A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-05-25 / 21. szám
21. Nézem a sínpárokat, s a velük párhuzamosan elkanyargó utat. Az is világgá rohan, bár bele van ágyazva ebbe a földbe. Így hát az az út is rokonom, azzal is egy vagyok. Aztán a Nyitra felől merőlegesen a vasútnak rohanó utat bámulom. A látóhatár ködeiből és ismeretlenségéből rohan ide a falum felé. Ez az országút is testvérem, rokonom. Ezzel is egy vagyok, mert én is mindig hazafelé tartok a földig súlyosodó, lezuhanó egek, a szűk, mégis rettenetesen tág világból, ebbe a kicsi világba, erre az egészen hazai földre, mely apám és dédapám tenyere. Elnézem azt a Nyitra felől felénk rohanó, ugyanakkor vissza Nyitra felé futó országutat, aztán kicsit balra, Kopanyica felé tekintek. Az a Kopanyica! Egyetlenegy tanyai ház. Valamikor egy kertészember lakott benne. A háza ott áll a Vízállás partján a nádas közelében. Negyvennégy őszén az a tanya és udvara még Magyarország volt, de háta mögött a kert már Szlovákia. Negyvennégy végén ott lopakodtam át a határon Szlovákia területére. Gyula bátyámmal együtt, aki valami módon néhány napra hazavetődött bujdosó partizánsorsából. A besztercebányai kórházból, sebesülten vergődött hazáig a németektől megszállt városból. Egymaga jött, és néhány nap múlva már ketten lopakodtunk vissza azon az udvaron, és kerten át. A tanyai ház gazdája aggódó szeretettel kísért bennünket a kert hátsó kijáratához. Az utat mutatva Garázda-major felé intett: — Hát eredjetek. Erre! Ennyi, ez volt a búcsúzásunk. Szótlanul, a mezőn ágaskodó, csaknem megfeketedett kukoricakóró közt bujkálva elindultunk a mocsonoki út felaMentünk, lopakodtunk. Barázdákban és mezei utak árkában lapulva. Galagonyabokrok és cserjésen növő apró akácok között. Száraz ágbogak és tüskék marták a testünket. Egyszer csak elértük a mezei utat keresztező köves mocsonoli utat. Ez a pont is még közvetlen a határ közelében volt. Az árkot elrekesztő híd arra kényszerített bennünket, hogy felegyenesedjünk, s átkeljünk az úton. A hanyatló nap kitűnően megvilágított bennünket. Akkor a Vízállás felől négy lövés dördült. A golyók a fejünk felett fütyültek el. Két hatalmas szökéssel belevágódtunk a túlsó oldali árokba. Aztán kúsztunk. Oda ahhoz a kazalhoz. mely az úttól Garázda felé esett. A hanyatló nap sugarai tündöklővé varázsolták a kazal megfeketedett szalmáját. Milyen fényes, milyen csodálatos, mennyire áhított kazal volt. Az egyetlen menedékünk. Kúsztunk a kazal felé, s akkor megint egy keresztét rekesztette el előttünk az árkot. Egészen közönséges mezei út. Akkor ismét fölszökelltünk és megint lövések dördültek a hátunk mögött. Megértem Érsekújvár bombázását, azokat a rettenetes robbanásokat. Most csak néhány lövés dördült el, de ekkor a bombázás idején se fogott el olyan félelem, olyan harag és gyűlölet, a háború ellen. Azok a bombák valahogy vakon és nem nekem szánva zuhantak alá az ég alól, de ezek a lövések? Ezek voltak az első, nekem szánt lövések. Mi mindent éreztem azokban a pillanatokban. Zsigereim megvonaglottak a félelemtől, kezem ökölbe szorult a gyűlölettől. Sose láttak bennünket azok a határ mentén kószáló németek, és mi se láttuk őket soha. Most is csak elmosódó árnyékukat pillantottuk meg a lenyugvó nap elkápráztató fényében. Sose láttuk egymást, mégis le akartak lőni bennünket. Ott álltunk már a kazal háta mögött. Még mindig ropogtak azok a nem is távoli lövések, de biztonságban voltunk már. És a nap is, mely olyan varázslatossá, kívánatossá tette számomra ezt a kazlat, hirtelen lebukott a látóhatár mögé. Pillanatok alatt besötétedett. Akkor nyugodtan elindultunk a mocsonoki út felé, elértük, s még magunk előtt is úgy tettünk, mintha garázdaiak lennénk. Néhány pillanatra mégis elmaradtam bátyámtól. Dél felé pillantottam, Magyarország felé, és akkor ütött belém az igazi lázadás. Keményen dobbantottam, szinte belekiáltottam a déli égboltot leplező sötétségbe : — Nem megyek Nyugatra! És még egyszer: — Nem megyek Nyugatra! Messziről a távolságtól eltompított ágyúdörgés remegtette meg a levegőt. A határ felől olykor esztelen lövések torkolattüze villant bele az éjszakába. Olyan aprócska termetű kis suhanc voltam, mégis úgy éreztem, végtelen magasságba ágasodom, és fejem az eget éri. Kint voltam, kint voltam már abból a kútból, melybe Érsekújvár bombázása és az iskola bezárása után belezuhantam. Túl voltam a határon, és ettől a pillanattól kezdve minden napom és minden percem veszélyt jelentett, mégis tehetetlenségem és ájultságom fölé ágaskodtam. Aztán magamhoz tértem ebből a lázadásból, belső diadalérzetből eredő ittasságból. Elindultam bátyám után. Lehajtott fejjel kocogtam utána. Mély szomorúság és szorongás fogott el, mert érsekújvári osztálytársaimra és a falumbeli fiatalokra gondoltam. Hát igen, én nem megyek Nyugatra, de őket — őket elhurcolják. Elhurcolják! Itt állok ennek az új, fehérségtől és tisztaságtól tündöklő állomásépületnek a peronján. Már valóban szabad ember vagyok, és boldognak is érezhetném magamat. Mégis ezer és ezer magam korú ember fájdalma markol belém. Petrovics Jóskára gondolok. Imre bácsinak, a falu szabójának a fiára. Aki osztálytársam volt. Látom széltől borzolt szőkeségét. Azt a kamaszos hévtől, jókedvtől csillogó kék szempárt, harmatos arcát és könny tolul a szemembe. Már nem látok semmit. Európát látom, egy fejfákkal teletűzdelt térképet. Egy temetőt. Befutott végre a vonat. Felkapaszkodtam a legközelebbi kocsiba és megtelepedtem egy ablak melletti sarokülésen. A sarokülés! Ez az utazó ember vágyainak netovábbja. Ha akarja, kibámul az ablakon az elsuhanó tájra. Ha unatkozik, könyvet vesz elő és olvas. Vállával nekitámaszkodik a kocsi külső falának, kívülről éppen a könyv lapjaira hull a fény, így elmerülhet az utazás unalmát elűző olvasmányba. Én magam is csaknem minden vonaton töltött óra unalmát olvasással csapom agyon, de van úgy is, hogy egyszerűen képtelen vagyok elmerülni valami könyben. Most is így van velem. Furcsa nyugtalanság és félig gondolt gondolatok gyötörnek, míg rá nem tekintek a vasúti kocsi fényes alumíniumból öntött keretére, melybe valami rakoncátlan diák vagy inas körömreszelővei képtelen jeleket fűrészelt bele. Nagyon ismerős jelek, s hirtelen gyerekes furcsa öröm fog el, hogy ismerős, számomra ez a kocsi. Jó ismerősöm. Ülök a sarokülésen, és arra a négy vagy öt évvel ezelőtt tett érsekújvári utamra gondolok, mikor először láttam az ablakkeretbe fűrészelt jeleket. Jó visszagondolni arra az utazásra, mert egészen meghatározott célja volt. A mainak nincs semmi célja, csak megyek. így hát folyton az egykori utazás jut az eszembe. Iró-olvasótalálkára hívtak meg Érsekújvárba. A meghívást a tizenkét éves magyar iskola küldte, s én, az egykori érsekújvári diák elindultam, hogy találkozzam a mai érsekújvári diákokkal. Furcsa érzés fogott el: mintha egykori önmagámmal kellett volna szembenéznem. Valahol egy utca sarkán, vagy az előadóterem homályából elébem áll az a tizenhét éves hetyke legényke, aki voltam, s aki mégsem én vagyok, és megkérdezi: — Mit tettél az álmaimmal? Az ifjúság tiszta, épp ezért könyörtelen. Féltem ettől a találkozástól, ugyanakkor mérhetetlen öröm töltött el: nem mindenkinek adatik meg, hogy húszegynéhány év múltán találkára induljon a saját ifjúságával. Zakatolt, robogott velem a vonat, s az a tizenhét éves íegényke minden várakozásomat megelőzve máris odaült a szemközti ülésre. Sápadt, csapott vállú vézna diák volt. Kitaposott, bátyjától örökölt cipő volt a lábán, erősen kikönyökölt zakója gyűrötten lötyögött rajta, kitérdelt nadrágján foltók éktelenkedtek. Haja akaratosan a vagon menynyezete felé ágaskodott. Leült, rágyújtott és szemtelenül a szemembe fújta a füstöt. Megijedtem ettől a dohányzó pimasztól. Félénken körülnéztem, nem látja-e valaki más is. Hátha jön a kalauz vagy a vasúti ellenőr, esetleg valami tanár. Ha rajtakapják, kicsapják őt a gimnáziumból, vagy megróvásban részesítik, pedig akkor elveszti tandíjkedvezményét. Nem jött be sem a kalauz, sem a vasúti ellenőr. Ismerős tanár se. A kocsiban néhány megfáradt munkás szundikált, meg egy öreg nénike bajmolódott a kosaraival. Senki rá se hederített a kamaszra. Mintha nem is látták volna. Nem is láthatták őt, csak én vettem tudomásul. Sejtettem, tudtam, hogy felbukkan, s elébem áll valahol, de most, hogy itt volt,- sehogy se örültem neki. Megijesztett izgága, visszautasító hetykeségével, sápadt, vézna fiatalsága se tetszett. Ráripakodtam: — Mit akarsz, pimasz? És miért dohányzol? — Várj, csak várj, kedves bátyám, sokat kérdezel egyszerre. Elsősorban is, nem én tolakodtam. Az előbb hiúságodat legyezgetve, te magad idéztél fel, hát megjelentem. S hogy dohányzom? Hát dohányzom. Mintha nem tudnád, miért? — Miért? — Nem emlékszel? A Márkus tanár úr miatt. Elcsípett, hogy dohányoztam a WC-n. Nem látott, csak a nagy füstöt látta. Nem én voltam, hanem Nagy Zoli, a diri kedvence. Nem akartam elárulni, mert az is baj lett volna. Csak tagadtam. Körömszakadtáig tagadtam. — Na és? — Ki akartak csapni. Tagadásba vett dohányzásom és az igazgatóval szemben tanúsított szemtelen magatartás miatt. Képzeld, a tanáriban negyven tanár jelenlétében olvasták fejemre a bűnömet. Maga az igazgató. ötödfokú igazgatói megrovásban részesített. így mondta: Ötödfokú igazgatói megrovásban részesítlek, csak egy tanárodnak köszönheted, hogy ki nem csapattalak...“ Nem is úgy mondta, hogy részesítlek, hanem jészesítlek, és csapattajak, mert selypített, szegény öreg. Csakhogy igen súlyos következményei lettek a megrovásnak, mert a tandíjkedvezmény teljes elvesztésével járt, a tankönyvkölcsönző nem adott többé tankönyvet, az internátusbán se kaphattam kedvezményes áron ebédet. Ezt ott helyben közölték velem. És képzeld, nem köszöntem meg, hogy nem csaptak ki. Azaz mégis, őszinte hálával gondoltam arra a tanáromra, aki megmentett a kicsapástól, mégis azt mondtam, inkább csaptak volna ki, mert a kedvezmények megvonása úgyis lehetetlenné teszi továbbtanulásomat. Aztán rettenetes 'haptákba vágtam magam, és gúnyosan harsányan elköszöntem: — Szebb jövőt! Hát azóta dohányzóm. Utólag követtem el a bűnt, mert elviselhetetlen tudat olyasmiért bűnhődni, amit el nem követtünk. — Hát szebb jövőt, pajtás. Szebb jövőt! A kamasz arca hirtelen elsápadt, iszonyat, hisztériás rémület tágította kétszeresére a pupilláját. A cigaretta kihullt vézna ujjai közül, eszét vesztve sikoltozott: — Szebb jövőt! Hallod, jönnek a bombázók. Szebb jövőt! Volt pályaudvar, nincs pályaudvar. Volt Széchenyi utca, nincs Széchenyi utca. Volt Arany oroszlán, nincs Arany oroszlán. Volt Nagy Zoli,. nincs Nagy Zoli. Hallod, már Nagy Zoli sincs. Szegény Nagy Zoli! Behunyom a szememet. Nem látok semmit. Csak éjszakát látok, csak romokat és halottakat. Valahol egy bombatölcsér mélyén vérzett el az ifjúságom. És ott ültem szemben velük, háromszáz mai diákkal szemközt, a CSEMADOK épületének nagytermében. Kedvesek, vidámak, hetykék, szerények és álmodozók voltak. Fiúk és leányok. És szerettem volna adni nekik valamit, valami felejthetetlent, egy emléket. És őt adtam nekik, Bedi bácsit. Róla beszéltem nekik, a felejthetetlen és kedves tanár úrról, aki éveken át magyar nyelvet tanított. (Folytatjuk)
