ko­pott, beteg, krónikus nyavalyákkal küszködő senki vagy. Egy nap meg­üt a guta, s a kutya se vakkant utá­nad. Engem is elnyűttél, elkoptattál. Mondd, mit tettél az álmaimmal? — Egy életen át mást se tettem csak az álmaidat próbáltam meg­menteni ... — Céltudatlanul és oktalanul te­keregtél a világban, elpazaroltad ma­gadat, és engem is elpazaroltál. — Nem céltalan és oktalan teker­­gés volt. Munka volt. Kazánt fűtöt­tem. Zsákot cipeltem. Betonoztam. Városról városra vándoroltam a ke­nyér és a szépség után. Akkor is a te álmaidat és a te életedet menekí­tettem. .— Tekervényes út volt. Értelmet­len ... — Épp ez az értelmetlenség az ér­telme. Bűnhődtem — olyasmiért, amit mások követtek el. Elviselhe­tetlen és rettenetes tudat. Ezt te is ismered. Emlékszel arra a pocsék ci­garettaügyre? De hát az csak egy ci­garettaügy volt. Engem egy háború­ért és országrontásért tettek felelős­sé. Keresd meg az értelmet az értel­metlenségben. A pimasz a szemembe nevetett: — Tudod mit? Egyszer életemnek egy csúnya fokán, mint Ady, majd­­nemhogy pap lettem. Nem sikerült, mert nekiszaladtam a Dunának, de azért feloldozhatlak. Ismerem a for­mulát. Háromszor arcomba fújta a ciga­retta füstjét, s leplezetlen kajánság­­gal a szemembe nevetett: Ego e absolvo... A kalauz megrángatta a vállamat. Azt hitte, elaludtam, s türelmetlen­né vált, hogy sehogy sem akarom elhagyni ezt a számomra oly kényel­mes vasúti kocsit és sarokülést. Magam se tudom, eladudtam-e, vagy félig éber, félig szunnyadó ál­lapotban álmodtam újra egykori ta­lálkozásomat a saját ifjúságommal. Egy bizonyos, nem visszafelé robo­gott a vonat, nem is robogott, csak állt, állt, és nem is megy tovább mert csak Érsekújvárig jött. Megköszönöm a kalauz szívességét, hogy felébresztett, s lekászálódom az álldogáló vonatról. A két vágány közét vadonatúj sima betontest töl­ti ki, mely egészen a kocsi lépcső­jéig ér. A két szomszédos vágány közében ugyanolyan magas beton­test, a sínek pedig igen mélyen fek­szenek. Itt nehéz lesz átmenni, gon­dolom magamban, mégis indulni akarok a kijárat felé, de sehol se lá­tom a kijáratot jelző régi táblát. A lebombázott pályaudvar helyett ösz­­szehirtelenkedett földszintes állomás­­épületet se látom. Furcsán, megzava­rodva álldogálok a mozdulatlan ko­csisor mellett. Végre jön egy vasutas­ember s gyámoltalanul megkérde­zem: — Ne haragudjék, jó helyen száll­tam le? Valóban Érsekújvár ez? Elmosolyodik, kicsit fölényesen, de jóindulatúan: — Hát mikor járt itt utoljára? — Mikor? Mikor? — motyogtam magamban, aztán kissé szégyenkezve a fölényesen mosolygó vasutasra me­redek: — Három éve. — Hát persze! Azóta befejeztük és forgalomba helyeztük az új pályaud­vart. Bal felé tekintek, és látom, mégis­csak megvan az az összehirtelenke­­dett földszintes állomásépület. Nem is állomás az, inkább valami csúnya raktárra emlékeztet, de mégis meg­van. Kicsit odább ott az égnek szö­kő víztorony is. Hát persze, hogy Ér­sekújvár ez. Újvár! Mégis tanácsta­lanul nézem a magas termetű, ba­rátságos képű vasutasembert, aki jó­indulatúan mosolyogva figyeli zava­rodottságomat. — De hát merre lehet itt kijutni? — kérdezem végül. Rámutat egy zöldre festett vas­korlátra és a lefelé futó lépcsőre. —"Hát itt. Az aluljárón. — Köszönöm szépen — mondom a vasutasnak, és lefelé indulok az alul­járó lépcsőjén, le arra a hosszú, hosz­­szú, csiszolt kőtáblákkal kirakott fo­lyosóra. Még most, a déli órákban is vakító neonfény árasztja el, innen a levezető lépcsőtől egészen a fölfe­lé kapaszkodó lépcsőig. Végigmegyek ezen a sose látott aluljárón, s a lép­csővel együtt fölkapaszkodom a pá­lyaudvar csarnokába. És itt is min­den fehér és tükörsima. A csarnok falai, a hatalmas utcai ablakok, a pénztári ablakok, a büfé és az étte­rem ajtajának üvegtáblái is. És min­denütt kiöltözött, siető emberek. Megállnák köztük és bámészkodnék. Szeretném megcsodálni a sok újdon­ságot, de nem merek megállni, mert titkon szégyenkezem a bámészkodó gyerekes hajlam miatt. Kisietek a pályaudvar előterébe, és újra elfog az a bámészkodó gye­rekes hajlamom, mert velem szem­közt mindenütt hét- és tízemeletes tömör háztömbök, és karcsú torony­házak. És minden csupa beton, csu­pa üveg, minden csupa fény. Megfordulok, s visszatekintek a pá­lyaudvar felé. Ott látom a maga tel­jes méreteiben, vakító fehérségében. Akkor azt - mondom magamban, se­hol az országban nincs ehhez ha­sonló, nincs sehol ehhez hasonló. Hirtetlen, minden átmenet nélkül megdidergek, mintha fagyos szél fü­tyült volna el a fejem fölött. Mintha nem is meglett férfi lennék, csak hatodikos gimnazista, és valami fel­sír bennem: nem igaz, mindez nem igaz, nem lehet igaz. Felkísért egy szomorú éjszaka emléke. Holdvilá­gos, tiszta és fagyos éjszaka. Vala­honnan egy német őr kiált felém: Halt! Wer da? És még egyszer, és megint: Halt! Wer da? (Folytatjuk) 12

Next

/
Thumbnails
Contents