A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-03-09 / 10. szám
Édes élet 1973: a római felső tízezernek és külföldi vendégeiknek találkozóhelye a „Number One“ bár. Filmcsillagok a Cinecittából. fotomodellek, mecénások. Alain Delon, Elsa Martinelli, Bertina — fotómodell, Aga Khan volt felesége. Az utóbbi hónapokban sorra találja meg a római rendőrség emberek holttestét, akiknek valami közük volt a „Number One“-hoz. Franco Giulianit puskalövéssel leterítették, s aztán pisztolylövéssel közelről megadták neki a „kegyelemdöfést“. Jellegzetes bérgyilkos-munka. A Colosseum közelében találták meg fejlövéssel Giuseppe Alfanót. Luxusautójában gyilkolták meg Giuliano Carabei ismert playboyt és barátnőjét, Tiffany fotomodellt; rajtuk kívül jókora mennyiségű heroint is találtak a kocsiban. Paolo Vassalónak, a „Number One“ — gazdájának barátját, Sergio Maccarellit, az egykori ökölvívót testőrével, Italo Pazqaléval együtt gyilkolták meg. Egyetlen esetben sem fogta el a rendőrség a gyilkost. Egyetlen következtetést lehet levonni a gyilkosságok sorozatából: Rómában lábra kapott a szervezett bűnözés a szicíliai-amerikai maffia mintájára. Valamennyi meggyilkoltat a „Number One“ látogatásán kívül egy közös dolog jellemezte — saját szakállukra vagy kisebb gangek tagjaival kábítószert meg amerikai cigarettát csempésztek és árusítottak. Róma naponta 100 000 doboz csempészett cigarettát és kábítószert fogyaszt, évi 150 millió dollár értékben. Az egész üzlethálózat ellenőrzésére nyilván egy eddig még ismeretlen szuperbanda törekszik. Keserű élet 1973 — Rómában 80 000, egész Olaszországban 1,8 millió ember van munka nélkül. Az 1972. év végét és az 1973. év elejét intenzív sztrájkharc jellemezte. Az utóbbi időben megélénkültek a három legnagyobb szakszervezeti szövetség — a baloldali CGIL (4,5 millió tag), a keresztény CISL (2,5 millió tag) és a szociáldemokrata UIL (700 ezer tag) egyesítésére irányuló törekvések. A múlt év őszétől az említett három szakszervezeti szövetségnek már közös program szerint dolgozó közös központja van. A három szakszervezeti szövetség legnagyobb egységes akciójára 1973. január 12-én került sor, amikor 20 millió munkás és alkalmazott általános sztrájkba lépett szociális reformok megvalósításáért, amelyek az 1971-es nyugati valutaválság óta Olaszországban is érezhető gazdasági stagnálás terheit a dolgozók válláról a vállalkozókra és részvénytulajdonosokra hárítanák át. Róma az idén 2727 éves. Címerében ott a nőstényfarkas, amely a monda szerint egykoron a város alapítóit, Romulust és Remust táplálta. Százmeg százezer turista és zarándok jár ide a világ minden részéből, és mindenki megtalálja, amit keres. Van, akinek úgy tűnik, hogy a Fórumon Brutust hallja szónokolni. Mások a Vatikán falai között Cesare Borgiát képzelik el, aki nem kímélte fivérét, sógorát, sem unokafivérét, di Candiót, legkedvesebb fiát testvérének, Sándornak, aki ezen a néven mint a hatodik ült a pápai trónuson. A Capitolium libái vésztjelzően gágognak, VIII. Károly francia király katonái fosztogatják a palotákat, a Tulianum börtönben kivégzik a Grachchus-fivéreket. A Via Appián mintha még ma is ott állnának keresztek ezrei, amelyekre Spartacus lázadóit feszítették fel. A Colosseumban gladiátorok véreznek el a vadállatok karmai alatt. És — ha nem tudnák — hatszáz évvel ezelőtt bontották ki először Rómában a vörös zászlót, mint a szabadság szimbólumát. 1347. május 9-én, amikor Cola di Rienzo a római szegény nép élén magához ragadta a hatalmat. —ta— 1. Bernini oszlopsora a Vatikánban, a Szent Péter Bazilika előtti téren 2. A Forum Romanumon, Septimus Severus híres diadalíve alatt, Saturnus és Vespasianus templomai mellett éjjel-nappal robognak a gépkocsik 3. Édes élet — Claudia Cardinale és Britt Eklund gavallérjaikkal a „Number One“ bárban 4. Keserű élet — sztrájkolok tüntető felvonulása Róma utcáin 1973. január 12-én VITA HERAKLÉSZ OSZLOPAI KÖRÜL p gy ősi görög monda szerint a tengerbe nyúló Ip két gibraltári sziklát maga Heraklész állítot« ta fel, amikor az Eurysztheusz által rászabott tizenkét feladat közül tizedikként a háromtestű Geryoneusz nyáját kellett elhajtania s ezen a helyen kénytelen volt áttörni az Európát Afrikával összekötő földnyelvet. A két sziklaszirt közötti keskeny földnyelvért jelenleg késhegyig ) menő vita folyik Nagy-Britannia — mely 1704- ben szerezte meg ezt a területet — és Spanyolország között, amely igényt tart a területéből j elhódított Gibraltárra. Nagy-Britannia, mint az akkori idők legnagyobb I tengeri hatalma, a spanyol örökösödési háborúban hódította meg Gibraltárt, pótlásul Tangerért, amelyet 1684-ben veszített el. Spanyolország már j jó néhányszor eredménytelenül megpróbálkozott Gibraltár fegyveres visszahódításával. Az egye! sült spanyol és francia seregek és hajóhad 1779- től 1783-ig ostrom alatt tartották Gibraltár szikláit, de az angol helyőrség kiállta az ostromot, s az 1783-as versaillesi szerződés rögzítette a ' fennálló állapotot. A spanyol hatalom hanyatlása ; a 18. század végén s az egész 19. század folyamán lehetetlenné tett bármiféle kísérletet Gibraltár visszafoglalására, amely időközben Máltával és Adennal együtt Nagy-Britannia egyik stratégiai kulcspozíciója lett az Észak-Afrikába és Ázsiába vezető tengeri útvonalon. Az ötvenes években Spanyolország ismételten bejelentette igényét erre a területre, amely időközben megszűnt koronagyarmat lenni és 1950- ben részleges önkormányzatot kapott. Az 1964-es statútum szerint a mindössze 6 km1 2 3 4 kiterjedésű és mintegy 30 000 fő lakosságú terület élén a 13 tagú Törvényhozó Tanács (Legislative Council) áll 11 választott és 2 kinevezett taggal. A Törvényhozó tanács és a közigazgatás azonban a brit gyarmatügyi minisztériumnak van alárendelve. Spanyolország a hatvanas évek folyamán többször is bejelentette igényét Gibraltárra az ENSZ szerveinek, előbb a Gyámsági Tanácsnak, majd a 24 tagországgal rendelkező gyarmatosítás elleni bizottságnak, de eredmény nélkül. Azután, hogy a spanyol kormány a Gibraltárral foglalkozó ún. Vörös könyvben kijelentette, hogy az országoknak az Egyesült Nemzetek Alapokmányában is hangsúlyozott integritása megköveteli Gibraltár visszaadását Spanyolországnak, az ENSZ Közgyűlés ajánlatára brit—spanyol tárgyalások kezdődtek Gibraltár jövőjéről. Az angolok 1967 szeptemberében népszavazást rendeztek annak eldöntésére, hogy a lakosság meg akar-e maradni a Brit Nemzetközösség keretében, vagy pedig csatlakozni kíván Spanyolországhoz. A Spanyolországhoz való csatlakozás mellett a 12 237 szavazatra jogosult közül mindössze 44 szavazott, ami inkább a Franco-rendszerrel szembeni elutasító álláspontra mutat, mint arra, hogy talán Gibraltár lakossága nem akarna csatlakozni a spanyol anyaországhoz. Spanyolország a referendum eredményét nem ismerte el, azzal az indoklással, hogy Gibraltár eredeti spanyol lakóinak zöme most La Linea és San Roque határmenti falvakban lakik. Az angolok, a tőlük megszokott agyafúrtsággal, ajánlatot tettek Spanyolországnak, kijelentve, hogy hajlandók elismerni Spanyolország igényeit Gibraltárra s azt visszaszolgáltatni, azzal a feltétellel, ha Spanyolország az egész területet továbbra is hosszú időre bérbeadja nekik mint katonai támaszpontot. Vagyis Gibraltár spanyol lakói csöbörből vederbe esnének — nem szabadulnának meg a brit tengerészeti és légi támaszponttól (igaz, csaknem az egész lakosság ott dolgozik s ebből él), viszont nyakukba vennék Franco fasiszta diktatúráját. Az egyetlen megoldás lenne, ha az angolok felszámolnák a katonai támaszpontot, Spanyolországban pedig demokratikus rendszer váltaná fel a már úgyis erősen recsegő-ropogóvfasiszta diktatúrát. Jr — ta — Brit laktanya az ősi mór erőd árnyékában „Heraklész oszlopai" — Gibraltár sziklái A gibraltári tengerészeti támaszpont r
