A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1973-05-11 / 19. szám

Másnap gyalogosan Komáromig kísért. Ha sérült lábammal nem bírtam eléggé gyorsan lépni, kutyakorbácsot suhogtatott a hátam mögött.

— Komáromból Győrbe vittek, ítélethirdetés után a szegedi Csillagbörtönbe. De nem tartottak ott egész éven át. Munkára fogtak bennünket, nagy majorságokban, uradalmakban dolgoztunk. Az év vége felé engem Tataóvárosba szállítottak. Ott kőművesek mellett tétlenkedtem. A városházat javítottuk, falakat bontottunk, vakoltunk, meszeltünk. Folyvást azon törtem a fejemet, hogy nem lesz jó megvárni az esztendő végét, mert utána még nyolc hónap kényszermunka vár, s ha itt maradok ebben a szörnyű országban, Horthy-Magyarországban örök életemre megbélyegzett ember leszek.

— Szökni készült... ?

— Szökni, mégpedig ide, Tornócra, mert itt élt az édesanyám, meg a mostohaapám, az öreg Miskovics. Nagy titokban érlelődött bennem a szándék. Olykor mintha láz gyötört volna, olyan szorongás és félelem fogott el. Hiszen nemegyszer láttam, hogyan puskázzák le a fegyőrök a szökni próbálkozó rabokat. Fölszólítás nélkül tüzelnek, a rab leroskad a meztelen anyaföldre, jajong, vére ömlik, meghomályosodik a szeme, megtörik. Aztán csak eltemetik, elkaparják, akár a cudar ebet. Ha megpróbálom, lehet, én is ilyen halott leszek, engem is elkaparnak, pedig én élni szerettem volna, nagyon kívántam az életet, hiszen fiatal ember voltam még, feleségem, kisfiam volt.

Arca megvonaglott, ajka megreszketett, mintha újra átélte volna az egykori elhatározás izgalmait és szörnyű szorongását. Nehéz szemhéja félig eltakarta a kék szivárványhártyát. Kezével végigsimította a homlokát.

— Egy nap — folytatta — kedvező alkalom kínálkozott. A városháza tanácsterméből egy ódivatú kandallót kellett kidobnom. Szaporán járt a kezemben a kalapács. Hullott a tégla, a vakolat, s volt kandalló, nincs kandalló, csak téglarakás maradt belőle. Egyedül voltam a tanácsteremben, éreztem, itt a döntő pillanat: a kandalló mögött csak egy téglavastagságnyi fal volt. Ha ezt is kibontom, kint vagyok a szabad utcán — a fegyőrök sem vesznek észre, mert a túlsó oldalon a kijáratnál, meg az udvaron tartózkodnak. Aztán óvatosan kibontottam a falat: és szabad voltam, szabad, de meddig! Nem siettem és nem szaladtam. Látszólag gondtalanul sétáltam az utcán — kifelé a város szívéből a déméndi útra. Nem állított meg senki, nem szólított meg senki. Jóval a város mögött utóiért egy parasztszekér. Zsákokat fuvarozott, nehéz gabonával töltött zsákokat.

— Fölkéredzkedtem a szekérre. A rongyos, szegény fuvarost, mintha semmi az égvilágon nem érdekelte volna, csak kurtán megkérdezte: — Hová ...?

— Déméndre. — Sercintett egyet, és ostorával a zsákok felé bökött, úgy mutatta, szálljak föl. Fölkapaszkodtam. Befúrtam magam a zsákok közé, hogy magamat is akárki zsáknak nézhetett volna. Borús októberi nap volt, késő délután. Mire bealkonyult, Déménden voltam az unokabátyámnál. Pihentem néhány napot. Bátyám szerzett egy általvarrott orosz kabátot, meg egy hátizsákot. Gondoltam, ha Tornócra érek, majd azt mondom mindenkinek, orosz fogságból jövök, mert nem lesz jó elárulni, hogy a börtönből. Aztán mielőtt felkerekedtem volna, unokabátyám odaadta saját nevére szóló igazolványát, néhány tiltott könyvemet is ő őrizte meg számomra. A Kommunista Kiáltványt és Marx Tőkéjét

betettem a hátizsákomba de előbb régi rongyokba csavartam őket, nehogy szögleteikkel elárulják, mit viszek. Aztán elemózsiát is csomagoltam magamnak és elindultam a határ felé az Ipolyhoz.

Mindketten hosszan hallgattunk. Szél rázta meg az ablakot, valahol egy eb vonított.

Odakünn tél volt és éjszaka. Komor hangulat ereszkedett közénk — e régmúlt események lehelete, lidérces, nehéz kárpázata tartott fogva bennünket. Szinte hallottam az Ipoly vizének csobbanását, az októberi szél siránkozását a szomorú parti fűzfák között. Es láttam az ifjú Spaftár Kálmán mezítelen, földönfutó, bujdosó árnyékát az októberi éjszakában. Köldökig, állig merült a jéghideg vízbe, iszapos parton kapaszkodott. Hátizsákja a kezében, benne a ruhája, a Kommunista Kiáltvány és Marx Tőkéje. Nem is e könyveket menekítette, de a becsületes forradalmár szívét csempészte át a folyón.

— Így volt? Hát sikerült...? — kérdeztem meghatódva, de feleslegesen, hiszen Spaftár Kálmán ott ült

velem szemben, s tudtam, hogy falunkban telt-múlt további élete.

— Vagy egy év múlva utánam jött a feleségem, Juli is, meg a gyerek is. Én meg itt kapcsolódtam be a mozgalomba. Főleg a pártoktatást szerveztem.

— S aztán?

— Megcselekedtem mindig, amit kellett.

— Negyvenhat óta magába vonult és elmaradt a közélettől. A pártélettől is.

— Igen. Nem bírtam elviselni, ami negyvenhatban történt velünk.

Spaftár Kálmán tulajdonképpen Koloman Spaftár. Édesapja jóravaló szlovák ember volt. Kőművesmester, mint a fia. Édesanyja is jóravaló szlovák asszony volt. És ő maga is az: a legsúlyosabb időkben is szlováknak vallotta magát. És mégse bírta elviselni...

Kék szivárványhártyáját elborította nehéz szemhéja. Szép tar koponyáján megcsillogott a fehér villanyfény. Feje egyre mélyebben a mellére esett, és nem tudom, miért a búcsúzó téli napot juttatta eszembe.

Érintetlen otthagytam poharamat az asztalon. Odahagytam a hétfői nap emlékekkel zsúfolt magányát és ürességét. Hazafelé baktatok már a késő őszi utcán: a Felvég felé. És ez az ősz, ez az utca is a harmincnyolcas szomorú esztendőt juttatja eszembe.

Már a harangláb mellett haladok el. Végignézek az Alvég felől a Felvég felé vonuló útra, majd a Bagazia-sor felől idefutó utcasorokra. Épp itt találkoznak. Háromszögű térré futnak össze. S mintha még mindig

itt hullámzana az a tiltakozó sokaság. A fegyvereket követelő húszezer főnyi tömeg.

Megyek és elnézem az út menti, lombját hullató akácsort. S akkor eszembe jutnak a tankok. Tank tank mellett állt itt végig ezen az utcán, és köröttük vidám cseh fiúk forgolódtak. Tizenkét éves voltam akkor és kíváncsian odasündörögtem a páncélkocsikhoz. A katonák épp a lánctalpakat tisztogatták és motoralkatrészeket törölgettek jószagú benzines rongyokkal. Beszélgettek. Olykor csillogó vidám szemmel öszszenevettek, s hallottam az egyik harmatos arcú cseh fiút. Erőtől duzzadó nagy szavakat mondott: — Mi je pobijeme éepicí. (Sapkával verjük agyon őket.) És megint mindnyájan összenevettek.

Azt hittem, erősek. Nagyon erősek. És egy reggel végigmentem az utcán és nem láttam egyetlen tankot sem. Egy cseh fiút sem. Csak ez az utca maradt itt. Üresen és elhagyottan. Ez a térség is itt maradt. Ugyancsak üresen és elhagyottan. És itt maradt ez a falu.

S aztán: csaknem ugyanilyen késő őszi napon az Alvég felől feltűzött szuronnyal, gyalogosan bevonultak azok a szegény magyar katonák. Félrelökték azt a néhány üdvözlő, virágot hintő falusi asszonyt, s egyre vonultak, vonultak a harangláb felé és Vágsellye felé. Az első szuronyosok mögött kerékpárosok jöttek, mö-‘ göttük megint gyalogosok. Mindannyian nagyon szegények és kopottak voltak. Nem volt egyetlen teherautójuk, egyetlen páncélkocsijuk sem, csak néhány öszvérvontatta golyószórójuk. Ügy szégyelltem, hogy ezek a kopott gyalogosok magyarok, azok a kopott szürke kerékpárok is, azok a lehetetlen golyószórók és azok a szegény öszvérek is.

Másnap a kakastollasok ugyanezen az utcán, itt a harangláb mellett villogó szuronyok alatt kísérték a csendőrlaktanya, a régi Hunyadikastély felé, Poszpis Józsefet és Ember Vendelt, Spaftár Kálmánt és Légner Józsefet, Reszeli Gézát és Száraz Vendelt, összesen harminckettejüket. Egész nap és egész éjszaka ütötték-verték őket, korbácscsal és szíjostorokkal, ököllel és puskatussal. Elfojtott, titkolt jajongással telt el a falu, s valami egészen idegen és erőszakos árnyék ágaskodott fölé, a határ és az egész táj fölé. i

Ballagok — végig ezen a szomorú őszi utcán, ahol azok a tankok álltak. Nézem a lombjukat hullató akácok göcsörtös ágait, alattuk a tankok egykori üres helyét, és eszembe jut az a sok gyalázkodó vád, mely erre a szegény, elgyötört falura, elgyötört tájra zúdult, megállók és azt mondom magamban:

— Azok a tankok. Azok a tankok ...

És még egyszer: — Itthagytok. Magunkra hagytok bennünket.

7.

Azt mondom reggel a nővéremnek, elmegyek Újvárba. Rém néz, mint egykor édesanyám szokott, és azt mondja:

— Értem. Értelek.

Látom az arcán, fáj neki, hogy nap nap után magára hagyom; számára ismeretlen és érthetetlen oknál fogva járok-kelek és sehol se találom helyemet. Még otthon, a szülői ház fedele alatt sem. Mikor Érsekújvárt említem, megcsillan a szeme és valóban megértő, simogató pillantást vet rám. Hiszen Érsekújvárban jártam iskolába, természetesnek találja, hogy látni szeretném a sokszor, mégis régen látott várost.

így hát elindulok az állomás felé, de nem a legközelebbi úton a Bagazia-soron, mely egyenest odavezet, hanem a Vág töltése alatt, a Felvégen át egészen a volt Recska-sarokig, aztán befordulok a Cigány utcába, majd a Fütyülő-sorra, s megint balra: az állomás felé. Közben szinte megfeledkeztem arról, hogy már nem kell átmenni a fütyülő-sori sorompón, hogy az állomásra jussak, mert az a vasút túlsó oldaláról erre az oldalra költözött. És természetesen, nem a szegényes régi állomás már, hanem új, egészen más épület. Valóságos pályaudvar, mely egyáltalán nem emlékeztet ütött-kopott gyermekkoromra és ifjúságomra.

Oly különös: végigmegyek ezen a falun, a falumon, s minden valahogy nagyon új. A vaskapuk, a vaskerítések, a házak és a házak ablakai, a piroscserepes tetők is. Minden, minden egészen új. Csak én vagyok valahogy nagyon régi, egy kicsit idegen is itt, e sok újdonság között. Mindez örömmel, egyszerre furcsa fájó érzéssel tölti el az ember szívét, és nem tudja, miért fáj az öröm, s miért örvendezteti ez a fájdalom.

Elnézem a vadonatúj, vagy megújult házakat, az újjáépített utakat, a betonozott gyalogjárókat, s szívemben ugyanazzal az ellentmondásos örvendő-fájó érzéssel azt állapítom meg, hogy csak az utak és az utcák iránya maradt a régi. Ahogy befordulok a volt Recska-sarkon a Cigány utcába, Kiszucsan Jánosra gondolok, egy nagyon öreg barátomra, aki ott porlad már a temetőben. Az ő nevéről eszembe jut Juszka Gyuláné, született Kiszucsan Etelka. Akkor újra magam előtt látom azt a csendes nyári temetőt, a megroskadt fejfákat, és magamat is Juszka Gyulával együtt ott a fejfák között, majd a harangláb árnyékában, és felvillannak bennem az Egri csillagok tollrajzai, azok a háborút jelentő képek is.

Ballagok a Cigány utca gyalogjáróján a Fütyülő-sor és az állomás felé, közben a tollrajzokról eszembe jut az utolsó háborús év, mely már elég okot szolgáltatott arra, hogy pontos fogalmat alkossak magamnak a háborúról.

Kiszucsan János itt lakott akkor a Cigány utcában. Én suttyó legényke voltam, verselgető diák, aki előtt épp bezárták az iskolát, ő meg deres hajú kopaszodó öregember, aki abból élt, hogy mások elnyűtt lábbelijét javítgatta. A mestersége és a műhelye adott alkalmat megbarátkozásunkra. Igaz, ilyen deres hajú öreg barátom volt nekem több Is a faluban, például a rokkant lábú Takács Sándor bácsi, a dinnyés, akit fiatal korában hadgyakorlaton jegyeztek meg egész életére, aztán Kudli bácsi, ugyancsak féllábon, mankón járó hadirokkant. Mindkettőt bölcselkedésre hajlamos, különös embernek találtam.

(Folytatjuk)

12 hot