A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1973-01-12 / 2. szám

TANYAI

Ha a<{ ember a tanyavilágról szeretne riportot, jó riportot írni, legalább egy hónapig ott kellene élnie, kint a tanyán. És természetesen az olvasónak is, hogy közelebbről megismerkedjenek a tanyasiak életével, problémáikkal.

A tanya említésekor bizonyára sokakban valamiféle idillikus képek merülnek fel, romantikus hangulatok elevenednek meg. Azoknak az embereknek azonban, akik itt élnek — a tanyasiaknak

— ez a romantika — valóság. Kemény, dolgos, kiszínezetlen élet.

Köves úton, fölszántott földek és kukoricatáblák között vezetett az utunk Orechová Pötoftból (Dióspatonyból) Dióspatonyrét felé. Útközben a határban egy magányos, egyedülálló házat hagytunk magunk mögött, megálltunk egy fatörzsnél

— villám csaphatott valamikor ebbe az élettelen fűzfába — fényképészkollégám egy egész sorozat felvételt készített róla, aztán ismét egy ház tűnt föl, nem messze tőle a második — megérkeztünk tehát,

Szilvási Máriával a dióspatonyréti vendéglőben találkoztunk, épp az akkor szabadságon lévő „üzemvezetőt“, Burger Bélánét helyettesítette (ő egyébként Nagyabonyból jár be naponta). Szilvási Mária itt született, egy innét öt kilométerre lévő tanyán, és ahogy mondja „egy világért sem“ menne be a faluba lakni. A férje a dióspatonyi efsz-ben dolgozik, s amikor az elmegy munkába, Szilvásiné megeteti az állatokat: a tehenet, baromfit, felkészíti iskolába menésre a gyerekeket (három lánya és egy fia van), főz, mos, egyszóval a ház körüli teendők elvégzésével telnek a napjai. Mint bárhol másutt egy háziasszonynak.

Itt, a vendéglőben tudtuk meg (szerencsénk volt, mert a szabadságon levő Burgerné férjét, Burger Bélát is épp itt találtuk), hogy a nyári hónapokban egyébként a vendéglő a vegyesbolttal együtt ötvennyolc-hatvanezer korona forgalmat is lebonyolít; télen persze kevesebbet, mivel a határban dolgozó szövetkezetesekkel akkor nem számolhatnak.

HANGOK A VENDÉGLŐBEN

Aztán később, visszafelé, ismét betértünk ide • mivel igencsak megszomjaztunk. Már úgy dél «♦ körül járhatott az idő, vagy talán már el is múlt tizenkét óra. Mikor beléptünk, néhány férfi vitázott ott hangosan. Igen, vitáztak, de közben jóízűen nevetgéltek is egymáson. A környékbeli földeken dolgoztak; ebédidő alatt egy sörre, málnára, egy kis pihenőre ugrottak be.

— Mit vitáznak, emberek? — kérdeztük tőj lük.

— A, csak a munkán, mindig azon — válaszolt az egyikük és nagyot legyintett. Ügy, mint aki mozdulatával azt jelzi, hogy semmi komolyabb. Amikor aztán arról érdeklődtünk, hogy mostanában — mivel a két tájegység szomszédos egymással, csak a Kis-Dunán kell csónakkal átkelni, vagy nyáron átúszni —, nincsenek-e ellentétek, viszálykodás a csallóköziek meg a mátyusföldiek között, a másikuk csak annyit mondott, hogy míg régebben valóban szinte napirenden voltak az ilyen viták, versengések, gúnyolódások (még az ő gyermekkorukban is), most már nincsenek. Teljesen fölöslegesek, értelmetlenek lennének.

— Mi sem vagyunk különbek, mint ők — mondták.

— Itt dolgozunk nyaranként a határban, a fele kenyerünket itt keressük meg, de itt is költöm el a fele kenyeremet, ezen a helyen — szólt tréfásan a harmadik és társaival együtt nagyot nevetett.

— És a másik felével, azzal mit csinál? — kérdeztük.

— Azt a sárba dobom — hangzott a válasz, s amikor igencsak értetlenül állhattunk a terem közepén, valaki a segítségünkre sietett:

— Hazaadja a feleségének — mondta, és ismét nevettünk.

— Kijönne ide lakni a tanyára? — kérdeztük a negyediket, aki mindvégig hallgatott.

— Nem mondok semmit — szólt az —, engem ne tegyenek az újságba.

MAJDNEM „IDILL"

A buszmegállónál asszonyok várakoztak, hogy busszal menjenek be a faluba, a kerékpárjaik, amellyel a környező tanyákról jöttek ide, a villanyoszlopnak, kerítésnek döntve hevertek; egy férfit láttunk, egy kismalac ballagott utána: egy fatönkön kecske állt olyan méltóságteljesen, akár egy szobor, csodálkozva bámult az autónkra; egy

Vállalatnál Dunaszerdahelyen. A másik huszonhat éves már, súlyos beteg; rokkantsági segélyt kap. A tizennégy éves Sanyit szólítottuk meg, aki épp akkor jött ki az udvarra.

— Nyolcadikos vagyok Dióspatonyban — mondja.

— Szeretsz itt, a tanyán? — kérdezzük.

— Nem rossz itt — válaszolja. — Van itt gyerek sok, a Duna másik partján is, aztán az erdők, a határ, meg minden.

Elek Gyulát, Juli néni vejét is otthon találtuk éppen. Felsőpatonyi születésű, s most a Dunatőkési Állami Gazdaság felsőpatonyréti gazdaságában dolgozik. Elmondja, hogy négy éve ismerkedett meg Magdával, a feleségével, Dunaszerdahelyen, egy május elsején, és legénykorában a bátyja motorkerékpárjával járt ide udvarolni.

— Nem egyhangú itt az élet a fiataloknak? — kérdeztük tőle.

— Elég változatossá teszi azt a munka is. Meg aztán újságokat járatunk, esténként megnézzük a televíziót.

laposban libák, kacsák legeltek. Betértünk egy udvarba, nagyot köszöntünk, két kutya ugatott egyszerre ránk. Itt szinte íratlan törvény a kutya, kisebb tanyákon egyben társa is az embernek, évszázadokon keresztül védte őket éjszakai nyugalmukban, vagy míg kint dolgoztak a földeken, őrizte nehezen összekuporgatott vagyonkájukat. A tanya életéhez még ma is úgy hozzá tartozik a kutya, mint másutt —a városokban — az emberek életéhez a nappal is kulcsra zárt ajtók.

NYOLCÁN — HÁROM SZOBÁBAN

Hegyi Júlia itt született, ebben a házban, amelyet még 1911-ben építettek és úgy öt-hat éve alakíthatták csak át. Még így is jól össze kell magukat húzni, hogy megférjenek, hiszen a három szobában összesen nyolcán élnek — ő maga, a fia, öt lánya közül kettő, a harmadik lánya férjével és két kis családjával. A legkisebbik lánya, aki még itthon lakik, huszonegy éves és kalauznő a Csehszlovák Autóközlekedési