A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-05-25 / 21. szám
írt, melyet hatalmas pecséttel ragasztott le. Ezután Kiszely Györgyöt, a fiatal lovagot hívatta. — Ezzel a fontos levéllel azonnal Pozsonyba mégy! - parancsolta. - Erdődy grófnak személyesen átadod, és a választ megvárod! A fiatal lovag semmi rosszat sem sejtve átvette a levelet, és már indulni akart, amikor az intéző visszaszólította. — Várj! Ez nem olyan könnyű feladat, mint ahogyan képzeled! A deli vitéz a szoba közepén megállt és várt. Cseky gúnyosan folytatta : — Megparancsolom, hogy a válasszal hét órán belül visszajöjj! Három órán belül Pozsonyban kell lenned, ott egy órát vársz a válaszra, és a következő három órán belül itt leszel! Megértetted..,? És, hogy el ne feledjem: gyalogosan mégy! A fiatal lovag csodálkozva nézett Csekyre. — Mit bámulsz, mint a borjú? Máris indulj, hogy hét órán belül itt légy! — parancsolta pokoli mosollyal az intéző. — Uram, ezt a parancsát nem tudom teljesíteni. Lóháton sem tudnék hét órán belül megfordulni. Hogyan kívánhatja, hogy gyalogosan odavissza hét óra alatt tegyem meg az utat? — A véleményed nem érdekel! Megkaptad a parancsot, vagy nem ...? — Megkaptam! — Akkor azonnal indulj, és hét órán belül jelentkezzél! Mert ha nem, nyomban leüttetem a fejed! hallatszott, s a távolból néha egy pá8ztorkürt. Egyszeriben mintha a föld mélyéből került volna elő, egy lovas vágtatott el mellette, melynek ny'omában négylovas hintó tűnt fel. A szélsebesen vágtató paripák hirtelen megálltak. A hintón egy öreg, fehérszakállas kocsis ült. A gyeplőket a bakra tette, felállt. Nagyot nyújtózkodott, majd megszólalt: — Olyan bánatosan ácsorogsz az útszélen, mintha a végítéletre várnál — szólt György lovaghoz. Mi bánt...? Nem segíthetek...? György előbb bizalmatlanul végigmérte az öreg kocsist, s mikor szeme a szakállas öregember meleg tekintetén akadt meg, őszintén feltárta bánatát. — Tudom, meg akar öletni, vagy azt akarja, hogy világgá menjek — azt, hogy elhagyjam szerelmemet, Júliát. A megoldhatatlan feladatosak ürügy — mondotta szomorúan György. — Emiatt nem kell bánkódnod! Ha csak ez a baj, könnyen segítünk! Gyere, ülj fel mellém a bakra, de jól fogózkodjál, mert paripáim a széllel versenyeznek: Szavamat adom, hogy még három órába sem telik, mire Pozsonyba érünk — magyarázta mosolyogva az öreg, közben kezébe vette a gyeplőket, helyet szorított a fiatal lovagnak. György bizalmatlanul csavargatta a fejét, de a bakra ült. — Most azután fogózkodj meg, mert olyan sebesen vágtatunk majd, hogy a bakról lesodor a szél — ismételte az öregember, s ostorával a lovak közé pattogtatott ról, zubbonyáról az út porát, majd az udvarmester hivatalában katonásan jelentkezett. A szmolenicei vár urát kereste. Néhány percen belül Erdődy Mihály előtt állt. Átadta a levelet. A királyi tanácsos kétszer, háromszor is végigolvasta intézője levelét, de semmi okosat nem böngészett ki belőle. — Tulajdonképpen mit akar Cseky? — Választ — felelte György. — Választ? Erre a levélre...? — Erre a levélre kér választ! Erdődy a levelet dühösen asztalára dobta. — Menj, és mondd meg, néhány nap múlva személyesen jövök Szmolenicére. — Kérem, azt a parancsot kaptam, hogy írásbeli választ kell vinnem. Mert ha nem — fejemet szegi! — mondta alázatosan György, és arra kérte a vár urát, hogy néhány sorban igazolja, hogy a levelet átadta. — Furcsa kívánság, de legyen — válaszolta a királyi tanácsos. Levélpapirost vett elő, egy ideig gondolkozott, majd gyorsan néhány sort írt. A levelet lepecsételte, átadta. — Derék, ügyes ember vagy! Tetszel nekem! Itt fogsz dolgozni mellettem — a szárnysegédem leszel. Ezt Csekynek meg is írtam. György meglepetten vette tudomásul a várúr döntését. Katonásan elköszönt. — Jó utat, és készülj arra, hogy rövidesen Pozsonyba jösz! — búcsúzott tőle Erdődy Mihály. sem gondolt arra, hogy György estére visszatér. A hintó a várudvaron állt meg. A váraljai öregtemplom toronyórája hetet ütött. — Megérkeztünk! A levelet add át Csekynek. És most már ne félj tőle...! — Hogyan háláljam meg, amit értem tett? — kérdezte búcsúzáskor a fiatal lovag. — Légy mindig becsületes és igazságos! Sohase engedd, hogy a rossz győzzön a jó, az igazság felett! Csak ezt kérem tőled — válaszolta a fehérszakállú öregember, s búcsúzóul kezét nyújtotta. Cseky Tóbiás az asztalnál ült, borozgatott. Amikor megpillantotta Györgyöt, dühösen ugrott fel az asztal mellől és a lovagra ordított: — Te senkiházi! Még mindig itt lődörögsz? Egy órán belül várom a választ! Ha nem lesz meg — a fejedet szegem! — Nem kell már egy percet sem várnia. Itt a levél! — válaszolta nyugodtan a lovag, majd hozzáfűzte: Kikérem magamnak velem szemben ezt a hangnemet! Mától kezdve a királyi tánácsos szárnysegéde vagyok — ahhoz méltóan beszéljen velem — intéző úr ...! — Te gazember! Senkiházi! Engem akarsz becsapni...? — Megmondtam: velem ne ordítson. Itt a válasz — olvassa! Az intéző idegesen, reszkető kézzel olvasott. Letette a levelet, a kan-Az első emeleti diszfeljárat A vár egyik kis-szalonja Kiszely György búskomoran elindult. Az intéző a toronyszoba ablakából fokozódó kárörömmel leste az egyre távolodó lovagot, és abban reménykedett, hogy az félelmében világgá megy, soha sem jön már vissza — Júlia az övé lesz ... Egy órát ütött a szmolenicei öregtemplom toronyórája, amikor György lovag az erdő pereméhez ért. — Csekynek biztosan aljas, bitang szándékai vannak. így akar elűzni a várból... De miért...? Miért követel tőlem lehetetlent...? — tűnődött. Biztosan Júlia tetszett meg neki, és én az útjában vagyok... Más oka nem lehet! — gondolta és, a Júlia iránti féltés és aggódás úgy lebegett felette, mint egy kiterjesztett szárnyú nagy madár. György az erdő peremén megállt. Az azúrkék égen gyülekező bárányfelhőket bámulta. Nagy csend volt körös körül, csak az erdő suhogása És valóban a széllel futottak versenyt. Erdőkön, folyókon, köves, majd poros utakon száguldottak, mint a vihar. György néha úgy érezte, hogy a hófehér paripák nem is az úton, de a levegőben száguldanak. Alomnak tűnt előtte az egész ... Erősen belekapaszkodott a bakba, hogy a száguldó hintóról le ne essen. A hintó megállt. Egy hatalmas tölgyfakapu nyílt ki előttük. A pozsonyi vár nyugati, bécsi kapuja. György meglepetten nézett körül. — Hol vagyunk? — kérdezte csodálkozva. — A pozsonyi várban — válaszolta röviden a kocsis. — Erdődyt itt találod. Add át a levelet és várd meg a választ. Addig megetetem, megitatom a paripákat, s tüstént fordulunk. Napnyugtakor Szmolenicén leszünk. De senkinek se szólj, hogy az én hintómon jöttél. Ez a mi titkunk... Kiszely György leverte nadrágjánégylovas hintó a várudvaron várta. A paripák kipihenve, útrakészen vártak. — No, fiam — tanácsolta az öreg — most majd még jobban kapaszkodj a bakba — nehogy a hintóról lesodorjon a szél. Ide úgy jöttünk, mint a vihar, most pedig oly gyorsan széliünk vissza mint a gondolat! A fehér paripák valóban még gyorsabban vágtattak A Kis-Kárpátok tetejéről felhőket szaggatott a szél, zöldellő ágak csapódtak György arcába, kopár ágak, a fák csonkvázai zörögtek a szélben: tajték szakadt a lovakról, amikor vágtatva megmászták a szmolenicei várhoz vezető meredek utat. A hegyek mögött lebújó nap bíborszínű sugaraiban úszott a vár, de égbenyúló tornyai büszkén, ezüstösen csillogtak a nap fényében. A hatalmas torony ablaka most üres volt. Cseky nem leselkedett, még álmában csóból bort öntött, megitta, majd ismét olvasni kezdett. Felállt... Mondani akart valamit, de nem jött szó az ajkára. György hozzáugrott, hogy segítse, talpra állítsa, de már jártányi ereje sem volt. A kegyetlen, embertelen intéző, akitől mindenki félt, rettegett tehetetlenül haldoklott. — Jaj nekem... Itt jár a szmolenicei vár jó szelleme ... Bűneimért lakolnom kell... Magával visz ... Már hallom... itt a négylovas hintója... — suttogta és aW:a elvesztette színét. Mély csend nehezedett a szobára. Este nyolc órát ütött a szmolenicei öregtemplom órája, amikor György lovag a várudvarra ment. A négylovas hintó éppen akkor indult... Oly sebesen tűnt el, mint amilyen váratlanul az erdő peremén feltűnt. Csak hosszú porfelhő maradt utána, mely lassan, mint a hajnali köd szerteoszlott a semmiségben ...
